Egyszer egy férfi érkezett a faluba, és elment az ott élő szufi mesterhez.

A látogató így szólt: „Éppen azon gondolkodom, hogy ideköltözzek-e vagy sem – és kíváncsi vagyok, milyenek az itteni emberek?”. A szufi mester azt mondta: „Mondd, milyen emberek élnek ott, ahonnan te jöttél?” A látogató azt mondta: „Rablók, csalók és hazugok voltak mind.” A szufi mester azt mondta: „Tudod, pontosan ilyen emberek élnek itt is.” A látogató elment, és soha többé nem jött vissza. Egy másik látogató is belépett a faluba, és ugyanezt a kérdést tette fel a szufi mesternek: „Azon gondolkodom, hogy ideköltözöm – meg tudnád mondani, milyenek az emberek?”. A szufi mester ismét megkérdezte: „Mondd, milyen emberek élnek ott, ahonnan te jöttél?”. A látogató azt mondta: „Ó, ők a legkedvesebb, legszelídebb, legkönyörületesebb, legszeretőbb emberek. Borzasztóan fognak hiányozni.” A szufi mester azt mondta: „Pontosan ilyen emberek élnek itt is”.

Sokan úgy gondolják, hogy ez a tanmese pusztán arról szól, hogy „mi teremtjük a valóságunkat”, pedig nem, ez egészen másról szól. Semmiképp nem a mai modernizmus és a mai ezotéria alapját adó gondolat igazolása. De ne szaladjunk ennyire előre. A tanmese mélyen mutatja a bennünk élő két világ közötti határvonalat. Azt, hogy miért nem fogadjuk el a másikat. Gondolhatjuk magunkat bármilyen fejlettnek, de amíg elhitetjük magunkkal, hogy milyen szeretet él bennünk, milyen jó emberek vagyunk, és közben meg folyamatosan keressük az ítélkezési pontokat, amikor végre „jogosan” élhetünk kritikával, ignorálással, ítélettel más felett, mikor szinte örömmel éljük meg – nyilván persze csak belül senki által nem láthatóan, és meg magunk előtt is eltagadva -, ha a másikkal valami történik, ami látszólag igazolja a fejünkben róla élő képet – mindaddig nem tudunk igazán a választóvonal másik oldalára lendülni.

Amíg azt érezzük belül, hogy végre kiderült milyen is az illető, és mennyire is jogos volt a fenntartásunk, az ignorálásunk, hogy nem kell már pozitív reakciókkal élni vele szemben. Sőt akár el is dobhatjuk az illetőt. Mert végre kiderült, ami mindig is a célunk volt: hogy mi „magasabban” vagyunk, mi pl. alkalmasabbak vagyunk egy közösségi szerepre, vagy bármire és mindenre. Hogy nem véletlenül nem tudtuk igazán elfogadni az illetőt. A határvonal pedig az irigység, amivel mindig magasabbra húzzuk az orrunkat másoknál. Ehhez pedig egyetlen út vezet: a hamis egó önigazolása, ami elhiteti velünk, hogy a másikat miért nem kell elfogadnunk olyannak amilyen, és úgy szeretni, ahogyan van, hanem többnek kell látnunk magunkat nála.

Ez az önigazolás még azt is el tudja hitetni, hogy akik a szeretet útján járnak, de mégis a nemi szerveik rabjai, mégiscsak „nekik van igazuk”, mikor meg akarnak ítélni olyan helyzeteket, amit csak a valódi szeretet (a szeretet, amit nem szennyez be semmi) szempontjából lehet megérteni. Mert az irigységen túl, vagy legalább az irigység felismerésével és feladásának szándékával egy új, tisztább világ felé tarthat az életünk. Egy olyan világ felé, ami mindig is ott volt bennünk. Olyannyira ismerős világ, hogyha rátalálunk, azonnal tudjuk, hogy mindig is ez volt a valódi természetünk. Mert olyan rátalálni, mint friss levegőt szippanatani. Ahol megláthatjuk hogy minden történés mélyén a szeretet óvó, védő és tanító ereje fénylik. Pontosan ahogy egy igazi, szerető anya látja a gyermekét, úgy fogjuk látni a világot. Vagy még annál is tisztábban, igazabban…

Ez elvezet bennünket ahhoz, hogy a tanmese nem arról szól, hogy mi teremtjük a valóságunkat, hanem arról, hogy mi megfigyelők vagyunk, és a világ is valóságos (nem mi teremtjük pusztán az elménkkel, hanem Isten teremti az anyagi világ virtuális valóságát, mely úgy viszonyul a spirituális valósághoz, mint az álom az ébrenléthez). Mert nem tudjuk semmissé tenni elhazudni a negatív történéseket, de azt nem „mások ármánykodásának, gonoszságnak” látjuk, hanem a szeretet erejének, ami arra tanít bennünket, hogy hogyan éljünk úgy, hogy valóban felébredjünk és virágba borulhasson az életünk.

 

Eszerint az „én termetem a valóságomat” elképzelés szerint minden az elménk teremtménye, és csak vizualizálni kell céljainkat, vágyainkat, s az új valóságot teremt. Számukra ez a meditáció: vizualizálni a vágyainkat és az teremtő erővel hat. Az elgondolásuk szerint te magad teremted meg a valóságodat. Mert szerintük a végső valóság teljesen megnyilvánulatlan, amit tapasztalunk pedig csak az elme kivetülő, kreált valósága, amit kedvünk szerint alakíthatunk Azt hiszem ezt sem kell nagyon ecsetelnem, mert hiszen láthatóan szinte minden ezoterikus tanra ez jellemző. A dolog pikantériája, hogy azt gondolják magukról, hogy ők nagyon nondualisták, ők maguk a nondualizmus netovábbja, miközben ez egy ízig-vérig dualista gondolkodás: a valóság egyik oldala, aspektusa csupán – a másik oldal nélkül.

 

Érthető ez az elképzelés, mert a másik naiv véglet, a materializmus, vagy még pontosabban a világ objektivitásába és csak a „láthatóba” vetett hit ellentétpárja. De egyik elképzelés sem teljesen fedi a valóságot, nem teljesen korrekt, de egyúttal nem is inkorrekt. Vagyis mindkettőnek van valóságalapja. De megszokhattuk már, hogy így működnek a kettősségek. Mert ilyen a teljesség: az ellentétes dolgok együtt adják ki az egészet, a teljességet (Pl nő-férfi, hideg-meleg stb) De a teljességet, az egészet nem fogjuk meglátni, csak akkor, ha más nézőpontot veszünk föl: a megfigyelő nézőpontját. (Nem iranyító, nem teremtő, – de erről még később)

 

Illetve ha megértjük, hogyan működik a teljesség. Merthogy van valóság, van objektív valóság, és nem pusztán az elménk teremtménye, amit tapasztalunk. Viszont az, hogy mi hogyan látjuk ezt a valóságot, az nagyban függ a mi attitűdünktől, hozzáállásunktól. A valóság pedig tanít, óv, véd és szeret, és ezzel próbál felébreszteni.

 

Mert ha megváltoztatom a hozzáállásomat, megváltoztatom mire irányítom a figyelmemet, az meg tudja változtatni az én valóságomat is. Pontosabban azt, hogy hogyan látom a valóságot(!!!) A valódi valódi ébredés útja tehát az, ha megértem, hogy van egy valóság, és tőlem függ, hogyan látom azt, hogyan viszonyulok ehhez a valósághoz. A világ valóságos, és azzal ahogyan változtatom a világhoz való hozzáállásomat, azzal tud változni, mélyülni, vagyis egyre valóságosabbá válni a tapasztalásom – ahogyan a világot látom. Mert ha megváltoztatom a hozzáállásomat és a valósághoz méltóvá nemesítem azt, akkor a teljes valóság megmutatja magát. Ez maga a szintézis: a bhakti, a valóságnak történő önátadás szemlélete. Ez az acintya bhedabheda tattva, a dualitás és nondualitás, a két naiv véglet szintézise, egyensúlya: maga a valóság egyensúlyi szemlélete.