A kék ég lélek-mágnese alatt, erdők s mezők, völgyek s rétek révületbe ringató ölelésében jár éppen. Ahogy pár hete minden nap, ma is hosszú órákat tölt mantra meditációval a természetben. De egy ideje valami különös harc is kezd kibontakozni benne. Belső feszültségek kezdik eluralni az elméjét, tompa fátylat eresztve a tudatára. Épp az jár a fejében, hogy miért jönnek elő újra a gyermekkori álmai, miért bukkannak föl benne a félelmek, kétségek ettől az egész vírusosditól? De valami titkos erő nem engedi, hogy elmerüljön a felbukkanó félelmekben.

Víz csurran az élet búvó szegletéből, ezer manó surran elő rejtekéből. Fák titkos élete rügyet fakaszt, tündérhad neveli most a tavaszt: Az élet vezényszavára épül a tavasz a fák és virágok birodalmában. Ahogyan egyre mélyebbre hatol az erdőben ezen a ragyogó tavaszi napon, fürkészve a távolba pillant, de addigra már minden manó és tündér el is illant. Csak az izgatottság nesze, és az életöröm parfümje marad utánuk. Vagy csak az elméje írja felül a tudata intuitív megnyílásait? Az a fránya elme. Most épp egy belső, félelemkeltő, és számonkérő párbeszéd próbálja újra átvenni az uralmat a tudata fölött, és terelné el a figyelmét a hívogató titkos erőről. De azt az erőt nem olyan fából faragták…

Látja, a fák hogyan ölelik a kék eget, a kék ég tengerén kis madarak hogyan uralják a teret. A nap soha nem látott tiszta kékre festi az eget, mint egy végtelen kelmét, és vele egyre csak meríti és meríti a festékbe a rakoncátlan elmét. Mert nem élhet két ilyen teljesen ellentmondó valóság sokáig változatlanul egymás mellett. Az elméje valósága, és vele szemben gyakorlatilag minden más: az ég, az erdő, az állatok, a természet és a mantra valósága. Kezd egy kisssé meghasonulni. Kezd gyanús és egyben jelentőségteljes lenni, hogy itt, a természetben, és főleg matrázás közben minden annyira rendben van. Belenéz egy arra járó kutya szemébe, és ott sem látja nyomát sem, hogy érdekelné az emberek hisztije. Újra főlnéz az égre. A madarak is magasról tesznek rá, hogy mi megy a fejében. Semmi jele aggodalomnak, gyötrődésnek. Sőt, úgy tűnik, minden elolvad a harmatfriss örömtől. Minden rendben van. Minden a legnagyobb rendben van. Hiszen az élet megy a maga útján. Ahogyan mindig is tette.

A természet mintha tudomást sem venne arról, ami az embereket égeti, marcangolja. Sőt így, hogy az elméjét is kezdi átmosni az isteni anyatermészet és a mantra közös ereje, most olyan, mintha az ég kékebb, a fű zöldebb, a szél szelídebb, az élet pedig édesebb lenne. Vajon mi történhetett? Kétségei, problémái, félelmei először zakatták, újra és újra lefutva a szokásos kis köreiket az elméjében. De most már egyre inkább döcögnek ezek a körök. Sőt, néha már úgy tűnik, végleg megadják magukat valami sokkal nagyobb dolog előtt.

A tudata mélyén már egy ideje fodrozódik egy érzés: ez az egész olyan ismerős neki valahonnan. És most előrobban, hogy honnan. Ez a vírusos-bezártságos-kontrollálhatatlan helyzet olyan, mint a gyermekkor. Hiszen akkor is rengeteg általa kontrollálhatatlan dolog vette körül. Nem értette, mi és miért történik. Csak irányították, hogy mit csináljon. Megmondták, mikor feküdjün, hol legyen, mit egyen, mit vegyen föl. Igazából nem értette az egész lényegét, okát és célját. Amikor még beszélni sem tudott, akkor nem tudta még elmondani sem, ha valami baja volt. (Erről egy kép mellékelve :-)) Későb már el tudta mondani, de a világ jeleit nem tudta még igazán értelmezni. Még később is egyszerűen csak olyan volt, mintha a nagyobbaknak, és a felnőtteknek kiszolgáltatott valóságban élne. Egy olyan valóságban, amire neki csak kis ráhatása van, és az egyetlen valódi lehetősége, hogy sodródjon a dolgokkal, történésekkel, elfogadja azokat.

De ebben a helyzetben valójában ugyanaz adott lehetőséget a nagy frusztrációra, mint a nagy örömre. Volt, amikor mindez frusztrárólag hatott rá, hiszen nem történhetett az, amit ő akart. Nem is beszélve arról, hogy még azt sem tudta, hogy mit jó vagy érdemes igazán akarnia, tennie. De ugyanez adta a nagy élmény lehetőségét is. A lehetőség, hogy átadja magát az ember annak, ami történik, és így megláthassa a csodát az élet sodrása, áramlása mögött. És volt amikor meg is látta. És ez az, amiért a legtöbben valami végtelen nosztalgiával gondolnak a gyermekkorra, vagy legalábbis annak bizonyos momemtumaira. Ne legyenek kétségeink: sokan például ugyanezért utaznak. – Hogy a gyermekkor ismeretlen világához hasonló új világra való rácsodálkozást élhessék át újra és újra. Hogy a rácsodálkozásból fakadóan újra képesek legyenek értékelni, becsülni, amit látnak, tapasztalnak. Hogy újra meglássák a csodát, ami eredendően benne rejlik a világ dolgaiban, csak kipusztítottuk a büszkeségünkből, önzésünkből, és hamis élvezeteinkből fakadó közömbösséggel, érdektelenséggel és unalommal.

Éppen itt tart a felismerésben…
… mikor egyszer csak beüt a krach. Valami rég elfeledett, gyermekkori élményzuhatag ömlik a tudatára ott, a természet lágy ölén. Visszajön és újra megelevenedik minden: A gyermekkor ártatlansága és szépsége, amikor még valóban hitt az álmaiban. Amikor még úgy nézett a felhőkre, mint a mennyország szemünk előtt formálódó hegyeire. Amikor még a látóhatárba vesző hegyvonulatok mögül egy gyönyörű világ hivogató szavát hallotta visszhangozni. Amikor még úgy nézett a kék égre, hogy valóban elhitte a napfényben tükröződő élet ígéretét. Amikor még csak szeretetet várt, remélt és kapott mindenkitől. Amikor még MINDEN ÉLT. MINDEN. És nem csak mint valami absztrakt módon leírt, elvonatkoztatott, távoli „egység”, hanem élt, mint a szeretet ölelésében élő személyek nevetéstől, játékosságtól visszhangzó világa. Ez volt maga a rendíthetetlen boldogság. Legalábbis így, tudatosan visszanézve, ez kellett, hogy legyen.

De várjunk csak egy pillanatra! Valami nem stimmel, valami sántít ebben a deja vu-ben. Mikor gyermek volt, kb annyira értette, hogy mi történik ilyenkor, mint ahogyan a madár érti, hogy ő egy csodás valóság része, és hogy ő egy gondtalan, boldog életet él. Vagyis szinte semennyire nem volt ennek a tudatában. Na jó, annál azért jobban. 🙂 (De egy hasonlatnak ütősnek kell lennie, hogy látható legyen, mit akar mondani. 🙂 ) De akkor hogy is van ez a gyermekkoros nosztalgiázósdi? Nem lehet, hogy gyermokkorában is ugyanez az élményzuhatag borult rá, ami ugyanígy egy másik világ emlékeit ébreszteték föl benne? Lehet, hogy valójában nem is a gyermekkorára emlékszik most? Hanem ugyanarra emlékszik most, amire egykor, gyermekkorában is emlékezett??? Lehet, hogy ugyanaz az erő bukkant föl a semmiből és mutatta az utat, és mutatott többet önmagából? A kérdés feltevése közben rögtön kiderült, hogy költői. És itt van az újabb csavar. Most valami egészen máshogyan történt, mint gyermekkorában. Nem illant el az egész, sőt most át tudta fogni a tudatával, és ettől lett valóban mély a tapasztalás. Az érettebb érzései és tudása segítettek letisztítani a tudata kék egéről a felhőket (legalábbis részben), hogy valóba megélje a csoda fényét, és a csodára tudja bízni magát. Hogy el nem múló erőt merítsen belőle, és engedje, hogy a csoda áramlása átjárja, majd fölemelje.

Érezte, hogyan csitulnak el a belső konfliktusai, oldódnak a blokkjai, olvadnak félelmei, és hogyan vesznek mindezek oda a csoda áramlásának jótékony hullámsírjában. Érezte, hogy ez az útja. Hogy mérhetetlen bölcsesség és szeretet fakad ebből a csodából, így mindent meg kell tennie, hogy ne zökkenjen ki a jelenlét ezen megtapasztalásából. Hogy figyelmét és eltökéltségét a csodára rögzítse, a tudását a csodához mélyítse, az érzéseit pedig a csodához méltó alázattá, együttérzéssé és önzetlen szeretetté nemesítse. És akkor a csoda mindig ott lesz, egyre mélyülően, támogatóan, simogatóan, szeretve. Nem csak homályos, öntudatlan és elillanó emlékként, mint gyermekkorában. Vagy úgy, mint néha, mikor szinte véletlenszerűen elkapja az áramlat egy tompább fajtáját. Az eredményt pedig rábízhatja, hiszen a csoda a karmester. Egy fűszál sem mozdulhat az engedélye nélkül, és a világ egyetlen kis szeglete sem tudna működni a csoda gondviselő szeretete nélkül. Sőt, egyenesen rá kell bíznia az eredményt, hiszen máshogyan nem fogja a csoda átformálni az életét.
A nyíló csoda bimbója pedig először megmutatja a benne rejlő egységes, mindet átható erőt (ma divatosan szólva a „nem duláis egységet”). Majd, mikor kezd kinyilni a virág, de még nem látjuk teljes szépségében kibontakozva, kezdjük érezni az illatokat, látjuk kibomlani a formákat és a változatosságot. Így kezdenek a valóság benne rejlő, valódi formái és illatai kibontakozni – vagyis így kezdjük mindenhol látni Istent. (Nem mindenben a egységet, hanem az egységben és azon túl a mindent: a valódi formát, illatokat, a szépséget és változatosságot.) Végül pedig, amikor teljesen kinyílik a csoda virága, megmutatja a maga teljes valóságát: Hogy a valóság illatai, formái és színei egy szívünk mélyén visszhangzó, elfeledett csodás világban fedik föl a valódi kilétüket: Megmutatják a lelki világ csodálatos személyeit, kapcsolatait, vizeit, erdőit, réteit, ligeteit, és benne Istent, Krisnát.

Eddig a mese… 🙂 Bárminemű hasonlatosság élt, vagy élő személyekkel csak a véletlen… pontosabban a csoda műve 🙂