A történet elején Odüsszeusz még azt mondta, hogy senki nem állhat közém és az otthonom közé, még az istenek sem. Aztán a küklopsznál is még azt hiszi, hogy az „okos ember mindent túlél”. De pontosan ott szembesül vele, hogy a küklopsz a hamis egója, és a hamis egóból fakadó tettei árnyékként követik. A tengerből, mint a tudattalan tárházából felmerülő viharok térdre kényszerítik. Alászáll a belső poklába, majd felismeri az isteni rendhez ragaszkodás erejét, mint a belső ráhangolódás útját, ami kivezeti a fényre. (Erről részletesebben és mélyebben az előző részekben írtam.)
A felismerésben és ráhangolódás útján az utolsó, legnagyobb ugrás (Nolan adaptációjában), mikor Kalüpszótól végül útnak indul hazafelé, és rábízza magát a tengerre. A tengerre, ami addig majdhogynem a vesztét okozta. Miért meri most ezt megtenni?

Odüsszeusz sorra ismeri fel a korlátait. Nem tudja kontrollálni a tengert (a tudatalattiját), nem kontrollálhatja az isteneket (a látható világ irányítását), nem kontrollálhatja még az elméjét sem anélkül, hogy az isteni rendre ne hangolódjon. Vagyis a sziréneknél ébred rá, hogy a saját elméjét tudja kontrollálni, ha az isteni törvényhez köti magát kívül és belül is. Ekkor kezd kibontakozni az önismerete és a valódi erő, ami az önismeretben rejlik.

Kalüpszó azt mondja neki, hogy „te egy olyan ember vagy, aki kontrollálni akarja a sorsát. De nem tudod kontrollálni. Add fel a harcot és élj. Ez a hitnek egy olyan mélyülése, amit még nem léptél meg.” Mert ez vezet el a valódi otthonunkhoz. A bizalom elvezet a hit mélyüléséig (amiről Polányi óta tudjuk, hogy anélkül nincs sem tudás, sem továbblépés a valódi tapasztaláshoz). A bizalom és hit mélyülése elvezet a valódi biztonságérzet felé, majd elvisz a lélek gyógyulásáig, az igazi otthonunkba, a lélek honába, Isten közelségébe.

Amíg a félelem, szorongás, függőségek és hiedelmek irányítanak, vagyis amíg a tudatalattinkból áramló karmavezérelt negatív, lehúzó programok irányítják az életünket, addig csak tudatossággal, önismerettel, a szokásaink átalakításával tudjuk visszavenni az irányítást a háborgó tengertől (a tudattalantól és tudatalattinktól). Mert vissza kell szereznünk a kormányt, hogy átadhassuk…

Mert csak a tudatosság által léphetünk az önátadás útjára, mikor választani tudunk, hogy a felemelő isteni erőknek adjuk át az életünket, az életünk kormányát. Ha idáig eljutottunk, a tudatalattink nem ellenség, hanem barát lesz. Így jutunk el a tudatalatti lehúzó programjai uralma alól az önismereten át a saját sorsunk irányításáig, és az így megnyert erős önrendelkezéssel átadhatjuk magunkat a valóságnak, ahová tartozunk. Mert az isteni energiák mindig is csak a hazajutásunkat segítették.