Megtörtént eset alapján…
Kétszeresen megdöbbentő dolog történt 2006 őszén. Egy férfi betört egy Amish közösség iskolájába, lövöldözni kezdett, majd magával is végzett. Öt kislány vesztette életét abban a kis iskolai szobában, miközben az őszi napfény tanúskodott a döbbenet csendjében. De ami ezután történt, az legalább ennyire meghökkentett mindenkit, akihez eljutott a hír. Még szinte meg sem száradt az ártatlanul kioltott vér az iskola padlóján, az Amish közösség már meg is bocsátott a gyilkosnak és a családjának. Meglátogatták a gyilkos özvegyét és szüleit. Öleléssel, ajándékokkal és a jelenlétükkel hozták a gyógyulás fényét. A gyilkos temetésén hetvenöten voltak jelen. Ennek a fele az Amish közösségből jött.
De mi ez a sokkoló reakció? Komolyan gondolták egyáltalán? Ennek megértéséhez kicsit jobban meg kell ismernünk az Amish közösséget. Az Amish közösség egy kb. 200 ezer főt számláló konzervatív keresztény közösség. Próbálnak modern technika nélkül élni, mert azt mondják, hogy a modern technika csak elválaszt Istentől, egymástól és a kényelem delíriumának igájába hajt. Ugyanígy a dogmatikus vallási elemeket is elvetették, és a Bibliából világosan kiolvasható igazságokat fogadják csak el. Az élet alfája és ómegája náluk a család és a közösség. (Így nem) meglepő, hogy az Amishok között a depressziósok aránya kevesebb mint a fele az amerikai átlagnak.
De akkor mindaz, ami történt, azt jelentené, hogy nem tesznek semmit a bűn ellen? A gyilkosokat, bűnösöket magukhoz ölelik ostobán, és az útjukra engedik, hadd folytassák a szörnyű tetteiket még több ember kárára? Nem, egyáltalán nem erről van szó. A bűnöst az igazságszolgáltatásra bízzák (!!!), pontosan azért, hogy még egyszer ilyen ne fordulhasson elő (!!!). Levonják a konzekvenciákat. Amikor pl. egy Amish üzletembert becsapnak, nem pereskednek ugyan, viszont már másnaptól biztos lehet benne a csaló, hogy egy Amish sem fog vele üzletelni többé.
„A szeretet nem más, mint a megbocsátás megszakítatlan gyakorlása. A megbocsátás nem más, mint a szeretet megszakítatlan gyakorlása.”
A megbocsátás pedig nem egy vezényelt dolog náluk, hanem természetes reakció, ami a közösségük és hitük természetes mozgatórugóin alapul. Amit valójában tesznek, az az, hogy kiszállnak az önsorsrontó elégtétel kultúrából. A megbocsátás gyógyító hatását már a modern pszichológia is felismeri, de nálunk ez egy hosszú és terhelt érzelmi folyamat vége, utolsó lépése – ha egyáltalán eljutunk idáig. Van, akit egyszerűen a bosszú és elégtétel éltet… pontosabban tart egy szomorú, lidércnyomásszerű álomvilágban. De legalábbis amíg összekeverjük a sérülést és az idegrendszeri lenyomatát a mérgező nehezteléssel és a bosszúvággyal, és ezek helyét nem veszi át egy érzelmileg érettebb állapot, addig sajnos önsorsrontás, önmérgezés és a szeretettől történő eltávolodás az, ami felé haladunk.
De az Amishok egyszerűen megfordítják a folyamatot. A megbocsátással kezdik. Természetesen nekik is fel kell dolgozni a tragédiát. De ők a valóban gyógyító részével kezdik a gyógyulás folyamatát. Nem lehet elégszer elismételni, hogy ez nem kényszer, nem rájuk erőltetett szokás. De akkor mi ennek a valódi mozgatórugója? A Jézusba vetett hitük mondatja velük, hogy: „Bocsáss meg, hogy megbocsátást nyerj!”
Ha csak kis szikrája is marad bennünk a bosszúállás–elégtétel kultúrájának, akkor az olyan, mintha egy izzó vasat szorítanánk. Mi hevítjük fel ezt a vasat, de azzal, hogy nem bírjuk elengedni, saját magunkat sebesítjük meg. Szó szerint magunkba égetjük a traumát. Pont ezért van az, hogy van, akit nem betegít meg az, ami történt, és van, aki még évtizedekkel az eset után is a folyamat elején tart azzal, hogy el mer kezdeni az esetről beszélni, ami vele történt, miután a trauma izzó vasként mart a húsába évtizedekig.
Azért is tökéletes ez a példa, ez az Amish eset, mert erre senki nem tud ráugrani, hogy bárki is a bűnöst védené, amikor a bűnös felé is (!) megbocsátással közeledik. Mikor az áldozatok mutatnak példát a valódi gyógyulásra, akkor senki nem tud ebben a társadalmi pánik, önigazolás és más mély, illuzórikus állapotokat előidéző pszichológiai folyamatok karmában, beszűkült látásmóddal ítélni, mint ahogyan az manapság már természetessé vált.
Mert – és térjünk vissza a lényeghez – a „Bocsáss meg, hogy megbocsátást nyerj!” a szeretet áramába történő visszalépés előfeltétele. Mert minden tettünk a szeretet árnyéka vagy tükörképe – melyben folyton azt szomjazzuk, ami tükröződik. És amikor nem értjük, mi is az, ami a szenvedést okozza nekünk, akkor a poklot mi magunk teremtjük. Ahogyan Dosztojevszkij válaszolta meg a saját kérdését a Karamazov testvérekben: „Mi a pokol?” – „Szenvedés attól, hogy képtelen vagy szeretni.”
