Két éve történt Nepálban.
A két hetes utunk végén jártunk, teli megmagyarázhatatlan nyugalmat és könnyedséget hozó élménnyel, lelki tapasztalásokkal. Éjszaka volt, már mindenki aludt, csak én ültem a szállodai szobánk ablaka előtt, ahonnan szinte egész Kathmandut beláttam. Már órák óta nem tudtam aludni. Mantra meditációba merülve figyeltem a belső történéseket, melyet a távolban egy domb tetején jelzőfényként hívogató Swayambhunath Stupa fényeiben is tükröződtek. Azért nem tudtam aludni, mert pár órával korábban sikerült kedves barátainknak elintézni, hogy tudjanak jönni Nepálba. És ők végtelenül hálásak voltak. A belső öröm, amit a barátainkat szolgálva éreztem, egész éjszaka nem hagyott aludni.
Akkor, ott a Swayambhunath óvó tekintetében megértettem, megtapasztaltam, mit is akart tanítani az előző két hét, és hogy mi az, amiért küzdeni érdemes, mi az, amit nem szabad hagynunk, hogy bárki és bármi elhitessen velünk. Legtöbben már felismertük, hogy a valódi kapcsolatok hiánya nemhogy az önismeret akadálya, de a valódi gyógyulás legmélyebb akadálya is egyben. Azonban van egy erő, ami mindig el akarja téríteni a figyelmet kívül és belül is a szeretet és a kapcsolódás gyógyító és valóság formáló erejéről. Egy erő, ami el akarja hitetni veled, hogy nem a valódi szeretet az egyetlen gyógymód.
Mert minél valósabb, tisztább a szeretet, annál kevésbé akarjuk egy kapcsolatban a másikat címkézni, hogy ezek most nárcisztikus, vonások-e, traumatizáltság jelei, negatívak az energiái, alacsony a rezgése, csalódtunk benne stb, és nem mindenáron terapeutához akarjuk küldeni, mert túl sérült. A valódi kapcsolódásokban egyre kevésbé ezzel foglalkozik a másik, még tudat alatt sem fölé akar kerülni, hanem megérteni, támogatni, adni, vagyis szeretni.
A szeretet és a kapcsolatok egyben a gyógyulásunk legigazabb forrásai és egyben a legnagyobb fájdalmat is hordozzák. Ez feloldhatatlan ellentmondásnak tűnik, de aki valóban szeretni akar, annak megtanítja az élet hogy nincs itt semmiféle ellentmondás, csak nem értjük a fájdalom szerepét. Közelséget akarunk, de távol tartjuk magunkat a másik fájdalmától. Merthogy az „csak gyermekkori trauma”, „apaseb”, olyan sérülés, amivel „neki, saját magának kell megbirkóznia”, és minden abból az idegrendszeri állapotból fakad, amit akkor tanult. De a valódi kapcsolódás – ahol a két idegrendszer is megbízik egymásban és valódi nyugalomba kerül -, nem valósul meg így. Mert ahhoz, hogy ez megvalósuljon ismernünk kell a másik fájdalmait, a belső világát, ami fájdalmat okoz benne. Nem az önigazolást, hamis hitrendszerkeből fakadó történeteket, hanem az élő fájdalom terepét, a valódi lüktető fájdalmat, amit érez. Mert ezzel tudunk valóban adni, szeretni.
Ezen az úton az első felismerés hogy legtöbbször mi magunk okozzuk a másiknak fájdalmat. Ilyenkor – ha valóban őszinték vagyunk – megállunk egy pillanatra és nem hagyjuk hogy az önigazoló körök lefussanak és védekező, minimalizáló, önigazoló állapotba forduljunk, hogy „jó, és az én érdekeimet, érzéseimet ki képviseli, miért mindig az övét kell néznem?”, „ez mind a sérültsége csak, hogy így reagál”, „és mi van akkor amikor ő csinálja velem ezt, ő miért bánthat meg engem ugyanezzel?” stb.
Minden alkalommal, amikor a fájdalmat figyelmen kívül hagyjuk, az csak a mi illuzórikus elképzelésünk szerint veszik el, a másik idegrendszere emlékezni fog rá. Ha ezeket a köröket nem hagyjuk magunkban lefutni, hanem felismerjük, hogy sokszor mi vagyunk a fájdalom oka, akkor az gyógyítja a kapcsolatot. Vállaljuk a felelősséget, hogy mi bántottuk meg, mi vagyunk az oka. Mert ezzel tanulunk valóban adni, szeretni.
