Fogadjunk el mindent úgy, ahogyan történik, vagy küzdjünk az igazságért, az életért, az igaz szeretetért?

Hát ez is eljött. A sors jéghideg lehelete józanította ki, hogy nem csak egy rossz álom, amibe került. Ez maga a valóság, ami mázsás teherként nehezedik most a lelkére. Ráma apja egy ígéretének a súlya alatt, mély fájdalommal száműzte Úr Rámacsandrát és feleségét Szíta Dévit a királyságból, hogy egy erdőben, lemondott körülmények között éljenek hosszú évekig. Velük tartott Laksman is, Ráma bátyja. Ráma éppen azt ecsetelte bátyjának, Laksmannak, hogy miért tartja kötelességének az erdőbe történő elvonulást. Ráma drágakőként csengő szavai nehéz téglaként puffantak a bátyja, Laksmana szívében. Laksman válaszul tüzes szavakkal festette az égre, hogy miért kellene mégis az igazságért küzdeniük.

De Ráma így szólt: „Ahogyan méhet nem lehet eltávolítani a nektár, a virágok felé megteendő útjáról, így engem sem lehet eltántorítani a dharma, a kötelességeim útjáról. Az apám utasítását nem hagyhatom figyelmen kívül. Apám helyzetét sem ronthatom tovább, hogy itt maradok. Bizonyára ez a sorsom, és látnunk kell az egészben az isteni tervet.”Ezután Ráma bemutatta Laksmannak, hogyan következett be a legtöbb ide vezető esemény megállíthatatlanul, a személyes sorsuk csónakja alatt sodró, sebes folyóként. Aztán így folytatta: „A szabadságunk abban áll, hogy miként fogjuk föl a változást, hogyan reagálunk a történésekre: hogy lehetőségnek tekintjük-e mindezt a személyes fejlődésük útján, és meglátjuk-e a világ történéseiben, és személyes sorsunkban az isteni tervet?”

Mindez szép és jó, de valahogy mégsem tudjuk elfogadni. Most tényleg hódoljuk be minden bántalmazónak, minden pszichopatának? Minden pszichopatának, aki láthatóan soha nem szorong, soha nem tanul a múltból, és ami a legrosszabb: soha nem tudott szeretni? Soha nem szeretett igazán. Két isteni erőt látunk itt. Ráma nem küzdene. De Laksman ég a vágytól, hogy megtorolja az igazságtalanságot. De melyik viselkedés a valódi út? Fogadjunk el mindent úgy, ahogyan történik, vagy küzdjünk az igazságért az életért a szeretetért? Az írás végére kiderül, mi hoz fényt, világosságot ebbe a dilemmába, de ne szaladjunk ennyire előre.

Eljött a száműzetés ideje. Ráma, Szíta dévi és Laksmana egy kis kunyhóban éltek az erdőben, mikor Sri Lanka teljhatalmú – és nem mellesleg nárcisztikus pszichopata ura, Rávana szemet vetett Szíta dévire, majd elrabolta. Rávana az önös vágyat jelképezi. A Védák ez kéjnek hívják, és ez gyakorlatilag minden olyan vágy gyökere, ami istentől független, önös élvezetbe hajt. Vagyis egy eltorzult tükörképe az eredeti tiszta élet vágyainak. Ez egy eltorzult tükörképe a szeretetnek. De ez a vágy ott lakik mindannyiunkban. Ez egy nárcisztikus pszichopata, aki át akarja venni, vagy igazából már át is vette az uralmat az életünk kincse fölött: A szeretet, az odaadás fölött, amit a való élet: Ráma, Isten iránt érzünk, és amely a forrása mindennek, ami virágba borítja az életünket. A történetben Ő Szíta dévi. Nemcsak jelképezi, hanem Ő maga a Szeretet. (Ezt ne feledjünk a relativizáló, személyiséget megölni kívánó hamis tanítások áradata közepette sem.)

A bennünk élő pszichopata önös vágy rabul ejtette, és nem engedi Istenhez,a forrás férfi erejéhez a szeretet női energiáit. Mert ez a szemét háziúr, ez a bennünk lakozó gonosz Rávana nem szorong, nem érdeklik a tettei következményei. Nem tanul a hibáiból, nem tanul a történelemből. Újra és újra csak magát nézi, még akkor is, amikor tudja, hogy életeken gázol át. Hiszen nem engedheti, hogy bárki huzigálja a bajszát, hiszen elemi érdeke, hogy a vizeletével megjelölt területét megvédje. Nem érdekli, hogy így mérget ereszt az az atmoszférába, mely az ő látását is torzítja és az ő életét is mérgezi. Ő nem tanul a hibáiból. Csak gázol át másokon. És persze a harmadik jellemzője: ő nem szeret. Ő csak saját magát nézi, csak magának akar jót. Ez olyan messze van a szeretettől, és a való élettől, mint Vlagyivosztok Kijevtől.
Ezért Ráma elkezdett küzdeni. Nem magáért, hanem a szeretetért, a párjáért, az életért. Mert bármit hoz a sors, azt el kell fogadnunk. De a sorsot mi alakítjuk azzal, hogy a bennünk élő pszichopatának mennyi teret adunk. Hogy küzdünk e ellene, hogy visszaszerezzük az életünk értelmét, a szeretetet, az igaz szerelmet. Mert Nélküle nem élet az élet. Ráma tűzön vízen át küzdött az életért, a párjáért, a férfi küzdött a nőért. A valódi hatalom küzdött a szeretetért. Az igazság küzdött a szépségért.

Mert az élet csak így élet. De ez a küzdelem kívül és belül is zajlik. Ezért nincs egyetértés közöttünk még akkor sem, amikor azt látjuk, hogy a háború mindenkinek rossz, akkor sem. Mert belül folyik a harc és a belső pszichopata, az önös vágy nemcsak a szeretetet ejtette foglyul, hanem kiragadta a valóságból, kiragadta a kontextusból a szemléletünket, és homályban tartja hogy mi miért történik. Az első lépés ezért, hogy tudjuk, hogy csak Isten látja a teljes képet, és mi is akkor fogunk a valóságra ráébredni, ha teljesen visszaszereztük Rávanától az önös vágytól a szeretetet. De ehhez először megkülönböztető képességet kell kifejlesztenünk. Meg kell tudnunk különböztetni, hogy mi a szeretet, és mi az önző vágy. Ha máshonnan nem az örök vitáinkból láthatjuk, hogy azt is az önös vágy hiteti csak el velünk, hogy mi tudjuk, hogy mi a valódi szeretet… PDe amíg nem látjuk a különbséget, és nem ébredünk rá a valóságra, addig csak vég nélkül vitatkozunk arról, hogy melyik félnek van igaza… Ugye ismerős?

Korábbi vagy jelenlegi tetteink eredményeként történik, ami történik. Hiszen beszélhetünk bármilyen gyermekkori vagy későbbi traumáról, minden, ami velünk történik, azt mi okozunk saját magunknak. De várjunk! Ez valóban ok arra, hogy sérült empataként azt gondoljuk magunkban, hogy „én vétkem, én igen nagy vétkem”, és a másik arcunkat is oda tartsuk annak, aki a traumát okozta, aki elhozza a karmát? Akkor viszont a pofonok sora nem fog megállni. Hiszen a karma tanítása nem az, hogy „bűnösök” vagyunk. Nem bűntudatot akar korbácsolni. Nem az önbecsülésünket akarja nyírbálni, nem a szeretet akarja megvonni. Ezt jól mutatja az is, hogy mi történik ilyenkor: Sérült empataként saját magunkat degradáljuk, és a karma/trauma elhozóját kezdjük valamilyen hamis, mélyen illuzórikus szerepben feltüntetni (hogy valójában „én vagyok a hibás”/”ő szeret engem, csak én ilyen szerencsétlen hülye vagyok, így megérdemlem, amit kaptam, és ő csak tanít” / „remélem egyszer méltóvá válok a szeretetére, vagy legalább arra, hogy emberszámba vegyen…” „…nem kellett volna a medvét bottal piszkálni…)

Ugye érezzük, hogy a karma nem erre akar tanítani, nem egy újabb önsorsrontó illúzióba akar taszítani? Hiszen ilyenkor megyünk bele bántalmazó kapcsolatokba, viszonyrendszerekbe, melyek még több traumát hoznak. És az ilyen kapcsolatokból származó traumák újra és újra figyelmeztetni akarnak, hogy a karmát el kell fogadnunk, de a karmánk közvetítője is karmát termel, így NEM a közvetítőnek kell „behódolni”, hanem az isteni akaratnak, isteni tervnek. Hatalmas a különbség. Hiszen a tett, ami nekünk, a saját karmánkat hozza el, az a másik, cselekvő félnél (későbbi) karmát termel. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor sérült empataként, egyre mélyebb illúzió igájába hajtjuk a fejünket. Ez az illúzió pedig újabb és újabb traumákat eredményez, hiszen pont ellenkezőképpen cselekedtünk, mint amire a karma tanítani akart.

Ugyanígy a másik oldalon: mikor nárcisztikusan (ami a pszichopata előszobája) követelőzni kezdünk, és a karma okozóján akarjuk „leverni” azt, ami velünk történt, akkor csöbörből vödörbe kerülünk, hiszen akkor megint más okból, de ugyanúgy nem értjük, mire akar tanítani a karma, nem akarjuk elfogadni, hogy mi magunk vagyunk az oka annak, ami történik. Ennek következménye szintén az, hogy – mivel félreértelmeztük a helyzet „mondanivalóját”, tanítását, a traumák újra és újra kísérteni fognak, amíg valóban azt nem tanuljuk meg, amit meg kell tanulnunk, amíg nem az lesz a hozzáállásunk, ami elhozza a valódi életet…

És persze, mint az élet minden területén, ebben a kérdésben is ketté szakad a (spirituális) társadalom, és a szekértáborok itt is felütik a fejüket. Az egyik szekértábor: a maszkulin (patriarchális) spiritualitás azt hangoztatja, hogy a karmád oka te vagy, neked kell elszenvedned, és ő széttárja a kezeit. Mert hát minden illúzió, És így minden, ami emberi, az illúzió. A személyiség, az érzelmek, a kapcsolatok… és minden. Csak az „egység” tanítása és hagyománya a megkérdőjelezhetetlen, és valóságos. Innen már csak egy nagyon kis lépés az áldozat hibáztatás. Hiszen „minden egy”, és minden más ezen kívül csak illúzió, akkor miért is foglalkoznanak érdemben az „illúzióban levőkkel”. A legeklatánsabb példája, amit nemrégiben egy vezető patriarchális spirituális tanítótól hallottam: szerinte az állatok leölésével nincs semmi gond, hiszen ez valójában csak illúzió. Hiszen senki nem hal meg: a lélek halhatatlan. Sajnos ordít az önigazolás a gondolatmenetből, és egyben mutatja a patriarchális spiritualitás zsákutcáját is… Pedig még csak a Védákig sem kell elmenni, elég Lev Tolsztojt olvasnunk, hogy miért vannak háborúk, miért van szenvedés.

Aztán ott van a másik oldal: a femini (matriarchális) spiritualitás. Ez mostanában igencsak ébredőben van. Némileg válaszul az elhibázott, tekintélyelvűségbe, hamis egóba és hatalom mámorba forduló, és persze mások kihasználásba fajuló (mert az csak „isteni líla”) patriarchális spiritualitásra. A férfi tekintélyelvűségre válasz, az „ébresszük fel a női oldalunkat” spiritualitás. Ugye ismerős? Viszont a matriarchális spiritualitás valójában eldob minden neki nem tetsző(!) tekintélyt, és nem marad más vezérlő hajója, csak az elme és ebből kifolyólag az érzelmek. (És hát az elmét irányító önző házúr, Rávana) Amellett, hogy helyesen hangsúlyozza az öngyógyítást, az önszeretetet, és hogy a lépjünk ki a bántalmazó kapcsolatokból, lépjünk fel a bántalmazókkal szemben, és addig gyógyítsuk magunkat, amíg a női oldalunkra, és természetes igényeinkre rá nem ébredünk, amellett egyszerűen csak elutasítja a feltételezést, hogy a traumát/karmát mi okoztuk magunknak. Vagy – mikor még nem annyira szélsőséges, akkor csak nem akar ezzel foglalkozni. Ez elhozza az áldozat mentalitást. Mert nincs valódi tudása arról, hogy miért történik a trauma, nincs tudása a valódi tekintélyről: Istenről. Így nem tudja, mi a valódi gyógymód a traumákra. Mert nem csupán a sebek nyalogatása a gyógyír…

Ez a kettősség minden vitánkban megjelenik. Liberális, konzervatív, jobboldali, baloldali, szívember, észember. Stb. De ez mind a belső önző Rávana mesterkedése, hogy az életet ne a teljes valójában lássuk, hanem kanyarítsunk ki belőle egy kis szeletet magunknak, és azon át, azt birtokolva (körbevizelve), azt védve értsük meg az életet. Nem tudunk tehát addig a traumák rémálmából felébredni, amíg arra próbálnak tanítani bennünket az „okosok”, a patriarchális „segítők”, hogy mivel magunknak köszönhetjük a problémáinkat, így oldjuk is meg magunk azzal, hogy tanulunk belőle… Mindezt ahelyett, hogy megértést, óvó és védő szeretetet adnánk, mintegy a gyógyító isteni szeretet tükörképeként, vagy még inkább: közvetítőjeként.

De addig sem tudunk a traumák rémálmából ébredni, amig – a matriarchális spiritualitáshoz hasonlóan – elutasítunk minden tekintélyt, még Isten tekintélyét is, és elutasítjuk még a feltételezést, is, hogy az elménket irányító önös vágy (Rávana) hoz bennünket illuzórikusan áldozati szerepbe. Még a karma létezését is elutasítjuk, amivel az isteni rend egyszerűen csak nekünk akar segíteni. Nem tudjuk azt sem, hogy azt ugyan valóban értenünk kell, hogy mindennek mi magunk vagyunk az okai, hiszen ez nyit csak teret az alázatnak, az isteni szeretet katalizátorának, és így jöhet el csak a valódi gyógyulás, de emellett azt is tudnunk kell, hogy ezt (hogy mi vagyunk az oka mindennek, ami velünk történik) nem lehet sem mások, sem saját magunk ellen fegyvertényként használni.

Ahogyan Ráma, nekünk is a saját tetteink következményének kell látni a bennünket ért „igazságtalanságokat”, tudván, hogy nincs olyan visszahatás, amit ne magunk okoztunk volna saját magunknak a korábbi tetteink következményeként. VISZONT!!! amikor mással történnek rossz dolgok, akkor nem azt kell ecsetelnünk, hogy „ez az ő karmája”, „megérdemli, hiszen magának kereste”, hanem Laksmanhoz hasonlóan (bár nála talán kissé kevésbé harciasan ), együttérzően, szeretettel, és segítő figyelemmel kell hozzá fordulni. De legalább együttérzően, hiszen a világ minden rossz sorsú emberét nem tudjuk segíteni.

Ez a szeretet útja, és a karma sem a jó és rossz megkülönböztetésére tanít bennünket, hanem az önzés és önzetlenség tengelye mentén tanít az önzetlen szeretetre. Amíg nem vagyunk együttérzőek, el sem kezdődött az igazi spirituális fejlődésünk.
Azért tart az élet zaklatott állapotban, azért látjuk igazságtalannak az életet, azért látjuk fájdalmasan szenvedéssel telinek a világot, azért nem tudjuk a traumákat feldolgozni, azért maradnak meg újra és újra felszakadó, mély sebként bennünk, mert nem tudjuk, hogy minden traumára az isteni kegy, az isteni irgalom, az isteni szeretet a végső, és valódi gyógyír. És mert sem mi magunk nem tudjuk, hogyan működik ez, sem (általában) mások nem ezt adják nekünk. És az élet mindaddig zaklatott állapotban tart, amíg erre rá nem eszmélünk. Amíg rá nem eszmélünk hogyan szerezzük vissza az irányítást Rávanától, és hogyan szeressünk újra, VALÓBAN!

Legyünk részese Isten gyógyító szeretetének, azáltal és csakis azáltal, hogy mi is szeretet együttérzést, segítséget adunk másoknak. Máshogy nem fog menni.