Mert a Rámayána legfőbb tanítása, hogy hogyan kezeljük a traumákat, a bánatot, fájdalmat veszteséget, vagyis az anyagi lét tragédiáját.

Diwali a fény ünnepe, a fény győzelme a sötétség fölött. Mindez szép és jó, de hogyan jön majd el ez a fény? Hogyan tudjuk elhozni ezt a saját életünkbe és mások életébe is? Ez az a fény, mely örökké lángolt Ayodhya lakosainak a szívében, akik már több mint 14 éve várták haza a száműzött herceget, Rámát. Amikor végül lett a száműzetés rémálmának, és Ráma visszaszerezte Szítát a gonosz Rávana markából, majd haza tartottak együtt Ayodhjába, a helyiek szeretetük fényét ajánlva várták vissza Istent a szívükbe, az életükbe. Ez a Diwali, a fény ünnepének a valódi jelentése.

De ez a fény megmutatta, hogy mindig is ott volt a szívükben minden csoda, amiben megnyilvánul Isten. Isten pedig nem különbözik tőle, de mégsem egyezik ezzel a lelki atmoszférával, amiben megnyilvánul. De hogyan kaphatjuk vissza a valódi életünket? Hogyan nyílhat ki a szívünk úgy, hogy a lelki lét és az Istenhez fűződő kapcsolatunk csodája megnyilvánuljon?

Úgy kaphatjuk vissza a szívünket, hogy újra Neki adjuk azt. Ha újra Istennek adjuk a szívünket. Isten pedig többször is megjelenik a világunkban, hogy megmutassa, kinek és hogyan érdemes adnunk a szívünket. És minél elmélyültebben emlékezünk ezekre a történetekre, és minél mélyebben próbáljuk megfejteni az igazi mondanivalót, annál inkább csökken a karmánk, oldódik az illúzió csomója a szívünkben. De hogyan jött minden probléma, fájdalom, bánat és veszteség az életünkbe? Pont úgy, ahogyan a Rámayána szívfájdító és szerencsétlen eseménysorozata is elkezdődött. A mélyen gyökerező irigységgel…

Hiszen az egész szerencsétlenséget Kaikeyi, Dasaratha másik feleségének az irigysége okozta, hogy nem az ő fia, Bharata, hanem a király első feleségének a fia, Ráma lesz a király. Persze ez az irigység, mint egy hamis összeesküvés elmélet, úgy szivárgott be a szívébe a szolgáló mérgező szavaiból, és az e mögött húzódó mérgező szándékból. És ez egy erős jelzés, hogy hogyan kezdődik az anyagi létünk. Az irigységgel kezdődik az anyagi létünk és a traumák, fájdalmak, bánat és veszteségek árama… Az irigység teremtés alternatív, álomszerű világértelmezést, és ennek hatására hajtjuk önként és dalolva az illúzió igájába fejünket. Egyre mélyebb és mélyebb illúzióba, mely az önigazolás mélyebb és mélyebb rétegeinek a sajátja.

Ne legyenek illúzióink, még ha nem is tudjuk, ebben az anyagi világban mindig irigyek vagyunk valakire. (Elsősorban Istenre, de mindenki másra is.) Még a lelki életben is. Az irigység a kötöttségünk, illúziónk legfőbb oka. Még akkor is, mikor már tisztul a létünk. Még akkor is ez a kötelék az, ami nem engedi elfordítani a fejünket a valóság, a lelki lét tükörképétől (az anyagi világtól), hogy a valóságba, a valódi életünkbe merülhessünk. És bár egyre tisztul a kép, még az utolsó csapdába is képesek vagyunk belesétálni: hogy a tudatunk teljesen egy Isten tudatával. Ez a lelki út utolsó csapdája, mikor elhisszük, hogy mi magunk vagyunk Isten. És amíg csak egy kis szikra is van a szívünkben, hogy valakinek rosszat kívánunk, vagy akár egy hajszállal is magasabbra szeretnénk magunkat másoknál (mert igen, ez a láthatatlan irigység első formája, amiről nem is vagyunk teljesen tudatosak!), az elhozza az anyagi világ hamis vízióját, be csodája a lelki létünk virágzó, illatozó csodáját.

Az irigység oka a gondolat, hogy „én vagyok a legjobb”. És ha valaki jobb mer lenni nálam, azt meg kell büntetni. Elhessegethetjük ezt a gondolatot magunktól, hogy mi nem vagyunk ilyenek, de ez csak önbecsapás, mely az önigazoló illúzió alapja. Valamilyen módon, fizikailag, szavakkal és ami a leggyakoribb: ignorálással, de mindig büntetünk másokat, akikről azt gondoljuk, hogy mi magasabban vagyunk náluk, és büntetni kell, ha nem ezt a „rangsort” tükrözi az életet. A leghatékonyabb mód az irigységtől megszabadulni – melyet emberek milliárdjai gyakorolnak már évezredek óta: Úr Krisna, Úr Ráma és más formáinak történeteit olvasni, hallani. Újra és újra. Mert akkor ha megértjük, hogy az Úr minket, és megtudjuk, hogyan áldoznak másokért mindent Isten, meglátjuk, hogy mi a valódi szeretet törvénye…

Mert mi azért vagyunk irigyek, mert nem tapasztaljuk a szeretetet. De amikor megtapasztaljuk Isten feltételek nélküli szeretetének tiszta vizét, mely a forrásból, Istentől áramlik felénk, és az a mossa át szüntelenül az elménket, akkor az irigység kezd szépen lassan eltűnni. És akkor majd csak ez marad az elménkben: Legyen mindenki boldog! Gauranga! Lelki érzéseket kezdünk ezzel megtapasztalni, és ezek az érzelmek kimossák az anyagi érzelmek mért belőlünk. Mert nincs más út: mi érzelmi lények vagyunk. Mind a védikus, mind a nyugati pszichológia erről beszél. Az intellektus csak ezt szolgálja. Az intellektus, a tudatosság „csak” azt szolgálja, hogy a kapcsolatokban még mélyebb érzelem, még mélyebb boldogság nyilvánuljon meg.

Az Úr Rámacsandra azt tanította, hogy hogyan éljük meg a bánatot, szomorúságot, fájdalmat, veszteséget, hiszen az egész élete erről szólt. A saját száműzetésétől Szíta elrablásán át, Szíta kényszerű száműzetéséig folyamatosan fájdalmat és veszteséget kellett megélnie. És ha látjuk, hogy mindezt Rámacsandra hogyan élte meg, mit érzett és hogyan kezelte, akkor majd kezdjük megérezni a valódi szeretet tavaszi fuvallatának bódító illatát. Ez pedig virágba fogja borítani az életünket. Úgy fogja virágba borítani az életünket, hogy közben felülemelkedünk az anyagi léten.

Mert az anyagi élet egy tragédia. Csak gondold végig, hová vezet az anyagi lét. Mindig a halálhoz. Oda, ahol elveszik minden, ami az irigységre épült. Minden, ami pedig a valódi szeretetre épült, örökké megmarad. Az anyagi lét tehát egy tragédia, és ez a Rámayána egyik legfőbb tanítása. De ha azon meditálunk, ahogyan Úr Rámacsandra megélte a traumákat, fájdalmakat, veszteséget és bánatot, akkor eljön majd a szeretet tavaszi fuvallata. De mit is tett Úr Ráma? Ragaszkodott a kötelességeihez. Mi van? Mi köze ennek a szeretethez?

Ha jobban belegondolunk ez húzódik Krisna utasítása mögött is a Bhagavad Gítában: hogy hogyan találjuk meg a dharmánkat, az életfeladatunkat, ami kivezet bennünket az anyagi lét sűrűjéből. Ez egyenlő azzal, hogy hogyan végezzük a kötelességeinket, mint tanuló, mint ember, mint férj, mint feleség, mint gyermek stb. Ne végezzük más kötelességét, ne próbáljunk mások útján járni, mert az életfeladatunk, kötelességünk véghezvitele az utunk. És a kötelességünk végzése közben ne ragaszkodjunk az eredményhez, mely abból jön. Ugye kezd ismerős lenni, hogy ez miért van? Hiszen mindez, minden (is) afelé vezet, hogy feltétel és ragaszkodás nélkül adjunk. A dharmánk, a kötelességünk végzése tesz képessé bennünket, hogy valóban szeressünk. Mert ez tesz képessé arra, hogy valódi kapcsolatokat építsünk ki. Arra, hogy valóban törődjünk másokkal, hogy valóban szeressünk másokat és Istent.

Ez vezet el ahhoz, hogy megértsük Krisna tetteit, kedvteléseit is. És ezért Krisna legfőbb és utolsó utasítása, hogy adjuk fel a vallás minden változatát (mely „csak” eszköz a feltétel nélküli szeretet útján), és teljesen adjuk át magunkat Neki. Pont, mint ahogyan Rámacsandra adta át magát a világnak, a szeretteinek és minden embernek… Úr Ráma legfőbb hangulata a „karuna rasa”. Az, hogy teljesítse mindenki vágyát, hogy mindenkinek csak adjon.

De a végső megértés, hogy ha mindenkit elégedetté próbálsz tenni, mindenkit boldoggá akarsz tenni, akkor sem lesz mindenki boldog. Mert ilyen az anyagi világ. Sőt ebben a világban teljes mértékben senki nem lehet teljesen boldog. Így, ha még nem is látjuk, hogy a tetteink meghoznák a kívánt eredményt, vagyis, hogy mások boldoggá válnak, akkor is, és éppen ezért is az önfeláldozás az út! Pont ahogyan Úr Rámacsandra tanította. Rámacsandra legfőbb jellemzője, hogy kész volt feláldozni magát a szeretteiért, sőt mindenkiért. Mert ez maga a szeretet.

Gondolhatjuk, hogy nincs esélye, hogy Isten az anyagi világban példát adjon nekünk szeretetből, mert amíg ő tökéletes és teljes, bennünket befed az anyagi energia, nem vagyunk képesek őt leutánozni. De láthatjuk, hogy az anyagi lét nem független a lelki léttől, hiszen a lélek miatt tűnik csak élőnek az anyagi világ. A lelki természet „lehel belé lelket”. Úr Rámacsandra pedig a szeretetet leheli belénk, hogy lássuk, mi az, ami minden világok mozgatórugója. Nem nekünk kell leutánozni az ő tökéletességét tehát, hanem ő utánozza le a mi tökéletlenségünket, és megmutatja a kiutat ebből az anyagi világból, a traumák, bánat, fájdalom és örökös veszteség mélybe húzó áramlatokkal teli végtelen óceánjából. Szeretettel, önfeláldozással. És ha mi megértjük, átérezzük és elsajátítjuk a szeretet tudományát, akkor úton vagyunk az igazi otthonunk felé, mely már útközben is kezd megnyilvánulni bennünk, a szívünkben, és mindenhol…