A Rámaján, vagyis „Ráma király útja” emberek millióinak, sőt százmillióinak szolgált már enyhítő elixirként, és útmutató gyanánt az élet kihívásai közepette. A Rámajánt, India ősi eposzát dícsérik a szépsége, kiváló jellemábrázolása, és páratlan történetei miatt is. De mégis a legfontosabb, hogy ez a csodás mű Istenről, Rámáról szól, aki a tökéletes vezetőről, tökéletes férjről, és a tökéletes emberről jött példát mutatni a világnak. A párja, Szíta dévi pedig tökéletes társként állt mellette. Több tanulmány is rávilágított már, hogy a dél-amerikai szappanoperák hatására az adott országokban kimutathatóan csökkent a bűnözés, erőszak és a családon belüli erőszak. Annak ellenére tehát, hogy ezen sorozatok szinvonala és hitelessége erősen megkérdőjelezhető, az általános erkölcsre, értékrendre, és a kapcsolatok minőségére mégis jó hatással vannak. Mit mondhatnánk hát egy olyan univerzális, és mély tanításokkal szolgáló, és még történeteiben is hiteles, magával ragadó műről, mint a Rámaján, melyet ezer évek óta, milliók szinte az anyatejjel szívnak magukba? Ha Indiában járunk, és csodálkozunk a sok tiszta mosolyon, nyugodt és kiegyensúlyozott pillantáson, akkor ne legyen kétségünk: abban a mosolyban, és nyílt tekintetben biztosan ott van egy csöppnyi Rámaján is…

A Rámaján hosszú történet-folyamának, és mély tanulságainak szőtteséből most csak egy kisebb, aktuális mintát emelünk ki. De ezen a mintán is jól látható lesz, miért van ilyen soha le nem áldozó kultusza ennek az ősi műnek, és miért vonják le az alábbi, egy jobb élet irányítűjeként szolgáló következtetéseket már évezredek óta a Rámayánt mesélő szentek.

KORONÁZÁS ELŐTT – A BOLDOG BÉKEIDŐK
Ajodjában, a birodalom fővárosában járunk, méghozzá a fenséges királyi palotában. Daszarath kiráy fia: Ráma, Ajodja hercege, és hitvese: Szíta dévi már 12 éve élnek itt boldogan az emberek szeretetétől övezve. Daszarath király koránál fogva egyre többet tanakodik magában az utódlásról. Mindig örömmel gondol az egyik fiára, Ráma hercegre, aki minden szempontból megmutatta már, hogy alkalmas az uralkodásra, az emberek szolgálatára. Így végül nyugodt szívvel hozza meg a döntést, majd el is újságolja a hírt mindnekinek, hogy készülhessenek a koronázási ceremóniára.

A király felesége, Kaikeji mindig saját fiaként szerette Rámát, noha Ráma a király három felesége közül a legidősebb, Kausalja fia volt. Kaikeji fia, Bharata éppen távol volt, így Kaikeji a másik két feleséggel osztotta meg az örömét, amit a csodás hír hallatán érzett. Minden úgy haladt, ahogyan haladnia kellett. Hiszen mindenki úgy gondolta, hogy Ráma a legalkalmasabb királynak.

MANIPULÁCIÓ, PÁNIK, ÉS BETEG SZÍV – VAGYIS MINDEN ADOTT AZ (ÖN)SORSRONTÁSHOZ
Volt azonban Kaikejinek egy gonosz szolgálója, aki elhitette Kaikejivel, hogyha Ráma lesz a király, akkor Ráma édesanyját Kausalját jobban fogja szeretni Daszarath, és Kausalja a szolgájaként fog bánni vele. A méreg, melyet a manipulativ szolgáló fecskendezett belé, szépen lassan bekerült a királyné jóindulatának véráramába, és egyre csak mérgezte a szívét.
„De mit tehetnék a koronázás ellen?” – kérdezte végül a gonosz szolgálót. „Hát nem emlékszel? Daszarath azt ígérte neked egykor felelőtlenül, hogy két dolgot is kérhetsz tőle, és ő feltétel nélkül teljesíteni fogja azokat. Itt az ideje, hogy beváltsd az ígéretét. Kérd azt, hogy a fiad, Bharat legyen a király, és Rámát a feleségével, Szítával együtt száműzze a birodalomból.”

Mit volt mit tenni, a manipuláció hatása, a méreg már a királynő szívét is tetszhalott állapotba dermesztette, és a dolgok kezdtek új irányt vennni. De felmerülhet bennünk, hogy mi történt volna, ha nem hisz el mindent Kaikeji, ha nem enged a manipulációnak, nem engedi, hogy a pánik eluralkodjon rajta? De a történet folyásának ezen a szintjén már mindegy volt, hogy manipuláció, vagy jogos félelem volt az egész mögött. Az eredmény ugyanaz: Megváltozott minden, új események közeledtek a horizonton megállíthatatlanul. Ha már benn vagyunk a helyzetben, teljesen fölösleges azon vívódni, vagy vitatkozni(!), hogy manipuláció, pánik vagy a valóság juttatott ide, az már semmin nem változtat. A karmánk teremtette ezt a helyzetet megmásíthatatlanul, így abból kell a legjobbat kihoznunk, ami van. Abból kell tanulnunk, amit megélünk.

AMIKOR EGY PÁR RÁJÖN, HOGY NINCS BENNÜK SEMMI KÖZÖS – DE MI TÖRTÉNHETETT A SOK BOLDOG ÉV UTÁN?
A koronázás előtti napon Kaikeji már szinte őrült módjára emésztette magát a palota egy félreeső szegletében, ahogyan a szívét bénító méreg már átvette a teljes irányítást. Daszaratha együtt szeretett volna ünnepelni Kaikejivel, de mivel már jó ideje nem látta, a keresésére indult a palotájukban. Végül megtalálta a királynőt, aki szinte magatehetetlenül feküdt a szoba márvány padlóján. Kaikeji elmondta neki, hogy itt az ideje beváltni az igéretét, majd szellemjárta hangon fölvázolta két követelését. Daszaratha értetlenül állt a helyzet előtt, de közben fájdalmat okozott neki királynő szendvedése is. Daszaratha próbálta felfogni a felfoghatatlant. Mindent fölajánlott a királynőnek, csak ne kelljen ezt tennie Rámával és Szítával. De a királynő hajthatatlan volt. Daszartha oly mély sokkot kapott a számára oly kedves személy pálfordulása láttán, hogy mikor rájött, hogy nincs mit tennie, mint betartania az ígéretét (mely egykor, abban az igazabb világban az egyik alapja volt minden jóságnak, tehát megszeghetetlen volt), a sokk hatására elájult, és másnap regglig ott feküdt a padlón eszméletét vesztve.

Az egykor oly harmónikus kapcsolatukban mi változott, hogy szinte két idegen ember állt (na jó: feküdt) most egymás előtt? Korábban az önzetlen szeretet megjelenése kellő mértékben háttérbe szorította, és egyensúlyban tartotta az egyéni érdekeket, kialakítva így egy közös életet, szeretetteli hangulatot. Most azonban a méreg teljesen kimarta az önzetlenséget, és az önző vágyakat helyezte a középpontba. Így a két személy „középpontja” eltávolodott egymástól – valódi távolságot manifesztáva így a két ember között, amit úgy éltek meg, hogy „Ki ez a személy? Ismertem én őt igazából valaha?”

AMIKOR EGY PÁR TUDJA, HOGY MI KELL A NEHÉZ IDŐK TÚLÉLÉSÉHEZ – MI ROSSZ TÖRTÉNHET VELÜK EZEK UTÁN?
Reggel Daszrath mérhetetlen fájdalommal a szívében hívatta Rámát. Ráma és Szíta éppen a palota egyik termében beszélgettek. Mivel Istenről beszélünk, és az ő párjáról, Ráma tudta, mi fog történni. Miután az apja hívatta, Ráma Szíta dévihez fordult, és a következőket mondta: „A szüleim biztosan valami csodás dolgot találták ki a jólétünk, és fejlődésünk érdekében.” Szíta dévi elmosolyodott, megértette, mi jár Ráma fejében. Rámát ez a mosoly bizakodással töltötte el. Levette a virágfüzérét, majd Szíta nyakába helyezte. Ő elgondolkodott pár pillanatra, majd még megnyugtatóbb mosoly ült ki az arcára. Aztán egy képzeletbeli virágfüzért helyezett Ráma nyakába a gyönyörű pillantásával.

Ráma szavai – mivel tudta mi fog történni – egyszerűen azt mutatták be, hogyan lássuk minden szituációban a jót, és azt, hogy mit tanulhatunk belőle (ami valójában a rejtett jó a rosszban), és hogy ne a hibát keressük másokban. Ez pedig a jó kapcsolatok legfontosabb építőköve. A virágfüzér pedig, amit Ráma Szita dévinek adott, azt jelezte, hogy ezután nem fog tudni olyan jólétet nyújtani neki, mint eddig, hiszen egy erdőben fognak élni, és ott csak virágokat tud neki ajánlani.
Szita devi nem szólt semmit, csak elmosolyodott. Elfogadta, hogy minden körülmény között kitart mellette. Még a legrosszabb körülmények között is…Ezután a képzeletbeli virágfüzér, melyet Rámának adott viszonzásként, azt jelezte, hogy a látható, kézzelfogható dolgokon kívül vannak fontosabb dolgok, melyek a szívben lakoznak, és emberi szem számára láthatatlanok. Ő ezt ajánlja Rámának. Szita dévi minden képességét, és belső erejét ajánlotta így. Bemutatva ezzel, hogy nincs nagyobb kincse az embernek, mint a kapcsolatai és egymás önzetlen támogatása, szolgálata…

A TE KARMÁD, AZ ÉN IGAZSÁGTALAN, ROSSZ SORSOM – DE HOL MARAD AZ EGYÜTTÉRZÉS?
Rámának volt egy másik fivére, akivel sülve-főve együtt voltak, kiegészítették egymást. Laksmannak hívták. Laksman teljesen fölpaprikázta magát az egész igazságtalanság hallatán. Ráma próbálta nyugtatni, észérvekkel meggyőzni. Éppen azt ecsetelte bátyjának, Laksmannak, hogy miért tartja kötelességének az erdőbe történő elvonulást. Ráma ékkőként csengő szavai nehéz téglaként puffantak Laksmana szívében. Laksman válaszul tüzes szavakkal festette az égre, hogy miért nem kellene egy álságosan kierőszakolt utasításra hallgatni. Laksman harcolni akart az igazságtalanság ellen, aminek a következtében a jogos trónörökös, Ráma elesett a tróntól, és méltatlan körülmények közé kell bujdokolnia.

De Ráma így szólt: „Ahogyan méhet nem lehet eltántorítani a nektár, és a virágok felé vezető útjáról, úgy engem sem lehet eltántorítani a dharma, a kötelességeim útjáról. Az apám utasítását nem hagyhatom figyelmen kívül. Apám helyzetét sem ronthatom tovább, hogy itt maradok. Bizonyára ez a sorsom, és látnunk kell az egészben az isteni tervet.”
Ezután Ráma bemutatta Laksmannak, hogyan következett be a legtöbb ide vezető esemény megállíthatatlanul, a személyes sorsuk csónakja alatt sodró, sebes folyóként. Aztán így folytatta: „A szabadságunk abban áll, hogy miként fogjuk föl a változást, hogyan reagálunk a történésekre: hogy lehetőségnek tekintjük-e mindezt a személyes fejlődésük útján, és meglátjuk-e a világ történéseiben, és személyes sorsunkban az isteni tervet?”

Ráma úgy látta, hogy minden, ami vele történik, a korábbi döntései eredményeként megjelenő karmaként, sorsként van hatással az életére. Laksmana viszont úgy látta, hogy mindez igazságtalanság, mellyel mások ártanak Rámának. Ahogyan Rámának, nekünk is a saját tetteink következményének kell látnunk a bennünket ért „igazságtalanságokat”, tudván, hogy nincs olyan visszahatás, amit ne magunk okoztunk volna saját magunknak a korábbi tetteink következményeként. Viszont amikor mással történnek rossz dolgok, akkor nem azt kell ecsetelnünk, hogy „ez az ő karmája”, „megérdemli, hiszen magának kereste”, hanem Laksmanhoz hasonlóan (bár nála talán kissé kevésbé harciasan ), együttérzően, szeretettel, és segítő figyelemmel kell hozzá fordulni. De legalább együttérzően, hiszen a világ minden rossz sorsú emberét nem tudjuk segíteni. Az együttérzés a szeretet, az önzetlenség alapja. A karma pedig az önzés-önzetlenség tengelye mentén tanít bennünket, hogy visszataláljunk az eredeti önzetlen, szeretetteli állapotunkba, összhangba a természettel, Istennel…

FELNŐTT MÓDON KEZELNI A KAPCSOLATI KONFLIKTUSOKAT – VALÓBAN TUDJUK, HOGY EZ MIT JELENT?
Aztán elkezdődött a 14 év erdei számüzetés. Laksman Rámával és Szítával tartott, hogy szeretetével, szolgálatával mindenben támogassa őket. A családját hátrahagyva élt velük egy kis kunyhóban. 13 éven át szolgálta, védte őket. Éjszaka nem aludt, hogy őrt állhasson és megvédje őket minden bajtól, ellenségtől.
Történt egyszer, hogy míg Ráma távol volt, Rávana, a valaha élt egyik leggonoszabb lény szemet vetett Szítára és ármánnyal, varázslattal kijátszotta Szítát és az őt védő Laksmant, majd elraboltatta a gyönyörű Szíta dévit. Mikor Ráma hazaért és tudatosult benne, mi történt, az összetört, és magát hibáztató Laksmant jeges váddal kezelte, hiszen élete csodáját, legnagyobb kincsét, a párját veszítette el. Laksman érzelmileg összetört, önmarcangoló állapotán ez a hozzáállás egy nagyon taszított az egyre nyíló belső szakadék felé.

De Laksmant nem olyan fából faragták. Bármilyen fájdalom is mardosta a szívét-lelkét, és bármilyen hirtelen, és heves személy volt, most megállt. Elméletben mindent értett, hogy mi miért történik, de a valóságban, kétszeresen a szakadék szélére taszítva, nem volt olyan könnyű nyugalommal visszafordulni, és szíve minden bizalmával a kezét nyújtani Ráma felé. De tudta, hogy NINCS MÁS ÚT.

Hiszen ha az bánt, akit legjobban szeretsz, az okozza a legmélyebb fájdalmat. De Laksman nem úgy válaszolt, ahogy szinte mindannyian tennénk. Nem támadott vissza a fájdalomtól felfokozott kétségbeeséssel. Hogy miért nem? Mert emlékezett arra a sok szeretetre, gondoskodásra, amit az elmúlt évtizedekben Rámától kapott. A hála érzése megmentette, és segített ráeszmélni, hogy annyi mindent kapott már Rámától, hogy most egyszerűen csak reakció nélkül, nyugodtnak kell maradnia. A hála – spirituális kapukat nyitogató nem evilági érzése – megmentette a belső szakadéktól. Ezzel Laksman megmutatta, hogyan léphetünk a kapcsolatok egy magasabb szintjére, és egyben a belső fejlődésünk egy magasabb fokára.