De ez most komoly? Miért egy háborúban, harcra bátorítva beszél a szeretetről a Bhagavad Gíta?

Alig másfél hónapja történt, hogy nepáli fiatalok megelégelték a visszásságokat, és elzavarták az ország vezetését. Olyan gyorsan zajlott le az egész, hogy csak kapkodtuk a fejünket. Azóta már béke honol az országban. Azonban éppen akkor történt, mikor indulni készültünk oda. De ami történt, felébresztett jópár emléket és gondolatot a korábbi, 2023-as utunkról.

Nepál sokunk számára az élhetőbb és – szinte minden tekintetben – tisztább India, kevesebb hangoskodással, több őszinte kedvességgel. Imádjuk Indiát természetesen, de Nepál is igazából India. India egy romlatlanabbul fennmaradt szeglete. Sokan azt hiszik, hogy buddhista ország, pedig valóban 80% fölött van a hinduk aránya. Az ország lelkét pedig az emberek adják, akik nem csak biodíszletek a látnivalókhoz, hanem maga a valódi Nepál. Ezért is olyan élők például Nepál királyi városai: Kathmadu, Patan és Bhaktapur.

Ezekben városokban sehol máshol nem tapasztalható jelenségbe csöppensz: mintha egy dicső múltba repült volna vissza, sok száz évvel ezelőttre. Ezen városok főterein és környékén nincsenek kétes értékű, és disszonáns érzelmi viszonyulást kiváltó modern épületek, hanem csak a(z építészetileg is) dicső múlt. Semmihez nem fogható érzés a királyi város levegőjét lélegezni, a régi utcákat róni, és látni a múlt méltóságteljesen, de mégis kecses épületeit, majd a lépcsőkön a nepáli fiatalokat, akik beszélgetnek, bandáznak, nevetgélnek, telefonoznak. És igen, a szociális média betiltása volt az utolsó csepp a pohárban Nepál fiataljai számára, az indította el a forradalmat…

De ha már forradalom: Nyilván mást jelentett a forradalom azoknak, akik elkezdték, és akik ellen irányult. Homlokegyenest ellentétes volt minden, ami a tudatukban felépült az események során. Pedig az esemény ugyanaz. És ez a lelki fejlődésünk egyik kulcsa, ezért pontosan beszél Krisna is Bhagavad Gítában egy harctér közepén a szeretetről. Hogy micsoda? A háborúra, erőszakra buzdítás és a szeretet együtt? Hogy van ez? Itt éktelen nagy ellentmondás látszik feszülni. Olyan ellentmondás, amelynek értelmezése még nagy gondolkodóknak, komoly értelmiségieknek is beletört a bicskája. (Legutóbb például Széplábi Andrásnak.)

És nem, nem arról van szó, hogy a szent cél érdekében bármit lehet, ez nem a magukat igaznak gondolók, és azért harcolók önigazolása, amiből olyan mértékű fanatizmus és gyűlölet fakadt és fakad, hogy világokat döntött és dönt ma is romba. Egyáltalán nem erről van szó. A nyúl ürege sokkal mélyebb. Krisna is azért beszél a harctéren a szeretetről, a tudat felemeléséről, mert pontosan itt látszik legélesebben a Bhagavad Gíta mondanivalója: ahhoz, hogy felemelkedjünk, hogy valóban változzon az életünk, és a valódi boldogság közelébe kerüljünk, meg kell értenünk, hogy MINDEN a motiváción, a tudaton múlik, és nem pusztán a tetteken. A motiváció, vagyis a tudat állapota az, ami meghatározza a jövőt és a sorsunkat, nem csak önmagában a tett. Pedig vannak tiszta helyzetek, amikor ezt értjük. Például tudjuk, hogy a hatalomért, birtoklásért indított háború (bárhogyan is magyarázzák azt ki az indítói), az rosszul motivált. Viszont aki például magát és családját védi egy támadóval, bántalmazóval szemben, az jó motivációval teszi. A tett ugyanaz. Az eredmény mégis más. Vagy egy másik klasszikus példa: nem a kés a rossz dolog, hanem a motiváció amivel használjuk: hogy kenyeret, vagy mást vágunk-e el vele.

Ugye milyen egyszerű…-nek tűnik? Aztán a hétköznapi életben ezt sokkal nehezebb felismernünk. Olyan mértékű és méretű erők hatnak ellene belül és kívül is, hogy teljes káoszba tud fordulni a világunk, megkülönböztetőképességünk, ítéletalkotásunk. Magukat empatának tartók nárcisztikusba hajló, bántó viselkedéssel nyírnak másokat, hogy mások miért kérdőjelezik meg az érzéseiket, motivációikat, mikor ők csak önmaguk akarnak lenni. Szekértáborok feszülnek egymásnak, mert mindenki a saját táborában látja az igazságot felragyogni és fénylő pallosként sújt le azzal a másik tábor képviselőire. Minden egyes szekértábor a másikra. Volt vagy jelenlegi lelki gyakorlók dobálóznak más utakra, hogy mind csak saját magát tartja a legjobbnak, miközben minden azért történik bennük, mert önigazolást keresnek, hogy miért nem tudják elfogadni/miért hagyták el az adott utat/miért magasabb rendű amit ők csinálnak. Lehet árnyékolásnak hívják, de legtöbbször puszta önigazolás, és pont azt csinálják, ami ellen – elvileg – harcolnak.

Vezetők képtelenek együttműködni egymással, mert hát ők mennyire jól látják, hogy a másiknak kell megváltoznia, és addig nem lesz semmi változás, amíg a másik vezető észre nem veszi magát, hogy milyen gáz amit csinál. Mindig a másik a hibás, ami miatt nem mennek a dolgok (ismétlem: vezetők egymás közötti harcairól van szó), semmiképp sem az, hogy megtanuljuk a valódi együttműködést, és a valódi példamutatást: hogy csináljuk meg, mutassuk meg amit a másik vezetőtől elvárunk: mi magunk hozzuk a változást, amit látni akarunk.

A helyzeteket pedig sorolhatnánk a végtelenségig. Az okokat (amiért a másik rossz) a felek ezer számra tudják sorolni. De nem a hatalom, nem az igazsagtalanság, nem a játszma az eredendő ok, ami miatt félremegy minden és nem értjük, sőt rossznak látjuk egymást. Azok csak tünetek. Úgy hívják az eredendő okot, hogy az önző, Istentől független élvezet vágya. A világ és a virág önös élvezetének a vágya. Azzal, hogy leszakítjuk, kisajátítjuk a virágot a rétről. Azzal, hogy leszakítjuk, saját élvezetünket veszi előtérbe, és meg is hal a virág (a mi igazságunk). Viszont ha úgy fogadunk el mindent, ahogyan van, ha nem akarjuk a virágot leszakítani, kisajátítani, akkor az egész mező ott fog illatozni, akkor Isten tudatára, isten életére lehet rálátásunk. És azért nem tudjuk kimondani, hogy önzőek vagyunk, és ez mindennek az oka, mert fogva tart.

Önigazolással hamis okokat keresünk. Olyan tüneteket, okokat is akár, amelyek már szinte teljesen igazak, de a valódi ok még nem teljesen tiszta számunkra.

A megoldás pedig a tiszta szeretet. Az önzés az ok, és a tiszta szeretet a megoldás? Túl egyszerű? Annyira egyszerű, hogy elmulasztjuk észrevenni! Elmulasztjuk észrevenni, mert az önigazolásra sarkalló érzés, hogy mi „nem vagyunk önzőek, és mennyire tudunk szeretni, de mit érünk vele”, fogva tart. Önmagunkat áltatjuk, hogy milyen messzi vagyunk mi (és ezzel persze utalva a másikra is, akivel beszélünk) a tiszta feltétel nélküli szeretettől, mikor minden egyes momentum, ami egy önzetlen gondolattal indul, már hordozza a feltételnélküliséget, a világ jobb tételének az útját, lehetőségét.

Ha majd együttérzőek leszünk mások szenvedése, fájdalma felé, és nem félelemmel, nem szégyennel, nem a saját fájdalmunk tükröződését látva és felélesztve, nem a hibát keresve a másikban, és ezzel magunkat helyezve, – hanem együttérzéssel, önzetlenül, majd tiszta szeretettel, akkor kerülünk valódi valóság útjára, a tiszta motiváció útjára.