Egyre elképesztőbb, ami elénk tárul, ahogy észak felé haladunk Norvégiában. Vízesések, gleccserek és varázslatos hegyvonulatok, amerre csak nézünk.

Ahogyan mi haladunk egyre mélyebbre Norvégia szépséges vidékein, úgy halad Odüsszeusz útja egyre mélyebbre a psziché burkaiban. (Bocs, valahogy át kellett kötnöm 😁) Nolan a filmjében összevonja Kalüpszót, a lótuszevőket és a phaiákokat. Azonban külön-külön, az eredeti mű szerint vizsgálva még inkább kikristályosodik a belső utazás íve.

A lótuszevők „tragédiája”: aki eszik a lótuszból, az elfelejti, hogy haza akart menni. Odüsszeusznak szinte erőszakkal kell az embereit a hajóra kényszeríteni, hogy folytassák az utat hazafelé. Sírnak, hadakoznak, mert a felejtés megmámoroz. A függőségek valóságtagadó kábulatba ejtenek. A kábító és mámorító szerek, nyugtatók, az ital, a kényszeres munkába, szokásokba, hobbiba temetkezés, a virtuális valóságokba szédülés (korábban a tévé, majd a számítógép, most a telefonok), a modern élet bódító komfortja: mind-mind elfeledtetik a mély vágyat bennünk, kivesznek az érzelmek és fájdalom megélésének gyógyulás felé vezető folyamatából, és tagadásba, majd felejtésbe űznek.

Mert a vágy a valódi otthonunkra, a valódi közegre, az Istenhez és más lelkekhez fűződő eredeti kapcsolatunkra, a szeretet szemet felnyitó, perspektívát tágító, érzelmeket extázisig mélyítő erejére, a valódi ébredés és gyógyulás egyik kulcsa. Maya/anima/illúziója addig fog bódítani minket, amíg nem vagyunk elég őszinték magunkkal, és nem ébredünk rá, hogy az eredeti otthonunkra, a lelki világ elképesztő vidékeire, bensőségességére és szépségére mutató vágy az egyetlen igaz vágyunk, ami fel tud ébreszteni, és ki tudja teljesíteni az életünket.