Első gyalogtúránk a norvég csodahegyekben.

Odüsszeusz hét éven át él egy istennő, Kalüpszó honában. A halhatatlanság ígérete, teljes jóléttel és szenvedés nélkül. Azonban Odüsszeusz minden nap kimegy a partra, nézi a tengert és csak sír…

A belső fejlődés útján szembesültünk az árnyékrészünkkel, hamis egónkkal. Felismertük a saját gyarló természetünket és az isteni rend árbócához kötjük magunkat. Az isteni energiákra kezdünk így csatlakozni, ami elhozza a bőséget, megkönnyebbülést a múlt tetteinek mázsás súlyának nyomasztó terhe alól. Aztán itt is el is felejtjük mind egytől egyig, hogy mi a célunk, hogy az otthonunk, az Istenhez fűződő kapcsolatunk, a lelki világra ébredés a valódi célunk.

„De hát én nem felejtettem el, tudatos vagyok róla, csak most mások a körülmények” – mondja mindenki. De elfeljtettünk, mert szépen elcsomagoltuk és betettük a vitrinbe. Már nem használjuk, nem aszerint élünk igazán. Csak néha előveszük, hogy megnyugtassuk magunkat, hogy „igen, én nem veszítettem el a célt a szemeim elől”. És közben időnként ott sírunk a belső magányunkban és érezzük, hogy a lelkünk legmélyebb vágya és boldogsága még mindig csak távol lebeg valahol horizonton túl …a szivárványon túl.

Az Isteni rendhez való ragaszkodás feljebb emel. Az anyagi óceán sötét mélyéről följebb emel oda, ahol már áttetsző a víz. Ahol már behatol a fény és kellemesebb energiákkal, flow-al teltebb a létezés. De ha elefeledjük, hogy ez csak egy állomás a valóság, a felszín felé, akkor továbbra is a víz az úr. Még ha elhisszük hogy az energiák, képességek, amelyekre a meditatív belső szemlélődésünk során bukkanunk, lelekiek, akkor is. Akkor meg főleg. Mert álom nem ettől válik ébrenlétté.