Megérkeztünk „észak felé vezető út” kezdőpontjára, Oslóba…

Odüsszeusznak 10 évig tartott az egyébként két hetesnél nem hosszabb út. Mutatva ezzel is, hogy ez egy sokkal mélyebb, belső utazás volt… Mikor Odüsszeusz a Napisten szigetére ér, egy valódi fordulópont jön el a történetben. A figyelmeztetés, hogy ne egyék meg a Napisten marháit, erősen él benne. Az emberei lelkére köti ezt, és azok egy ideig ellenálnak a kísértésnek, de végül győz az éhség, és leölik a marhákat.

A látszólag egyszerű történés valódi fordulópont. Miután a küklopsz szigetén Odüsszeüsz szembesült a saját hamis egójával, és azzal, hogy az ebből fakadó önös tetteinek következményei mindig kísérteni fogják, és miután Kirké megmutatta a hamis éntudatból fakadó vágyai valódi természetét: az önös vágy lealcsonyító és szenvedést hozó természetét, alászáll az alvilágba, ahol minden tettének a következményét a maga valójában látja. Ekkor megszületik benne a felelősségvállalás, mint a felsőlélekkel való kapcsolat feléledésének az első jele. Majd az szirének énekével, vagyis az élet hamis ígéreteivel szembesül, és azzal védi meg magát, hogy mint egy belső gerinchez, belső tartáshoz, úgy láncolja magát az árbóchoz, hogy ne vegyék el az eszét az élet hamis ígéretei, amit a saját hamis egójának a vágya tesz hamissá. 

A napisten szigetén ennek a belső, minden bajon átívelően erőt adó belső tartásnak az újabb próbatétele zajlik. Mert az önös vágyainktól, melyek végsősoron szenvedésbe és önsorsrontásba taszítanak, csak a külső és belső világunkban is megnyilvánuló isteni rendhez való ragaszkodás, az arra való ráeszméléssel, majd ráhangolódással tudunk felülemelkedni. Odüsszeusz kiállja ezt a próbát, ragaszkodik az isteni törvényhez, ami biztosítja azt, hogy az élete ne forduljon a lelkének „elvesztésébe”.

Érdekes párhuzam a védikus látásmóddal, hogy a tehenek ott is szent állatok, és az egyik legsokatmondóbb történet a védikus irodalomban Pariksit Maharaja és a bika története. Mikor Kali (a jelenkort irányító önös gonosz erő) a dharmát jelképező bika négy lábát eltörte, Pariksit Maharaja kell a bika védelmére. A dharma három lába: a más élőlények iránti együttérzés, a test és a tudat tisztasága, önmérséklet már „eltörött” ebben a korban. Azonabn megmaradt még az igazmondás, vagyis az őszinteség, mint az isteni rend negyedik lába. Az őszinte, tiszta szándék, és az őszinte adni szándékozó vágy minden isteni törvény és a túlélés és felemelkedés alapja.