Amikor a szirénekhez közelednek, Odüsszeusz az árbóchoz kötteti magát, mert tudja, hogy ha meghallja a dalt, amit senki nem élt még túl, akkor neki is vége. Aztán, mikor hallótávolságon kívülre kerülnek, az emberei kérésére elmondja, milyen volt, és mit hallott:
„Mindenről szólt, amivé valaha válni akartál. Aztán mindarról, amiről azt kívántad, bárcsak soha ne is kívántad volna. Olyan volt, mint egy kellemes viszketés, amit mindenáron meg akarsz vakarni. Csakhogy ez a viszketés a bőröd alatt van, és nem éred el. Így a kellemes viszketés lassan elviselhetetlenné válik. Azt mondja neked, hogy amire a legjobban vágysz, azt soha nem kaphatod meg. És amire a legjobban vágysz, azt valójában már egyszer megkaptad, majd elveszítetted.”
Ez mindannyiunkról szól. Áthatja a levegőt, a zsigereinket, áthat mindent. De mielőtt mélyebbre mennénk, hogy mi is ez, és mi a valódi veszély, meg kell értenünk, hogy miért is köttette magát az árbóchoz Odüsszeusz, miért fogta fel, hogy ilyen nagy a veszély.
Miután a dicsőséges trójai diadalról kezd leperegni a cukormáz, és az élete pokoli mélypontján (Hádész birodalmában) szembesül azzal, hogy ő nem a körülmények, a sors áldozata, hanem ő maga az „elkövető”, és ezért az ő traumája – mint mindannyiunk élete – mélyebb feloldást kíván, világossá válik, hogy Küklopsz az ő saját hamis egója, mely árnyékként, önpusztító módon teszi tönkre a létét, és az óriások (félelem, szorongás és depresszió) hogyan őrlik fel a belső erejét, megszületik az őszinte megbánás és a felelősségvállalás ereje, ami kezdi összekapcsolni a Felsőlélekkel, a Self-fel. (Ennek mélyreható folyamatáról szól az előző bejegyzésem Odüsszeuszról.) Odüsszeusz kezdi megérteni, mi az, ami tönkreteszi az életét. Ezért előrelátó. Tudja, hogy védelemre lesz szüksége. Nem elég a fegyelme. Mert neki (nekünk) ez ellen nincs önmagunkban elég erőnk.
A szirének éneke egy jobb élet ígérete, illúziója. Ez áthatja az életünk több aspektusát. Nem pusztán a szexualitás, nem pusztán a múlt traumáiba történő visszazuhanás, nem pusztán a be nem vallott vágyaink vagy a magunk elől is elhazudott motivációink. Igen, ezek is – főleg attól függően, kinek hol csúcsosodik ki mindez. Azonban ezek mindegyike csak egy-egy szelete a jelenségnek. A jelenségnek, ami mindennapjainkat is átitatja:
mikor egy vágyott test szerintünk az, amitől majd jobb lesz az életünk, amikor a közösségi médiában „mások életének” napfényes, tökéletes díszleteit látjuk – és vágyjuk, amikor egy meg nem élt, csak a fejünkben létező életről álmodozunk.
Valamikor egyszer régen, gyermek- vagy fiatalkorunkban kinyílt valami az életünkben, és mélyebben éreztük a világ mögött húzódó ígéretek szépségét és valóságát. Aztán, amilyen gyorsan kinyílt, olyan gyorsan be is zárult ez. És amíg nem értjük, hogy mi is ez, addig a tapasztalásból csak az ígéret és az ígéret elérhetetlenségének fájdalma marad meg bennünk. Az élet minden aspektusában. A vágyakat hajtó távoli és megfoghatatlan ígéretek az életünk mozgatórugói. Főleg kamaszként hatalmasodnak el rajtunk az ígéretek óceánjából fodrozódó hullámként felbukkanó vágyak, hogy azok szinte elsorvasszanak vagy mágnesként szippantsanak be. De ez végigkíséri az életünket. Mindenhol, mindenben egy jobb élet, egy másik világ ígéretét hajtjuk és érezzük, csak nem vagyunk róla tudatosak. Az ígéret, a vágy intenzitása és így a képszerűsége is egyre halványul, és átalakul az életünk során.
Azonban a világ ígéretek éjszakája marad, amíg meg nem értjük, hogy mi az, aminek az ígérete űz, hajt és vonz mindig és mindörökké.
Az egész világ fájdalmas, be nem teljesített vágyak jelzőfénye lesz, amíg meg nem értjük, hogy az anyagi létünk, az anyagi testünk olyan, mint egy álom, és az álomban a valóság ígérete az, ami fájdalmasan szép és bódítóan elszomorító is egyben.
A szívünk egén mindig ott az eredeti otthonunk, valódi életünk képe, de minél inkább a hamis egó és önös élvezetek rabjai vagyunk, annál távolabbi, annál halványabb, filmszerűbb ez a tükröződés (!!!). Annál kevésbé élünk a valóságban, a jelenben, és annál inkább fájdalmasabb, traumákkal, sérülésekkel és illúziókkal terhelt az életünk. Hiszen ez tényleg olyan, mintha egy filmet néznénk. Egy „jobb élet” ígéretének filmjét, ami elvarázsol. És közben csak ülünk egy székben megbabonázva, magunkról és a valódi életünkről szinte teljesen megfeledkezve. És ez újból és újból a halálhoz vezet, mint Odüsszeusz emberénél, aki kivette a viaszt a füléből, és teljesen megbabonázva úszott a végzete, a nem létező délibáb felé.
Ez Maya (ami jungi fogalmakkal részben rokonítható az animával) esszenciája. Egy ígéret.
Maya a kísértés, az illúzió, ami elfeledteti, hogy örök kapcsolatunk van Istennel, a Felsőlélekkel, és mi az ő parányi, de Őt tükröző részei vagyunk.
Maya, a szirének éneke egy vágyakból álló kép, egy hang a fejedben, egy ígéret az elmédben, ami végül mindig „azt mondja neked, hogy amire a legjobban vágysz, azt soha nem kaphatod meg.”
Mert amíg a testtel és az Istentől független élettel azonosítjuk magunkat, addig Maya érezteti velünk, hogy amire vágyunk, azt soha nem fogjuk megkapni. „És amire a legjobban vágysz, azt valójában már egyszer megkaptad, majd elveszítetted.”
Azért, mert mindannyian érezzük mélyen, belül, hogy Istenhez, Isten honába tartozunk, mindig is az volt az otthonunk, csak elveszítettük. De mindaddig ebben a „tudom, hogy valóságos, de hiába vágyok rá, mert nem kaphatom meg soha” kettős érzésének kilátástalanságában leledzünk, amíg meg nem értjük, meg nem tapasztaljuk, hogy önmagunkra és az Istenhez fűződő örök kapcsolatunkra találva, azt felélesztve ébredhetünk csak a valóságra.
Addig is Odüsszeusz mint egy belső tengelyt, mint egy végtelenül erős gerincet használja a hajó árbocát – vagyis hozzáköti magát az isteni törvényhez, az isteni rendhez –, aminek a jelentősége a Napisten marháinál és Kalüpszó honában, majd pedig a tengerre bízott hazatalálásban csúcsosodik ki, de erről a következő részekben.
