Hanumán tanítása a kétely, a hit és a megtapasztalást hozó erő valódi mibenlétéről.

A Rámajána ősi eposzában olvashatjuk, hogy a száműzetésbe vonult trónörökös Rámacsandra párját, Szíta Dévit elrabolta a gonosz Rávana, és Srí Lanka szigetére hurcolta. Szíta Dévi keresésébe Hanumán, az emberszabású lény is bekapcsolódott. Hanumán végtelen szeretettel viseltetett az Isteni pár iránt, s mikor az elrabolt Szíta Dévi nyomára akadtak, Ráma Hanumánt küldte Indiából Sri Lankára, hogy felderítse szigetet, és Szíta Dévit megtalálja. Hanumán úgy indult útnak, hogy nem lehetett biztos abban, hogy sikerrel fog járni. De belülről egy különös erő cselekvésre ösztönözte. Minden idegszálával, minden gondolatával tudta, hogy ezt kell tennie. Az elméjében feszült a dilemma, hogy menni fog-e, elég-e ő ehhez, mert hiszen a traumák és a karmája következtében időszakosan elfeledte az isteni képességeit. Elfeledte, hogy tud repülni. Hogy hegyeket tud megmozgatni…

De most ott állt India déli partjainál, és csak nézte a végeláthatatlan víztömeget, melynek a túloldalán Srí Lanka várta valahol a messzi távolban. Letérdelt imádkozni. Lehunyta szemeit és Istenhez imádkozott, hogy adjon erőt a lehetetlenhez. Aztán az erő megnyilvánult, a helyes cselekedet útja és a jövő képe pedig egybecsengő vízióként villant fel az elméjében. Megnyilvánult az erő és összeállt a kép. A talpát a földbe nyomta, ami olyan lökéshullámot indított el, hogy megmozgatt a környező fákat és a hegyeket. Ezután az égbe emelkedett, és elkezdett szárnyalni. Mint egy nyílvessző, Ráma nyílvesszője, úgy repült az égen Srí Lanka felé.

Ebben a kis történetben, és igazából Hanumán életútján végig jól láthatjuk a hit, a kétely és a megtapasztalás viszonyrendszerét. És mindez sokat mesélhet nekünk arról, hogy mi az, ami nem enged bennünket felemelkedni, kiteljesedni. Hogy mi és miért bénít le bennünket és az életünket. Hogy miként ébredhetünk magunkban a hegyeket megmozgatni képes forrás erejére. Hogy amit kerestünk, mindig is ott volt bennünk. Hogy csak magunkhoz kell ölelnünk. Hogy csak teljes bizalommal a szeretet végtelen terébe kell ugrani ha megleltük… Az általános – de sajnos hibás – spirituális elképzelés, „hogy jó dolog a hit, de fontos a kétely is az előrelépéshez.” Hiszen – e szerint az elmélet szerint – a kétely az intelligens gondolkodás jele, és a puszta hit csak dogmatizmushoz vezet és arra kényszerít, hogy megértés nélkül fogadjunk el dolgokat. Aki pedig ezt megkérdőjelezi, az egy őszinte gondolkodó – szemben a dogmatikusokkal, fanatikusokkal, akik szerint nem szabad kételkedni, csak hinni. Azonban ez a látásmód pusztán a spirituális féligazságokon, és a megtapasztalás hiányán alapul. Egy puszta közhiedelem, ami a valódi megtapasztalás és tudás réseit önigazoló féligazságokra épülő képzelgéssel tölti ki.

A hit és a megtapasztalás valódi viszonya

Az életünk nagyobbrészt hamis konvenciókra, hiedelmekre épül. Teljesen átszövik az életünket az így kialakuló hamis hitrendszerek. Az élet legtöbb területén a valóság egészen más, mint amit hiszünk róla. Kezdhetjük rögtön már magának a hitnek és a megtapasztalásnak a megítélésével. Hiszen ez az alapja mindennek. Manapság kezd az is megrögzött dogmává válni, hogy a hit nem kell, mert az csak képzelgés. A megtapasztalás a király. A puszta hit csak dogmatizmushoz és fanatizmushoz vezet, de óvatosan szólnak a háttérből a régi korok (védikus és más hagyományok is), és a modern kori tudósok is (Pl. Polányi Mihály), hogy ez nem így van. Hit nélkül nincs megtapasztalás, nincs tudás. Ez már tudományos tény is, így a divat- és korszellem filozófiák sajnos csak a hit működésének meg nem értésén alapulnak. A szanszkrit nyelvben a hit, más néven sraddhá, a sat szóból származik. Az igazság, a valóság szóból. Az „igazság látása”, a „valóságban gyökerezés” a sraddhá, a hit valódi jelentése. Meglepő? Pedig ez a valóság 😉 A Bhagavad gitában sem véletlenül beszél először a közvetlen megtapasztalásról (9.2.), majd a hitről (9.3) Mert elválaszthatatlanok egymástól.

Az őszinte keresés mutatja meg az utat, azonban a megtapasztaláshoz, vagyis a valóság látásának képességéhez még több kell: a tiszta hit. Patanjali Muni a Yoga Sutrában, a jóga alapművében azt mondja, hogy a sraddhá, a hit az első lépés a szamadhi (a valóságra történő ráébredés) felé: sraddha virya smriti samadhi pragya purvakam itaresam. A hit az első lépés a samadhi felé. A hitből jön a viriya, az erő. Mert a sraddhá, a hit az erő forrása. De azt mondja, hogy a hitből jön a smriti, az erős emlékezet (valóságra való emlékezés, rálátás), vagyis a megvalósított tudás is. Az erős emlékezet pedig elhozza az abszolút koncentráció képességét. Vyasadeva ehhez kapcsolódóan még érdekesebb dolgot mond: sraddha cetasa sam prasadah. Ez azt jelenti, hogy a sraddhá az elme tiszta állapota, az elme világossá vált, teljesen kitisztult állapota. A „sam” azt jelenti, hogy tökéletes, a „prasadah” azt jelenti, hogy az elme tiszta, áttetsző, fényes, megvilágosodott állapota. Az állapot, mikor az ember kezdi látni a valóságot, mert megszabadul a fő szennyeződéstől, az eredeti szennyeződéstől. Ez a szennyeződés pedig a kétely. A kétely a hamis egó eredménye. A hamis egó lelki valósághoz Isten teljes valóságához kapcsolódó kételye ez…

Biztosan számos kérdés motoszkál bennünk a fentiek után. Akkor kétely egy rossz dolog lenne? Mindent kételkedés nélkül kellene elfogadni? Tényleg?

Nem így van. Azonban ne keverjük a viveka-t, a megkülönböztető képességet a kétellyel: samsayah-val. Két teljesen ellentétes dologról van szó. A viveka pontosan a sraddhá (és később a smriti) által megnyilvánuló látás eredménye. Hogy meg tudjuk különböztetni a valóst a valótlantól, az igazat a hamistól. Vagyis az intelligencia eredménye. A buddhi az isteni intelligencia általi, vagyis megvalósított látás. És nem a szennyezett elme alsóbb funkcióinak a működése. A buddhi az elménk felsőbb „rétege”, ami a hétköznapi elmével (manas) és a tudatalattival szemben maga az isteni intelligencia megnyilvánulása. És pontosan az elme tiszta állapota – mely a sraddhá jellemzője – hozza el először az erőt (virya), majd az emlékezést (smriti), és mely utóbbi valójában az intelligencia kinyilása. A mi képességünk kinyilása, hogy az isteni, világot átszövő intelligenciából és annak összefüggéseiből még többet meglássunk és az rajtunk keresztül működhessen. Mert az intelligencia nem a mi intelligenciánk. Az Istené. Nekünk csak kisebb-nagyobb rálátásunk van rá, és ezáltal az életre. És ezáltal hisszük (hamisan) magunkénak az intelligenciát. A szennyezett intelligencia – mikor még kisebb a rálátásunk – nem önmagában rossz és a megvalósítástól különböző dolog tehát, hanem pusztán a szennyezettsége a rossz. Valamennyit mindig látunk, értünk a világból, hiszen akkor működni sem tudnánk. És ez mind a buddhi ereje. De minél tisztább tehát az elménk, annál több „jön át” az isteni buddhiból, az isteni intelligenciából, és annál jobban értjük a világ dolgait.

De akkor mi a kétely, ha nem szabad összekeverni a megkülönböztető képességgel?
A kétely az elmét befedő ” sötét felhő” eredménye. Tehát pontosan az a tényező, ami tisztánlátásunkat, a tiszta elme állapotát akadályozza. Az elmét pedig a hamis egó, a hamis önazonosítás felhője fedi be. Ezért kell a valódi kételyt, a „jófajta kételkedéstől”: a megkülönböztető képesség használatótól megkülönböztetni. Addig kell vizsgálnunk minden útmutatást, amíg meg nem győződtünk arról (bölcsességgel, tapasztalattal), hogy jó irányba visz- e. De ha jó irányba visz, ha a valóságot bevilágító fény kigyúlt az elménkben, akkor föl kell adnunk ezt a fajta kételkedést, és bíznunk kell a tiszta hit nyomában kinyílt útban. Mert ha nem, akkor az igazságkeresés helyét átveszi a kétely. A kétely pedig egészen a tudatalattink mélyéig le fog bénítani. És akkor valóban nehéz lesz megkülönböztetni, hogy a tudatalatti bénít le, vagy tényleg rossz úton vagyunk e. A kétely így önmagát beteljesítő jóslattá válhat… a megkülönböztető képességet pedig ne is hívjuk semmilyen formában kételynek, mert semmi köze hozzá. A megkülönböztető képesség eredménye az is, mikor magunkat vizsgáljuk, hogy valóban jól látjuk-e a dolgokat. Hiszen itt azt próbáljuk megkülönböztetni, hogy mi a hamis és mi a valós.

De most akkor tényleg minden hit jó? Hisz annyi mindenben tudnak hinni az emberek. Teljesen romboló dolgokban is.

A sraddhá, a tiszta, hit, amiről Krisna és Patanjali is beszél az nem az általános hit. Hiszen annyi mindenben hihetünk és hiszünk is. Hiszen Krisna is azt mondja a Bhagavad Gitában, hogy a létünk hitből épül fel. De pontosan a hamis egó felhője, ami a hamis önazonosítás által elfedi előlünk a valóságot, és mind az érzékelésünket, mind az intelligenciát lekorlátozza, és gyártja a hamis, illúzión alapuló hit formáit, vagyis eltorzítja az igazi hitet és annak működését. A legsúlyosabb, tudatlanságon alapuló hit, ami azt gondolja, hogy neki akkor lesz jobb, ha önromboló, önsorsrontó és másokat is bántó cselekedetekben merül el. A szenvedély befolyása alatt álló csak saját magában, a maga erejében hisz (holott látjuk, hogy ez pontosan amiatt, hogy nem lát tovább az orránál, csak szűk hatókörre terjed ki.) Aztán ott van még a jóság kötőerejébe tartozó hit, ami tudáson, a felemelkedésen a halhatatlanság elérésébe vetett hiten alapul. Ez már fölfelé visz, de még mindig nem látja a teljes képet.

A hit negyedik fajtája a transzcendentális hit. Ez a hit a sraddhá valódi, tiszta formája. A hit tiszta teljessége. Ez pedig az Istennek történő tiszta és szeretetteli önátadásba vetett hit. Azonban még itt is lehetnek komoly problémák. Mert például ha csak azért fogadunk el valamilyen ehhez kapcsolódó isteni igazságot, mert a többség, család stb azt mondja. Tehát nem saját megélt meggyőződés alapján. Amikor valójában még nem tiszta a hitünk, és így a valóságot sem tapasztaljuk a maga valójában, nincs megvalósított tudásunk arról, akkor még félhomályban tapogatózunk. Az elmét irányító egó azonban uralkodni, tudni és megmagyarázni akar. Így amit nem lát, azt kipótolja képzelgéssel, csodavárással, hamis magyarázatokkal. Így születik a csodaváró, hamis hit: a laukika sraddhá. Szemben a svabhavika (vagy más néven sastriya) sraddhával, a természetes hittel, mely a lélek eredendő természete. Laukika sraddhá például ha azért fogadunk el valamit valódi megértés nélkül, mert jobb színben tűnhetünk fel, ha beállunk a sorba. Ha azért fogadunk el valamit valódi megértés nélkül, mert mindenki elfogadja a családban/közösségben/társadalmoban. Ha azért fogadunk el valamit, mert „csodát” láttunk, mert valaki misztikus képességeket/gyógyulást „villantott”. Ha azért végzünk lemondásokat, mert a közösségben/társadalomban ez jó pontot hoz…

De láthatjuk, hogy amíg nincs valódi sraddhá, addig nincs valódi megértés sem. Vagyis a megértésünk mértéke pontosan a mi hitünk tisztaságától függ. Csak hamissághoz, illúzióhoz vezet, ha tettejük a mélyebb dolgok megértését, megvalósítását. Inkább csak el kell fogadnunk azt a hatókört, ameddig a sraddhánk (és ezáltal a virya és a smriti) most elér. Tudjuk, hogy vezet az úton, hiszen az, hogy eddig eljutottunk, az is Neki köszönhető. De amit még nem látunk, azzal kapcsolatban ne tetessük, hogy értjük. Lássuk meg a viveka ereje által, hogy mi a hamis kép bennünk, és mi a valós. Nagyon sokan esnek abba a hibába, hogy ezt nem tudják megtenni, és mikor összomlik a hamis hitrendszerük, akkor sem elég őszinték, hogy belássák, hogy saját maguk építették ki a saját hamis hitrendszerüket, hanem másra/közösségre/hagyományra mutogatnak, hogy amiatt volt hamis a hitrendszerük. Nagyon jellemző, hogy pontosan aki dogmatikus és fanatikus volt, és erre rádöbben, az önigazoló kognitív disszonancia hatására a folyamatra/közösségre/a régi utukra kiállt dogmatizmust és fanatizmust. Pedig a valódi ok a saját dogmatikus/fanatikus hozzáállása volt mindig is. Szörnyülködnek, hogy a régi utuk valójában lenézett más utakat, miközben észre sem veszik, hogy hogyan néznek le féligazságok mentén hiteles hagyományokat (többek között a saját régi útjukat), hogy az csak „puszta vallásosság”… (A csöbörből vödörbe tipikus esete.) Az is jellemző, hogy nem tudják és nem akarják látni a kezdők és a fejlettebbek látásmódja és cselekedetei közötti különbséget. Tipikus önigazoló magatartás pl, mikor egy csoportot, akit le akarunk szólni, a legrosszabb tagjáról ítélünk meg (és esetleg rá is vetítjük az egész csoportra annak szintét, jellemzőit). Amelyik csoportot pedig fel akarjuk emelni (mert pl. már oda tartozunk), a legjobb tagjáról ítéljük meg…
De a sraddhának, a hitnek miért van ilyen (tudást) megnyilvánító képessége?

Tehát a sraddhá, a hit hozhatja csak el a megtapasztalást, azzal, hogy a valóságra mutat, fényt hoz.

Pont, mint ahogyan a nap oszlatja el a sötétséget, és engedi látni a világot a maga valójában. Mert a sraddhá isteni energia. Isten saját energiája és egyben a lélek eredendő természete. Mindig, mikor a sraddhá megnyilvánul az életünkben, földöntúli megnyugvást és egyben örömöt érzünk. Legalább egy pillanatra összáll a kép. Mintha megvilágosodnánk. Érezzük hogy a helyünkön vagyunk. Minden kitisztul egy pillanatra (és minél erősebb a sraddhá, annál tovább). Megérezzük a forrást. Szívünk elmerül az onnan áramló szeretetben (olyan mértékben, amilyen mértékben képések vagyunk az adott állapotunkban azt érzékelni.) A tiszta hit (sraddhá) valójában tehát az isteni élet, az isteni szeretet (prema) fénye, áradása. Bevilágítja a valóságot és a maga valójában engedi látni a dolgokat. Így válik magává a megtapasztalássá. „Ahogyan elkezdesz az úton járni, az út megnyilvánul” – mondja Rumi. Hiszen így működik a sraddhá. A sraddhá saját fénye egyenlő a megtapasztalás lámpásával. Ahogyan az úton járunk, a sraddhá fénye mutatja előttünk az utat. Bevilágítja az előttünk álló lépések helyét. És minél tovább jutottunk, annál nagyobb távolságokat és mélységeket világít be. Az isteni élet és isteni szeretet is fokozatosan meg fog nyilvánulni. Ez pedig fénybe borítja, megmutatja majd a teljes valóságot.

Ezért az életünk nagy kérdése, hogy mi van a szívünkben. Hogy tovább akarjuk e bénítani az életünket, vagy elkezdünk végre szárnyalni: elkezdünk élni…