Gyógyító tanmese az ősi Rámayánból a belső rejtőzködésünk feladásáról és a valódi önszeretet útjáról.

Elméd rejtett tárnáinak mélyén él még az ártatlan, felhőtlen öröm állapotának halvány emléke. Érzed a hívó szavát, látod a szívfacsaró hiányát a függőségeid fagyott felületén tükröződni, de mégis úgy zúg, serceg az életed, mint egy elhangolt rádió. Próbáltad annak a másik örömteli állapotnak a rádióhullámait befogni, de már rég feladtad. Mert nem találtad a csatornát, bármerre tekerted a gombot. Mert mintha sem a külvilág nem akarná, hogy megtaláld, sem te magad nem hinnéd már el, hogy valaha megtalálod. Mert már jó úgy, ahogy van. Bemenekültél a belső világod sűrű erdeibe. Beűztek mások kritikái, bántásai, lesajnáló megjegyzései, hogy nem vagy elég, és nem vagy elég jó, vagy higy „csalodtak benned” . És most már saját magad sem engeded ki szívesen onnan az életed. Mert már korábban megpróbáltad, megbotlottál, majd újra nekifutottál, de aztán megint kevésnek találtad magadat. Aztán végül már el sem hitted, ha más mondta, hogy elég jó, és szeretnivaló vagy, akkor sem…

A Rámayána ősi gyógyító és igaz mesefolyama mutat ebből kiutat, ha elég figyelmesen olvassuk. Történt ugyanis régen, mikor még valódi királyok éltek földön-égen, hogy Ráma – aki maga Isten -, eljött a világunkba, hogy példát mutasson az igaz emberről, igaz férfiról, igaz férjről és igaz vezetőről. A történet egy pontján a gonosz Rávana elrabolta Szíta devit, Ráma párját és Indiából Sri Lankára hurcolta. Mikor Ráma és majomserege megtudta, hol tartja fogva Rávana Szíta dévit, elindultak Sri Lanka felé. Mikor India déli csücskéhez értek, Ráma kövekből hidat építtetett Sri Lankára (a nyomait ennek ma is látni, csak járj utána, ha nem hiszed. 🙂 ) A híd építéshez a rendkívül erős majmok hordtak hatalmas köveket a közeli hegyekből. A munka meglehetősen sokáig tartott. Majmok ezrei hordták a köveket megfeszített tempóban. Éjjel-nappal dolgoztak. Úr Ráma tudta, hogy az iránta érzett szeretetük miatt történik mindez. Rendkívül elégedett volt velük.

Egy nap Ráma megpillantott egy kis mókust, aki kavicsokkal a szájában szaladt a tengerpartra, majd vissza, újabb kavicsokért. A kis mókus egy majom útjába került, aki egy hatalmas követ cipelt éppen. Majdnem rá is lépett a mókusra. Rá is förmedt: „Te mit csinálsz itt? Majdnem elejtettem a követ.” „Nagyon sajnálom testvér, de kérlek máskor jobban vigyázz, hogy hová lépsz, mert én is Úr Rámachandrának segítek hidat építeni.” „Micsoda? Hallottátok ezt? Ez a kis teremtmény azt mondja, hogy kavicsokból építi a hidat. Ennél viccesebbet még soha nem hallottam.” „Nézd, nekem kevesebb erőt adott Isten, így csak kavicsokat tudok cipelni. De a szívem epedezik Úr Ráma szolgálatáért.” „Ne legyél ostoba, Ráma egy egész majomsereget hozott, hogy megépítsük a hidat. Menj haza, semmi hasznod itt.” Ekkor megfogta a kis mókust és a távolba hajította. Ahogyan zuhant a mókus, Úr Ráma neveit kiáltotta. Végül egyenesen Isten tenyerébe esett. 😉 Úr Ráma a kezeiben tartva a kis teremtményt, megdorgálta a majmokat: „Ne becsüljétek le a kicsiket és erőtleneket. Nem az erőd fontos az úton, hanem a szereteted! Ráadásul a kis kavicsok, és a mókus fel-alá mászkálásával a hídra hordott homok töltik ki a nagy kövek réseit, és képeznek kötőanyagot”. A majmok lehajtott fejjel szégyellték el magukat, a kis mókus pedig tovább folytatta szorgos és odaadó munkáját.

Ismerős a helyzet? Sokszor így űz mások kritikája, rosszallása bennünket távol a valódi élettől, és a valódi önmagunktól. Aztán ha ezt elhisszük, akkor mi magunk állítjuk ugyanezeket a korlátokat saját magunk elé azzal, hogy azt gondoljuk: „ez nekem úgysem megy, kevés vagyok én ehhez”. De mind a külső kritikák, mind a belső útvesztőinkbe űző kishitűség, önsajnálat, és a saját magunktól való „irtózás” is egy tőről fakadnak. A tökéletesség vágyából. A vágy, hogy tökéletesen éljünk, hogy tökéletessé váljunk. És ha nem megy, gyűlöljük magunkat. De ez egy hamis vágy. Gyakorlatilag egy bújtatott uralkodási, irányítási vágy. Tökéletesek és ezáltal hatalmasok akarunk lenni… mint Isten. Fontos megérteni, hogy minden vágy, ami arra irányul, hogy nekünk tökéletessé kell válnunk, mind ennek a hamis, és általában fel sem ismert vágynak az eltorzult következménye. Mind a két pólus, még a kishitűség, saját magunk leszólása is, mikor nem hisszük el, hogy mi elég jók, szerethetőek vagyunk. De Istennek nem a tökéletesség kell. Hiszen csak Ő tökéletes. Mi szüksége volt akár a majmok erejére is, mikor a gondolatával meg tudta volna teremteni a hidat…?

Csak a majmok szeretetének megnyilvánítása miatt történt úgy a híd építése is, ahogyan történt. A szeretethez, és annak fontos aspektusához: az önszeretethez vezető egyik legfontosabb lépcsőfok az elfogadás. Hogy ne tökéletesek akarjunk lenni, mert ez a rejtett irányítási vágy az egyik dolog, ami megmérgezi az életünket. Elfogadjuk a sorsunkat, elfogadjuk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Elfogadjuk, hogy vannak lehúzó és felemelő, isteni energiák, és elfogadjuk, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell, mert minden értünk történik. És persze végül elfogadjuk Istent, aki nélkül még egy fűszál sem mozdulhat. (A majmok is elfogadták Ráma szidását, mert megértették, hogy értük történt.) Némileg paradox módon csak az elfogadás tud elindítani a jobbá válás, az ébredés útján. Az elfogadás állapotában felismerve és behozva az életünkbe a második lépcsőt, a hálát, életre kelhet a valódi önbecsülés is, ami az igazi önismeret ébredésének az egyik alapja (az őszinteség mellett). A valódi szeretet és önszeretet is ezen alapulva tud csak kibontakozni. De hogy jön az elfogadás és a hála az önismerethez, önbecsüléshez, és önszeretethez? Úgy, hogy ha ezek által megtanulsz abban a helyzetben létezni, cselekedni, amiben vagy, eltűnnek a hamis elvárások és hamis elfogadásra való vágy, amit a külvilágtól akartál kicsikarni. Mert az igazi elfogadás csak belülről tud jönni. Az elfogadás és hála megnyitja az utat a belső csend felé, ahol megtapasztalhatod a valódi benső világod zenéjét. Isten szimfóniáját, Isten irányítását: a valódi önvalódat és a valódi erőt.

Természetesen a kis mókus reakcióinak önazonosságához az is kellett, hogy fel tudja mérni a helyzetét, hiszen nem képzelgett illuzórikusan, hogy ő hatalmas köveket is tud cipelni. De nem is engedett a külső és belső lehúzó erők nyomásának. Van, mikor ezek a kritikák olyan személyektől jönnek, akikkel egy csónakban evezünk, akik a szeretteink. De akkor is látnunk kell a teljes képet. Pont, mint ahogyan a kis mókus sem a haragudott meg emiatt a majmokra. Tudta, hogy minden úgy történik, ahogyan történnie kell, és a majmokat sem kell elhagynia, mert „alacsony rezgésű”, negatív emberek. (Hahaha!) Mert (!) végül a majmok is megértették, hogy mi történt itt. (Tehát nem valódi bántalmazók voltak – mielőtt túl korán felülnénk a traumavonatra.) Ráadásul, mikor zuhant a kis mókus, akkor Istenben, Isten neveiben bízott csak. És hát így Isten tenyerére is esett. Mert a kis mókus tökéletesen tudta, hogy az erejét és képességeit Istennek köszönheti, nem pusztán csak(!) magának. Ez a valódi önszeretet másik kulcsa.

De még mielőtt ebbe mélyebben belemennénk, egy idézet az önszeretetről, ha már annyiszor szóba került: „Úgy természetes, ha szereted önmagadat. Ez az „önmagad” szerves része a Legfelsőbb Én-nek. Így közvetett módon a Legfelsőbb Ént szeretjük. Én szeretem magamat, mert az Úr örök szolgája vagyok, …így ha én valóban szeretem magamat, akkor az Úr szolgálatában kell lefoglalnom magamat. Ez a szeretet.” Srila Prabhupada.

És ha jobban belegondolunk, láthatjuk, hogyan különbözik ez a valódi önszeretet a puszta önzéstől. Hiszen amíg nem ismerjük a valódi énünket, és az eredeti kapcsolatunkat Istennel, addig hogyan tudnánk igazán jól szeretni magunkat? Addig biztosan nem ártunk magunknak? Minél mélyebb a lelki valóságról szóló megvalósításunk, annál valósabb az önszeretet. Ha valóban szeretem magamat, nem hanyagolom el a lelki tudást, a lelki fejlődést, és nem is csak automatikusan, robotikusan végzem a lelki gyakorlatokat. Minden, ami az Úrral való eredeti kapcsolatunk feléledését szolgálja, az az önszeretet eszköze ebből a szempontból. Minden, ami ezt degradálja, elfeledteti (pl az önzés, irigység, önirígység stb), az nem önszeretet, hanem annak éppen az ellenkezője. Ezért érdemes óvatosnak lenni, a valódi önszeretet útján is, nehogy nárcisztikus, vagy pusztán hamis, önző (Istentől független irányítási) vágyat minősítsünk önszeretetnek.

A fő kulcs ehhez tehát, hogy értsük: minden Isten, illetve minden Istenhez tartozik. Még a mi tudatunk is úgy egy Istennel (és különböző is tőle egyben). Ez azt jelenti, hogy az Ő tudatát tükrözi a tudatunk, mint egy fraktálszerű szerves rész. Mint egy harmatcsepp, amiben megláthatod az egész világot tükröződni… Ezért alkotunk úgy mint Ő, Őt tükrözve. Ezért működünk úgy, ahogyan Ő is. Ezért álmodunk éjszaka úgy, mint Ő. Csak a mi álmunk illúzió, az ő álma pedig az anyagi világ. A mi boldogságunk pedig valójában az ő boldogságára való hangolódás az önátadás és szolgálat által. Mert bennünk is isteni erők munkálkodnak: az Ő erői. Ha úgy tetszik, a test is egy isteni gép. De a jobb és bal agyfeltekénk: az érzéseink és az értelmünk is mind isteni energiák, amiket „csak” használunk. Egy felbecsülhetetlen kincs és lehetőség van a kezünkben. Ugyanígy a lehúzó erők, lehúzó energiákkal való teljes önazonosítás (vagyis az irányítási vágyunk negatív oldala) is téves, mert azok meg csak az illuzórikus álom világ részei. Eszköz azoknak a hamis vízióját kitermelendő, akik azt hiszik, hogy nincs Isten, és tudnak nélküle érezni, élvezni, létezni…

Minden, amit az fizikai, mentális egészségedért, és a stabil jövőért teszel, az mind a szeretetet szolgálja. Azt szolgálja, hogy tiszta tudattal kapcsolódhass Istenhez. (A stabil jövő itt nem hamis, Istentől független vágyakat és jövőképet jelent természetesen.) Sokszor azért nem hagyjuk, hogy szeressenek, mert nem hisszük el hogy szerethetőek vagyunk. De igazából ilyenkor egyszerűen csak nem akarjuk vállalni a felelősséget a sorsunkért. Hiszen ha kilépünk ebből az önsorsrontó állapotból, felelősek leszünk a dolgok alakulásáért, elronthatjuk a kapcsolatok alakulását. De ezt is a hamis irányítási vágy miatt nem akarjuk megtenni – paradox módon. A látszólagos kontrollt akarjuk megtartani. De ez csak a lefelé húzó erők kontrollját hozza el. Azt, hogy a lefelé húzó erők kontrollálnak bennünket, nem a felfelé emelő, isteni erők. Ebben áll a szabad akaratunk is: hogy mely erők irányításának engedünk. Mert mi magunk nem tudunk irányítani…

Az életed elhangolt rádióján így tudod megtalálni a megfelelő hullámhosszt, „csatornát”, ami elhozhatja az életed virágba borulását. Megtalálod az Istenhez fűződő kapcsolatod elérésének útját. Mert Neked is egyedi és megismételhetetlen kapcsolatod van Istennel. Olyan kapcsolatod, mint senki másnak. Ezt a szeretet, Isten szeretete nyilvánítja majd meg. De Isten nem egy despota, aki pusztán csak szeretetet követel, hanem egyszerűen csak az van, hogy a valóságban csak szeretet van. Ahol nincs szeretet, csak a hiánya, és csak a szeretetre irányuló vágy, az csak egy álomvilág. Egy virtuális világ. Pont, mint ez az anyagi világ. Mert Isten és az Istennő maga a szeretet tárgya és a szeretet. És ha ezt nem fogadod el, hanem elutasítod, és tlük függetlenül akarsz szeretet, érlvezetet, akkor mindezt csak egy álomszerű, illuzórikus világban tudod megtenni… Hogy tanulj belőle, hogy ilyen a valóságban nem létezik… Ezért kerültünk ebbe az anyagi világba.

De ahhoz hogy tanulj belőle, látnod kell, hogy manapság már nincsenek jók vagy rosszak, csak akik jók akarnak lenni és akik nem akarnak jók lenni.