„A nőkkel mindig tisztelettel és szeretettel kell bánni. Ott, ahol a nőket tisztelik, az Istenek örömmel telnek el.” (Mahabharata 13-81-5)

Vagyis miért is nem akarjuk megérteni azt, amit már a kis herceg is elmondott:
“Szeretlek – mondta a kis herceg.
„Én is szeretlek”… válaszolta a rózsa.
„Ez nem ugyanaz” – emlékezett vissza. „Szeretni annyi, mint biztosnak lenni abban, hogy bármi történjék is, te ott leszel, nem kötelességből, nem birtoklásból, hanem önszántadból, csendes társaságban. Szeretni azt jelenti, tudni, hogy sem az időjárás, sem a viharok, sem a teleim nem változtathatnak ezen. Amikor szeretetet adunk, az nem fogy el, ellenkezőleg, növekszik.”

A kis hercegtől a védikuson át a modern pszichológiáig minden egy felé mutat, mégis valami belül meg akarja magyarázni nekünk, hogy sokkal több tényezőnek kell megvalósulnia/ez nem ilyen egyszerű/a környezet, a világ nem engedi/túl traumatizáltak vagyunk ehhez/ehhez meg kell tisztulni, ez csak emelkedetteknek szól stb stb. De miért szedi szét darabjaira a valóságot, és miért akar valami mást elhitetni valami belül? És főleg mi a célja ezzel, és miért kell ez ellen az intellektuálisnak, és igazoltnak tűnő erő ellen küzdenünk?

Haladjunk akkor szépen sorban. Először, a védikus, majd a modern pszichológia. A kapcsolatoknak, a kapcsolódásnak három szintje van a védikus pszichológia szerint. A legdurvább szintje az érzéki élmény (partiva rasa). Az étkezést például csak addig élvezzük, amíg eszünk. Ez egy érzéki élmény. Itt (látszólag) nem élő, amivel kapcsolatban vagyunk: az érzékeink élvezik az érzéktárgyakat. Itt 100%-ban „kapni” akarunk. A következő élmény a társas kapcsolatok érzelmeinek világa: a svargiya rasa, vagyis érzelmi élmény. Itt már adni is kell, hogy kapjunk. Tehát ideális esetben legalább 50-50% az arány a „szolgálat” és a „kapás” között. Ez már magasabb szint, és az élmény nem csak az adott pillanatra korlátozódik, mert megjelent az önzetlenség (ami az örökkévaló isteni energiákat kezdi bennünk tükrözni). Úgy, mint például az anya-gyermek kapcsolatban. Itt már (nem annyira) misztikus módon megjelenik az a tapasztalás is, hogy nagyobb élmény adni. Ezt érzi a legtöbb anya. Szívesen háttérbe szorítja a saját élvezetét, hiszen a „szolgálat”, a gyermek önzetlen szolgálata olyan eufórikus élmény, hogy magasan felülírja az önző élvezet besült, percemberkés kivagyiságát. Ez jelenik meg a baráti és a párkapcsolatokban is, ha az önzetlenség és a „kapni vágyás” egyensúlyát egyre magasabbra tornázzuk. Minél magasabbra tornázzuk az önzetlenséget az egyensúlyban, annál mélyebbé, kifinomultabbá és intimebbé válik a kapcsolat, és így annál mélyebb az élmény. Ez az intimitás valódi fokmérője.

Sokan úgy gondolják, hogy a spirituális utak az élvezetről való lemondást, és a kapcsolatok háttérbe szorítását jelentik. Holott az önző énünk, illetve az érzéki önzésünk háttérbe szorításával hatványozottan nő a társas kapcsolataink minősége, mélysége és intimitása. Erről (is) szól a lelki élet tudománya. Csak Freudnál működik fordítva. A valóságban nem. Pontosabban Freud kb csak az érzék-érzéktárgy kapcsolat bűvkörében gondolkodott, és onnan nem tudott elmozdulni. Nyilván ha valaki csak az érzéki élvezetek szintjén működik, akkor mindaz igaz, amit Freud mond. De minél feljebb lépünk az önzéstől a feltétel nélküli szeretetig tartó „érzelem” elnevezésű skálán, annál jobban kikerülünk ennek az önsorsrontó illúziónak a bűvköréből, és annál inkább közelítünk az isteni valósághoz. Akkor is van még illúzió, de már egyre finomabb szövetből szőtték maya fátylát, így egyre jobban áttetszik rajta az isteni energiák fénye. A fény, mely az egységes képből, a töredezetlen, szépséges teljes valóságból jön. A lelki világ egységes képéből, a teljes valóságából, mely a vaikuntha rasa, a feltétel nélküli szeretet élményének a szintje. Az a kapcsolatok harmadik, legmagasabb szintje.

Ráadásul Freud nézeteit a legtöbb területen már jelentősen meghaladta a pszichológia (már az egykori követői is, pl Viktor Frankl) Nézzük meg pl (az általam nagyra becsült) Bánki György pszichológus nézeteit a témánkról. Ő azt mondja, a kapcsolatok legalacsonyabb szintje a perverz kapcsolatok világa, ahol semmi szeretet nincs, mert ott csak érosz van, az érzéki élvezet. Itt a másik valódi minősége elérhetetlen, és csak fájdalom, vágy van – ami egy ilyen kapcsolatba űz. A következő szint a patológiás szerelmi kapcsolat. Itt már van szeretet, de a bizonytalanság felemészti a dolgokat, az egyik fél valósága el akarja törölni a másikat. Efölött van a normál (átlag) szerelmi kapcsolat, és a kettőt (patológiást és normált) alapvetően az különbözteti meg egymástól, hogy a normál szerelmi kapcsolatnál végül a szeretet győz. Ez a válaszóvonal: hogy általában a veszély, a bizonytalanság és a konfliktus győz-e, vagy a szeretet. És figyeljük meg hogy ez még csak a normál kapcsolat. Afölött van az érett szeretet kapcsolat. Itt már a kapcsolat minőségének a javítása a cél, hiszen az önzetlenség foka még magasabbra hágott.

És azt is figyeljük meg, hogy a közhiedelemmel ellentétben sem a védikus, sem a modern szemléletben nem valami távoli, elérhetetlen dolog az önzetlenség, ami csak néhány emelkedett ember kiváltsága, és arról még csak beszélni sem lehet akárkinek!!! Nem. Ez maga a valóság felé vezető út elsődleges összetevője. Jól láthatjuk, hogy ez az az erő, ami az őszinteséggel karöltve MÉLYÍTI A KAPCSOLATOKAT. Nem csak egy olyan erő, ami majd akkor jelenik meg, ha már megvan a szék négy lába. Ez maga a szék anyaga, amitől összecsuklik a szék, ha nem effelé halad az életünk. Tehát ez az elsődleges elv és hajtóerő. Minden más másodlagos, bármennyir ejelentős is. Érthető, hogy a feltétel nélküli szeretet elcsépelt, kihasznált fogalommá vált, hiszen annyian visszaéltek már vele. De ez nem indok arra, hogy azt mondujk, hogy az valami olyan transzcendens, elérhetetlen dolog, amit itt mi nem tudunk megtapasztalni semmilyen mértékben, mert annyira tisztátalanok vagyunk. És arra sem, hogy azt gondoljuk, hogy ELŐTTE valami mást kell megtanulnunk, mondván: az általános iskolában nem lehet egyetemi szintű dolgokat tanulni. Azonban ez elég nagy önbecsapás (bármennyire is rosszul esik hallanunk és emiatt az érvelést is valmi önvédelemnek látjuk csak.) Az őszinteségre és az önzetlenségre TÖREKVÉS maga az alap. Olyan, mint mondjuk a matematikában a logika, ami nélkül az általános iskolás tananyag sem működik, és nem fogunk soha az egyetemig eljutni…

És persze még mindig ott zakatol a kérdés, hogy annyi traumatizált férfit és nőt láttunk már, és bármennyire is őszinték meg önzetlenek voltunk velük, nem működött. Nem lehet hogy mégis nagyon fontos az, hogy milyen a kompatibilitás, a környezett stb? És ha ez így van, akkor mégsem igazak a fentiek? Egyrészt ez ugyanaz az erő, ami darabokra akarja szedni a valóságot, hogy ne értsük a mindenek mögött húzódó, felemelő isteni erőket, és ne akarjuk látni hogy mi az ELSŐDLEGES. Minden más fesorolt dolog is fontos, AMÍG segíti az elsődleges elv: az őszinteség és az önzetlenség kibontakozását, fejlődését. Ha nem, akkor eldobható, figyelmen kívül hagyható (Erről beszél Krisna is az Uddhava Gítában, mikor azt mondja, hogy a dharma sastra előírásai csak ADDIG ALKALMAZANDÓAK, amíg segítik az odaadás, a szeretet ELSŐDLEGES elveit!!!)

Erre nincs is jobb bizonyíték a kapcsolatokban sem, mint az hogy akkor van igazi kapcsolódás, ha őszintén önmagad tudsz lenni a kapcsolatban (=ŐSZINTESÉG), illetve ha egy sötét szobában unalomban, mindenféle eszköz, élménykeresés (ebben benne van a testi is) bármennyit el tudsz lenni a pároddal, mert tudsz rá figyelni. (=ÖNZETLENSÉG). Az önzetlenség fokával lehet az intimitás fokát mérni. Kérlek gondoljatok ebbe bele, mert ha ez a két dolog nincs még meg a kapcsolatban, akkor meg is van, hogy mi a probléma, min kell változtatni. Akkor a szék anyagán kell változtatni, nem a lábain. Mert ha papírból van a szék, akkor is összecsuklik alattad, ha nyolc lába van. Másrészt én arról beszéltem az előző két írásban is, amikor már BENNE VAGYUNK a párkapcsoaltban, nem arról, hogy hogyan válasszunk társat, illetve mit csináljunk, ha másik bántalmazó/patológikusan nárcisztikus/önző stb.
És persze még mindig ott zakatol a másik kérdés is (a cím és az előző két írásom kapcsán is): Hogy miért helyezem előtérbe mindig a nőket? Nekik nem kellene önzetlennek lenniük? Miért csak a férfiak? Az egyik ok az, hogy a férfiak (tisztelet a kivételnek) alapból azt hiszik hogy nekik jár a szolgálat (mosni, főzni, takarítani rájuk és még ugyanúgy dolgozni mellette mint a férfiak, ja és még gyermeknevelés lényegi részét vinni) – nekik ezt nem annyira kell tanítani, nekik azt kell tanítani, hogy hogyan ne legyenek ilyenek. És amikor valaki a nőket tanítja az önzetlenségre, akkor azt nem szerencsés, ha a férfiak hallják.

Merthogy megint csak ugyanaz a probléma jön fel: egy másodperc alatt elhiszik (bármit is tanultak előtte), hogy nekik nem kell a nőt szolgálni, hanem csak fordítva… Másrészt azt hiszem nem nehéz belátni, hogy a családon belüli erőszak, másik nem elleni erőszak, gyermekek elleni erőszak elkövetői melyik nemhez tartoznak (meglehetősen nagy túlsúllyal), így az is könnyen belátható, hogy melyik félnek van nagyobb szüksége arra, hogy minderre tanítsák… (Költői a kérdés)

De mi az az erő, ami nem engedi látni, hogy a feltétel nélküli szeretet mindig ott van, és az irányítja a világot (még ha csak a fényét, a sraddhát látjuk is, ami ugyanaz a minőség.) Mi az az erő, ami nem akarja engedni, hogy lássuk, hogy itt van most is a lelki valóság és csak az van, és nem csak „rávetítjük” a valóságba. Mi az az erő, ami intellektuális mutatványokra késztet, hogy megmagyarázzuk, hogy nem az őszinteség és az önzetlenség visz el a tiszta szeretethez (melynek része a tudatosság(!!!), nem az az elsődleges, hanem technikák, módszerek, körülmények. Azok is valósak, és tudják támogatni az elsődleges tényezőt a tiszta szeretetre találás elveit, és főleg a társadalmi egyensúlyt, de mindig másodlagosak maradnak. Már az eljén is, hiszen a tisztulás feltétele is egyben az öszinteségre és az önzetlenségre való törekvés. Ez az erő nem akarja hagyni, hogy a nevén nevezzük, mert fáj neki, és folyton önigazolást, kifogást keres, hogy igazolja önnön létét. Ez az erő pedig az önzés, a hamis egó terméke. A hamis egóé ami mindig meg akarja neked majd magyarázni, hogy nem az őszinteség és az önzetlenség vezet el a valósághoz, a szeretethez, és nem az dolgok valódi felemelkedésének a záloga – e folyamat elejétől fogva. Mindennek az a kulcsa, hogy Istentől függetlenül, önzően akarunk élvezni (a hamis egó nyomására), vagy szeretni (mármint valóban, feltétel nélkül szeretni). Ilyen egyszerű, és mégis olyan nehéz ez az igazság. Hiszen szinte senki, de még a spirituális úton járók jó része sem látja ezt, mert (talán tudat alatt) nem akarja látni. Mert Istentől függetlenül akarunk élvezni. Tehát ami miatt ez a töredezettség a valóság töredezett és tor z látása létrejön, az az Istentől független élvezet/élmény vágya..

A világ darabokban, minden egész darabokban… de minden törött darabban Isten, és az Istennő tükröződését látjuk eltorzulva. Isten a tűz, és a női oldala a tűz heve. Ő a humor, és az ő női oldala a nevetés. Ő a nap, és a női fele a napfény. Ő a virág, és a női oldala a virág illata, Ő a teremtő, és a női oldala a teremtés. Ő a szépség, és a női oldala a szeretet… Ha úgy élünk meg minden pillanatot ebben a világban, hogy mindenben Őt látjuk, pl az édesség ízében Istent tapasztaljuk meg, hiszen ő maga az édesség, aki a női oldala által formát ad az íznek és a női oldal által megízleli ezt az édességet, akkor mi is szépen lassan bekerülünk a valóság ízei teljes megtapasztalásának valóságába. Abba a harmóniába, isteni dalba, mely az egyetlen hang (egyéni lélek) hangzásánál jóval többet nyújt. Isten dalának részévé válunk, ahol a hangok, hangzatok, ritmus és minden zenei tudomány Isten. És mindaz, ami megszólaltatja, és harmóniává, végtelen, és végtelenül szép dallá varázsolja az az Istennő.