Van az úgy, hogy elkövetünk valamit, ami kezdetben dicsőségesnek, sőt felemelőnek tűnik. Ahogy Odüsszeusz is dicsőségesen, furfanggal foglalja el Tróját. Aztán azon vesszük észre magunkat, hogy a felemelő érzés elillan, és ott lebegünk a semmi közepén: elvesztünk az élet tengerén. Elvesztünk valahol mélyen, belül. Jaj, de várjunk csak: nemhogy „van az úgy”, hanem mindannyian ebben vagyunk.

Kezdetben minden vihar, hajótörés külső körülményeknek, sorsnak és ármánykodásnak tűnik, de aztán kezd felsejleni, hogy mindez bennünk történik. Még a külső élet függőséget hozó kék lótuszain és a Kalüpszók távoli ígéretének elfedő homályán át is kezd felsejleni, hogy mi vagyunk ennek az oka. Pont, mint ahogyan már az elején sejtjük, hogy valami sántít Trója furfangos elfoglalásában, vagyis a dicsőséges győzelmi történetben.

A hazaút (filmbéli) első állomásánál a nézőben motoszkáló megérzés felerősödik, és egyszemű szörnyként támad ránk. Pont, mint egy küklopsz. Pont, mint ahogyan a hamis egónk (ami Jung árnyékfogalmával több ponton is átfedést mutat) egysíkú, csak saját törvényét ismerő, beképzelt, sőt nárcisztikus – vagyis csak saját magát néző, „egyszemű” látásmódja bosszulja meg magát. Visszaüt ránk. A saját hübriszünk és önös érdekünk önsorsrontásként száll vissza az életünkre. Próbálhatjuk trükkökkel kicselezni a hamis egó (asmita) romboló hatását, de hát amíg az a fontos, hogy „én” tettem (én igen nagy tettem), addig a hamis egónk egyszemű küklopsza folyamatosan kísérteni fog. Mert hát a küklopsz apja, a tenger istene, Poszeidón Odüsszeusz hamis büszkesége által tudja meg, hogy ki tette ezt a fiával. Mert hát mindenkinek tudnia kell, hogy ő tette, hogy ez az ő nagysága, hogy ő kicsoda… (A tenger itt a tudatlanság és egyben a tudattalan mélységeit idézi, amelyekből a hamis egó születik, majd újra és újra táplálkozik.)

Ekkor Odüsszeusz még nem tudja, hogy mindez a saját hamis egója, nárcisztikus vonásai – és végső soron a felsőlélektől elkülönült tudata miatt történik. Nem tudja, hogy a saját hamis felfogásának, bűnének a következményeit kell elviselnie traumaként. Azt látjuk, hogy traumatizált áldozat. Miközben a nagyobb képet nézve – ahogyan Śrīla Prabhupāda mondta – mindannyian a saját karmánk újratermelődő láncolatának az áldozatai vagyunk. Nem látja ezt még a laisztrügonoknál, az óriásoknál sem, akik a hamis egó eredményeként a tudattalanban gyökerező félelmek, szorongás és depresszió pszichénket letaglózó erői. Csak azt tapasztalja, hogy úgy hullanak a katonái – vagyis a személyiségünk működő forrásai (a lelkesedés, figyelem, önuralom, tisztaság és felhalmozott erkölcsi erő) – az óriások keze által, mint a legyek.

Amikor Odüsszeusz az embereit állatokká változtató Kirkéhez ér, már kezd kikristályosodni, hogy mi miért történik, de Odüsszeusz még nem tudja, mert még nem akarja látni. Pedig Kirké azzal, hogy állatokká „gyúrja” Odüsszeusz katonáit, megmutatja neki az önös vágy (káma) valódi természetét. Megmutatja, hogy az önös vágy hogyan hatja át és teszi állatiassá minden jó tulajdonságunkat. Hogy a káma a karma egyik legmélyebb mozgatórugója. Hogy ha már állatian önzőek a vágyaink, és az anyatermészethez (az anima/māyā egyik arca) való kapcsolódásunkat az állatias és nárcisztikus önzés hatja át, akkor az anyatermészet, a női természet is így viszonyul hozzánk. Ha mindent, ami emberré tesz, alárendelünk az ösztönszerű önös vágyaknak, akkor az anyatermészet megmutatja, mivé is váltunk valójában. (Ha máskor nem, akkor a következő életünkben.)

És amikor már a vágyaink ilyen minőségben hatják át a tudatunkat, akkor nincs már más lehetőség: Kirké azt mondja, hogy Hádész birodalmán, a poklon át vezet csak az út tovább. Mert szembesülnünk kell önmagunkkal, az árnyékunkkal. El kell hogy jöjjön a lelkünk sötét éjszakája, az éjszakai viharos tenger, az út legmélye: a szembesülés pokla. Eddig még csak felbukkantak külső erőnek és sorsnak hitt történések az utunk során, de nem tudtuk, hogy ennek mi vagyunk az okai. (A mi fogalmainkkal ez a bhajana-kriyā – az úton járás anélkül, hogy értenénk a bennünk egymásnak feszülő erőket.) Amikor legmélyebben vagyunk, akkor jön szembe velünk minden, amit tettünk. Hogy hogyan tette ez tönkre mások életét vagy a saját életünket. Hogy azokat a tudattalan erőket, amelyek üldöznek és le akarnak nyomni, mind mi szabadítottuk magunkra, és úgy járnak sorsként a nyomunkban, mint Odüsszeusz halott katonái. (Ez az anartha-nivṛtti, amikor felszínre kerül az, ami addig a tudattalanban, tudatalattiban volt.)

Ezután tetteink eredményei megmásíthatatlanságának a súlya alatt megszületik a lelkiismeret: halkan bár, de Odüsszeusz meghallja a felsőlélek hangját. A lelkiismeret hangja bűntudatként kapcsolja össze a tudattalan világát a tudatos felszínnel. A bűntudatot követő őszinte belátás az eszmélet első jele. Ennek súlya megjelenik, amikor választani kell Kharübdisz és Szkülla között. Hogy a hajójával az örvény felé menjen, vagy a szörny felé. A lelkiismeret feléledése (a Selfhez, vagyis a felsőlélekhez történő kapcsolódás által) meghozza a választás erejét, mert most már megnyílik más út is előtte. Miután leért a legmélyére, két választása van: vagy a tudat elsüllyedése az örvényben (Kharübdisz), a mindent elnyelő tudattalanban, tama-guṇában. A kontrollvesztés: amikor az ember már nem ura a gondolatainak, hanem káoszba fordul az élete, és kezd mentálisan szétesni. Vagy jön az elkerülhetetlen szenvedés, felelősségvállalás: hogy inkább lemondunk dolgokról, és vállaljuk a veszteséget, fájdalmat a fejlődés útján, csak ne nyeljen el az örvény. Ez a felelősségvállalás útja. A gyógyulás útja itt kezdődik. A következő történésekben ez és még további mélységek bontakoznak ki.

Hogy mit jelképez a filmben ezután következő szirének éneke (nem, nem a fizikai csábítást, és nem is az „igazságot”, mint ahogyan szinte mindenki gondolja. Ennél sokkal mélyebb és véleményem szerint jobban alátámasztható értelmezésről lesz szó), hogy mit jelképeznek a napisten szigetén a marhák, vagy Kalüpszó és a kék lótusz, és miért bízhatta magát az addig ellenségesnek tűnő tengerre Odüsszeusz, az a következő részből (következő vasárnap reggel) kiderül. És még a mélyen tudati, szimbolikus ithakai történésekig és Pénelopéig el sem jutottunk. De lesz erről szó – meglepő fordulatokkal és mélységekkel. Sőt, ahogyan látom, ebből még sok írás fog születni. Önálló írás lehet például az anima/māyā arculatainak megjelenése a különböző női szereplők által, a női és férfi oldal egyensúlyának helyreállítása, fejlődése, illetve az eredeti Odüsszeiának a Nolan-filmben meg nem jelenő eseményei is. (Ebből is rengeteg van. Például Nolan nem mond semmit Aiolosz sokatmondó szélzsákjáról, illetve Kalüpszónál összevon három helyszínt (Kalüpszó, phaiákok és a lótuszevők), ami egészen más, de mégis jól működő értelmezést ad bizonyos területeken. Hosszú évek óta nem nézek filmeket, csak célzottan, de az Odüsszeuszról tudtam, hogy van miért megnézni. Ti milyen belső jelentést láttok Odüsszeusz útjában?

Utóirat:
Odüsszeusz tragédiája nem a gonoszság. Ő mindannyiunk életét mutatja, ahogyan soha nem mertünk rá nézni. Ugyanazok a tudattalan erők működnek benne, mint bennünk is. Ezért válhat ez mindannyiunk történetévé. Főleg, ha látjuk, hogyan emelkedik egyre magasabb tudatállapotba, és fokozatosan visszatalál valódi önmagához.