Avagy a védikus pszichológia alapköve.

2020-ban mindenki számára érzékelhetően eljött a belső munka ideje. Mert a belső ébredéseket mindig követi a próbatétel. De mielőtt belevágnánk a belső munkába, érdemes látnunk az egyik legfontosabb titkot, ami nélkül sajnos csak légvárat építünk. 😉

Amíg ezt a titkot nem értjük, nem éljük meg, addig könnyen félrecsúszhat az „ébredés” .
– Addig hamis ideáknak, ordas konteóknak eshetünk áldozatul, ha nem ismerjük a világ és saját magunk természetét. A hamis menedékként funkcionáló ideák, konteók elsősorban csak arra jók, hogy elhallgattassák velünk azt a belső hangot, hogy „minden ami történik, a visszahatása annak amit korábban tettünk, tehát csak bennünket tanít.” „Káosz van és bizonytalanság, de a káoszt mi magunk idéztük elő, és csak bennünk van. Nem a külső erők legyőzésében fogjuk megtalálni a kulcsot a belső káosz, félelem és bizonytalanság legyőzéséhez.”
– Megkérdőjeleződik a spiritualitásunk. Arra kényszerülünk, hogy válasszunk az Istenember „spiritualitása” – lásd az übermensch (ugye milyen rosszul hangzik), vagyis az ISTEN VAGYOK idézőjeles „spiritualitása”-, és az SZERETETTELI KAPCSOLÓDÁS ISTENHEZ valódi spiritualitása között. Ez egy vízválasztó kérdés, és itt az ideje, hogy válasszunk. Mert a választást most külső erők is kényszerítik…
– stb stb, de erről később, most jöjjön az első titok.

A TITOK NYOMÁBAN

(Egy történetbe foglalt tapasztalat, mely mindenkivel megesett már kisebb nagyobb mértékben, és mutatja, hogy hol a titok.)
Álmosan ébredező augusztusi reggel volt. Szokatlanul korán ébredt. Még alig múlt 5 óra. A szobatársai mind az igazak álmát aludták. Az egyetemi előkészítő tábor utolsó napjait töltötte Pécsett egy gimnázium kollégiumában. Nehezen szokott hozzá, hogy minden este tízkor takarodó volt, de most, a tábor végére kezdett rájönni, hogy nem is olyan szörnyű dolog a korai fekvés, hiszen így reggelente korán ébredt és az egész napot valami fura, könnyed derűvel átitatott éberséggel élte meg. Ezen a hajnalon sem volt ez másképpen.

A kollégiumi szoba ablaka a hajnali háztetők fölött magasló távoli templomtoronyra nyílott, de az elé táruló látványt mégis a korai égbolt lélekmágnes-szerű kéksége uralta. Csöndben lemászott az emeletes ágy fölső ágyáról, és a társai szuszogásába olvadó nesztelen léptekkel az ablakhoz lopakodott. Egy elhagyott kis udvar és a hozzá tartozó omladozó falú bérház bújt meg a kollégium tövében. A házon túl pedig egy szűk utcácska sok hajnalt látott fái zöldelltek. Ekkor ráeszmélt, hogy sehol egy árva lélek nem mozdul a korai napsütésben. Az utcák hajnali meditációját egy árva cipőkoppanás sem zavarta meg, és a házak lelkének titkát rejtõ ablakszemeken is csak a frissen ébredt napfény szikrái játszadoztak. Mégis annyi élet volt a levegőben, hogy minél tovább bámult ki az ablakon, annál inkább érezte, hogy most él.

Hirtelen tudatára ébredt annak is, hogy apró énekesmadarak hangját hallja a közeli fákról. Eddig valahogy nem vette észre őket, csak valahol a tudata egy kis szegletének burája alatt csiripeltek hangtalanul. Csodálattal hallgatta, milyen vidáman dalolnak a természet isteni kottájából. Emberi zaj még nem zavarta meg az ébredező élet reggeli örömzenéjét, így zavartalanul fülelhetett az ablakban. Nem tudta, mi történik, csak élvezte, hogy minden erőfeszítés nélkül egyre több apró szépséget lát meg a világból. Volt egy pillanat azonban, amikor úgy érezte, hogy valami megfordult. Hirtelen már nem az idő uralta a tudatát, hanem fordítva: rájött, hogy a tudata eredetileg az idő fölött áll. Az idő rugalmas dologgá változott, a pillanat kifeszült, és azt érezte, hogy nemcsak a részletekbe, hanem a mélységekbe is bepillantást enged valami vagy valaki. Hogy meddig tartott ez a pillanat, arról fogalma sem volt.

A hajnal leheletfinom fátylat vont a világra, de az is lehet, hogy a szeme fátyolosodott el és festette át a világot, hogy jobban érzékelhesse a szépség áramlását. Egy hirtelen felismerés suhant át a tudatán: Ugyanazt látja, mint máskor, de a máskor pusztán tárgyakból álló világ most mintha minden rezdülésével valami jelentést, valami mélyebb üzenetet közvetítene. A valódi élet vonzását érezte. Úgy tűnt, a napfény az égboltot kékké varázsolva, és a tudatát fürdető, szelíden csordogáló látvány csodáját fölfestve, egy másik világ fényét, egy másik világ jelenlétét tükrözi a világunkba. Egy olyan világét, ahol minden élő, tudatos és végtelen boldogsággal teli.
A földöntúli szépség szinte szeretettel teli szavakká formálódott. Ki az, aki ilyen szeretettel hívja? Kinek az édes hívó szava és jelenléte csordul túl ebben a tapasztalásban? Az élmény hangulata ekkor szinte látomásszerűen méllyé fokozódott, és ennek eredményeként felébredt benne valami végtelen vágyódás is.

Vágyódás az az élet forrását jelentő személyre és az eredeti otthonunkra, melynek csillagpora egy hosszú, örökkévalóságba nyúló pillanatra, percre, órára a szemére szállt, és elhomályosította az anyagi látását, teret adva egy mélyebb látásnak.

NYÁR A NAPFÉNY NÉLKÜL…

De mi az, ami a hétköznapi érzéki tapasztalatot az ilyen áldott pillanatokban mindannyiunknál egy új, örökké ragyogó fényben engedi láttatni, ha csak egy kis, de mégis örökkévalósággal felérő időre is?

Az érzékek és az érzéktárgyak viszonya olyan mint a Hold és Föld kapcsolata. Olyan mint az az örök vonzó és taszító hatás, ami közöttük érvényesül, amióta világ a világ, és onnantól kezdve, hogy az életünk hajnalán megpillantjuk a Nap első fényeit, egészen addig, míg az utolsó napsugarak el nem búcsúztatnak bennünket. A szem nem ér semmit a látvány nélkül, a fül értelmetlen a hang nélkül, az orr nem orr az illat nélkül. De ez a kapcsolat valahol mindig félresiklik, és sokszor egészen el is mérgesedik. Van, mikor az élet folyásának zenéje zavaró kakofóniává, a világ formái unalmas és élettelen ürességgé foszlanak, hogy aztán egy kis megvonás után újra vágyjunk a hangokra, a szavakra, formákra, illatokra. Ahogyan télen a nyarat várjuk, a forró nyárban pedig a hűsítő időért hisztizünk, úgy az érzékek és érzéktárgyak kapcsolata is örökké a szeretem – nem szeretem univerzális csiki-csukijában leledzik ebben az anyagi világban. Ez a játék pedig egyre zavartabbá teszi az elmét, emészti az életerőt és sok esetben egyre mélyebbre taszít.

Szerencsére mindig vannak őszinte útkeresők (bár a nyilvánvaló jelek ellenére mégis meglepően kevesen), akik megértették, hogy ebben a csiki-csuki játékban valami nem stimmel, valahogyan nem akar jönni az igazi boldogság, csak néha szűnik meg a szenvedés, ami hűsítő ugyan, de mindig rá kell jönnünk, hogy bármennyi ideig is tartott, a boldogságnak csak az ígéretét adta, és sajnos semmi többet.

Felismerve ezt, minden őszinte útkereső valamilyen szintű harcot vív az érzékeivel, és főként az azokat irányító elmével, annak érdekében, hogy az elméje olyan állapotba kerüljön, hogy megtapasztalhasson valamit a valódi boldogságból. Csakhogy az élet az elme egén tükröződik, így gyakorlatilag az életünk az elménkben zajlik, ahonnan az érzéktárgyakat és a vágyakat nem lehet csak úgy kizárni. És főleg az elmét nem lehet kizárni az elméből. Számtalan megoldást, technikát kipróbál minden útkereső, hogy lecsendesítse az érzéktárgyak és az azokról szóló gondolatok után áhítozó elmét, és elmerüljön a most békéjében. Ez részlegesen és rövid időre sikerülhet is, de valójában a „most békéje” is csak egy kifinomult ígéret marad, amibe jó belekapaszkodnia, jó időleges megnyugvást találnia az elmének.

A harcot addig mindig el fogjuk veszíteni, amíg nem ismerjük, és főleg amíg meg nem valósítjuk a valódi titkot. Ideig-óráig inspirálhatjuk magunkat olyan részigazságokkal, hogy a boldogság maga az út, és hogy a boldogság nem érzés, hanem döntés, de sajnos, ha nem ismerjük a valódi titkot, akkor a sehány döntés nem lesz elég, és semmilyen út nem visz el a valódi önmagunkhoz és a valódi boldogsághoz.
A valódi titkot Isten, Krisna árulja el nekünk: „Ezen a világon bármit is ragadjon meg az elme, szóljon a beszéd, lássanak a szemek, vagy érzékeljen a többi érzékszerv, az egyedül Én vagyok, semmi más nem létezik Rajtam kívül.” Vagyis az érzékeinknek valójában Istennel van kapcsolata, bármilyen helyzetbe is kerüljön, bármit is tapasztaljon. Ő maga a vonzás. Ahogyan a Hold a fényét a Naptól kapja, úgy Isten adja az érzéktárgyak és az élet bármilyen jelenségének a vonzását. Istent tapasztaljuk bármilyen szépségben, látványban, formában, hangban, dallamban, illatban, hangulatban, kapcsolatban. Ezért az érzéktárgyak kiiktatása, elfelejtése, bagatellizálása, netán illúziónak tekintése sem lehet valódi eszköz a valóság felé vezető úton.

Azonban ha az érzékeknek és az elmének csak Istennel van kapcsolata, akkor mi ez az újra és újra visszatérő, érzelmi apályt előidéző taszítás, ami újra és újra szenvedésbe hajt, és ami miatt minden élő és élettelen kezdi elveszíteni a fényét az idő előrehaladtával? Az anyagi felfogás, a dolgok Istentől független élvezete és birtoklása illúziójának a fátyla borul a valóságra és fedi azt el előlünk. A valódi kapcsolat a bhaktin, az isteni szereteten keresztül éleszthető föl. Ennek az „emléke” dereng föl a fentebb is leírt pillanatokban is.