Egy újabb tabutéma nyomában…

Manapság sokakban felmerül, hogy miért van abúzus és bántalmazás spirituális körökben (is). Láthatóan egy tisztulási folyamat zajlik, és sok, eddig rejtett esett bukkan a felszínre. De az okok feltérképezése még enyhén szólva is gyerekcipőben jár. Ezért is fordulhatott elő például, hogy nemrégiben egy általam is nagyra becsült pszichológus gondolkodó pusztán csak addig jutott a miértek keresésében, és az összefüggések feltárásában, hogy a spirituális bölcsesség nem mindig jár együtt jellemmel, és az érzelmileg érett személyiséggel. A probléma ennél jóval mélyebb és összetettebb. És közben mégis sokkal egyszerűbb.

Természetesen többféle ok létezhet. De a legsúlyosabb ok megértéséhez Ram Dass története jelenthet segítséget. A 70-es években, mikor az indiai mestere eltávozott, Ram Dass nem tartotta magát „felébredettnek”, ezért további útmutatást keresett. El is vitték egy nőhöz, aki órákig volt transzban, és mikor kijött, olyan részleteket mondott el Ram Dass életéből, és az egykori tanítójáról, amit csak ő tudott. Egyenesen az istennő, Káli megtestesülésének tartották a nőt, olyan shaktit tudott „adni”. Minden jól indult, de két év múlva összeomlott az egész, mert kiderült, hogy a nőt a szexuális ill. anyagi kihasználás és hatalom érdekelte csupán, bármilyen tetszetős spirituális köntösbe is volt csomagolva. Egy pszichológus, aki tanúja volt mindennek, „Szentek és pszichopaták” címen írt egy könyvet arról, hogy milyen sok pszichopata bitorolja a valódi tanítók szerepét. De miért tehették, tehetik ezt meg?

Mert kísérteties a hasonlóság a szentek és a pszichopaták között.

A pszichopaták (az ehhez kapcsolódó karmájuk miatt) gyermekkorukban nem kapnak elég szeretet és nincs akivel mindezt megosszák. Igen, minden probléma alapja a kapcsolatok(hiányá)ban keresendő. Így kialakul egy világészlelés és világmagyarázat stratégia a fejükben, hogy az így kialakult stresszt csökkentsék: Ezért a stresszért, és mindenért másokat hibáztatnak. Az egyik fő (és sokszor maguk előtt is rejtett) céljuk, hogy elégtételt vegyenek a világon, megkapják azt, ami nem jutott nekik. Ha elég fejlett a jelenlétük és a tudatosságuk, akkor ehhez komoly illúziót tudnak teremteni. Igazi szórakoztatók, showmesterek ők, és meglehetősen karizmatikusak is. Mi más lenne a legjobb színpad egy ilyen pszichopatának, ha nem a spiritualitás? Hiszen spirituális tanítóként megkapja a figyelmet, amire szomjazik. Olyan hatalmat kaphat, amiben az egója játszóterévé alakíthatja környezetét. Egy igazi pszichopatának (már) nincsennek félelmei, nem szorong (pontosabban a kiépített illúzióban mindezt magával és másokkal is tökéletesen el tudja hitetni). Pont úgy nem fél és nem szorong, mint ahogy a felébredt szentek… csak nem ugyanabból az okból.

A fő ok tehát, hogy élvezzen, hogy kapjon. Az elméjében élő zsigeri szorongást az „elvevéssel” próbálja megszüntetni, feloldani. A szeretetet és a szeretet minden velejáróját elvenni akarja. Természetesen ha valamelyest magunkra ismerünk, az sem probléma, mert kisebb-nagyobb mértékben mi is küzdünk ezekkel a problémákkal, és hasonló válaszokat adunk, mert ez a mi világunk, az anyagi lét oka is egyben. Azonban a pszichopaták esetében ez már patológikus állapot, és nem írja felül józan belátás, lelkiismeret, érzelmi intelligencia (vagy nevezzük bárhogy) ezeket a késztetéseket. Vajon minden esetben pszichopatákkal van dolgunk, és a spirituális bölcsesség, illetve jellem, érzelmi intelligencia így kell, hogy elváljon egymástól? Nem jogosan várjuk el, hogy aki spirituálisan fejlett, annak a jelleme is legyen tiszta? És egyáltalán: ha ezek a(z enyhén szólva) jellembeli problémák fennálnak, beszélhetünk-e egyáltalán valódi spirituális fejlettségről vagy bölcsességről?

Ehhez egy másik esetet érdemes is megismernünk. A 70-es években híresült el egy kashmiri shaivizmusban gyökerező tanító: Adi Da. In medias res kezdéssel élve: A művei legnagyobb részét részegen írta. Orgiák, érzelmi, testi kihasználás, bántalmazás és abúzus – vagyis volt minden amit (nem) akartok. Mégis olyan támogatói voltak, mint Ken Wilber, a híres gondolkodó, és Georg Feuerstein, a híres jóga és vallástudós. Bár Feuerstein később elhatárolódott Adi Da-tól, de Wilber, még ha úgy tűnt, hogy el is határolódott, később is többször utalt Adi Da-rá, mint rendkívüli spirituális fejlettségű személyre, akihez foghatót nem igazán ismer… A tanításaiban – részben ennek a hatására – a megvilágosodás mellett mégis behozta a felnövést is, mint egy másik fejlődési dimenziót. Ő elsősorban azért hozta be az érzelmi fejlődés, a személyiség fejlődésének dimenzióját, mert nem látta a nyugatra érkező „megvilágosodást” (egységtanokat) közvetítők tanaiban a valódi személyiség fejlődését. Azonban ha egy kicsit tovább, és mélyebben kutat, megtalálta volna pl a bhakti mélyebb tanaiban. De ne szaladjunk ennyire előre. Miért gondoljuk, hogy a spirituális fejlődés, megvilágosodás valami olyan dolog, ami független az érzelmi felnövéstől?

Ugyanis, mint az élet minden területe, a spiritualitás szinte észrevétlenül és öntudatlanul kettészakadt, és itt is szekértáborok ütötték fel a fejüket. Az egyik szekértábor: a maszkulin (patriarchális) spiritualitás. Ez azt hangoztatja, hogy a karmád oka te vagy, neked kell elszenvedned, és ő széttárja a kezeit. Mert hát minden illúzió. És hát így minden, ami emberi, az illúzió. A személyiség, az érzelmek, a kapcsolatok… és minden. Szerintük a test teljesen illúzió (még ha finomítanak is rajta, hogy az pusztán csak „megnyilvánult”), a szenvedés is csak illúzió és az egó minden formája rossz és csak a „nondualitás” a valóság. Innen már csak egy nagyon kis lépés az áldozat hibáztatás. És persze miért foglalkoznának a valódi problémákkal, és a szívünk gyógyításával? Aztán ott van a másik oldal: a feminin (matriarchális) spiritualitás. Ez mostanában igencsak ébredőben van. Némileg válaszul az elhibázott, tekintélyelvűségbe, hamis egóba és hatalommámorba forduló, és persze mások kihasználásba fajuló (mert az csak „isteni líla”) maszkulin spiritualitásra. A férfi tekintélyelvűségre válasz, az „ébresszük fel a női oldalunkat” spiritualitás. Ugye ismerős? Viszont a matriarchális spiritualitás valójában eldob minden neki nem tetsző(!) tekintélyt, és szinte nem marad más vezérlő hajója, csak az elme. Amellett, hogy helyesen hangsúlyozza az öngyógyítást, az önszeretetet, és hogy lépjünk ki a bántalmazó kapcsolatokból, lépjünk fel a bántalmazókkal szemben, és addig gyógyítsuk magunkat, amíg a női oldalunkra, és természetes igényeinkre rá nem ébredünk, amellett egyszerűen csak elutasítja a feltételezést, hogy a traumát/karmát mi okoztuk magunknak. Vagy – mikor még nem annyira szélsőséges, akkor csak nem akar ezzel foglalkozni. Ez elhozza az áldozatmentalitást. Mert nincs valódi tudása arról, hogy miért történik a trauma.

Konkrétan végzetes, halálos kimenetelű is volt már számtalan esetben ez a poláris felfogás, és az abból fakadó, végletekben történő elmerülés. Például a traumák és fájdalmak gyógyítása nem működik pusztán patriarchális szemlélettel, azzal, hogy illúziónak tartod a fájdalamadat, és pusztán csak azzal próbálod gyógyítani, hogy kívülről nézed (mint ahogyan a patriarchális spiritualitás tanácsolja). Ez jó eszköz lehet az anyagtól való elkülönülésre, de amikor csak arra használjuk, hogy kétségbeesetten kikapcsoljuk a fájdalmat, és ez ráadásul életmóddá válik, akkor a feloldatlan fájdalom csak tovább burjánzik a tudatalattiban, majd egy adott pillanatban még erősebben és pusztítóan felszínre fog törni. És ugyanígy – a másik, feminin oldalt eltúlozva – ha a szívünk gyógyulására koncentrálunk ugyan, de azt úgy próbáljuk gyógyítani, hogy nem ismerjük a valóságot: a vágyaink, motivációink eredeti és illuzórikus mozgatórugóit – akkor újra és újra ugyanabba folyóba fogunk lépni, és a fájdalom újra és újra kísérteni fog, újabb és újabb traumák és karma képében. Nem is beszélve arról, hogy manapság hányan szállnak fel a trauma vonatra a pusztán sértettségből, a sértettségüket, ki nem élt uralkodási és elismerésre való vágyukat traumának titulálva.

Látható, hogy mindezeknek a fő alapja, hogy a férfi és női oldal, bal és jobb agyfélteke, értelem és érzelem (vagy nevezzük bárhogy) nincs harmóniában – mondhatjuk úgy, hogy sem minőségileg, sem mennyiségileg. Ezek mind torzuláshoz, visszaéléshez vezethetnek, és egyben azt is mutatják, hogy nem különíthető el egymástól olyan élesen a spirituális bölcsesség, és az érzelmi nagykorúság. Ezt a tényt tovább erősíti az is, hogy manapság spirituális fejlettségnek, bölcsességnek titulálnak olyan jellemzőket, melyek inkább az energiák uralását és a finomfizikai képességeket jelentik. A shaktipat is sokszor egyszerűen finom fizikai energia átadása, és simán használhatja (sajnos) a tanító arra, hogy másokat megvezessen, bántson, kihasználjon. Ez sehol nem spiritualitás. Önmagában nincs baj a finomfizikai energiák és képességek ismeretével, csak azok nem spirituális (transzcendens, anyagon túli) jellemzők. A világ strukturáinak ismerete nem spiritualitás önmagában (!) A három világbeli utazás nem spiritualitás (anyagon túli, transzcendens) önmagában. A metafizika nem spiritualitás önmagában. A meditációs technika nem spiritualitás önmagában. A csakrák tisztítása nem spiritualitás önmagában. Ahogyan a fogmosás sem spiritualitás önmagában. És pontosan ahogyan a fogmosás is jó dolog, mindez nem azt jelenti, hogy a fentiek rossz dolgok lennének. Sőt! Ha ezekkel a jelenlegi feltételekhez kötött helyzetünkben jobban a spiritualitásra tudjuk irányítani a figyelmünket, akkor segítik a spiritualitást azzal, hogy több tere lesz annak megnyilvánulni a tudatunkban. De mindez továbbra sem egyenlő a spiritualitással.

És pont ebben van az egyik nagy félreértés. Amikor olyan személyeket, akik finomfizikai szinten – tehát akár elmebeli képességeik által – többnek látszanak, mint mi, spirituálisan fejlettnek kiáltunk ki, akkor pont ebbe a csapdába esünk. Mert ezeket a dolgokat mind lehet saját hatalmunk, a saját élvezetünk szolgálatára is használni. És ez sehol nem spirituális. És pont ezért válik szét látszólag a spirituális bölcsesség és az érzelmi felnőttség. Mert ha valódi spiritualitás van, akkor nem válik ketté. És ha már így kettévált mégis, és látjuk a sok visszaélést mindenhol (függetlenül attól, hogy hindu, buddhista, keresztény, vagy bármi), akkor magát a guru, a tanító intézményét, és magukat az intézményrendszereket akarjuk elvetni. De itt jön a következő csavar. Azért is van ennyi enyhén szólva problémás guru, tanító, mert a sok visszaélés, bántalmazás miatt már kezd beleivódni a spirituális közgondolkodásba, hogy nincs vallásra, felügyeletre, gurura, keretekre szükség az igazi spiritualitáshoz. Meg hogy vessük el a dogmákat, rendszereket, hagyományokat. Ez azt is eredményezi, hogy egyre több gyakorló úgy gondolja, hogy ő már elég erős, nem kell neki semmi és senki „felügyelete”. (Pedig valójában csak a felszabadult szinten lévőknek nem szükséges ez.)

Mindez pedig kezd már egy új típusú spirituális betegséggé válni. És ha valaki jó karmát „harácsolt” össze, akkor egyre többen követik, mert mondjuk ügyesen fűzi a szavakat, elméleteket, karizmatikus stb. Innen már csak egy lépés, hogy akkor én leszek maga a TANÍTÓ nagybetűvel, kis betűs tanítványokkal. És már el is érkeztünk ahhoz, hogy valójában erre nem alkalmas, (de jó karmájú) lelki gyakorlókból teljhatalmú tanítók lesznek. (Tehát még pszichopatának sem feltétlenül kell lenni ehhez.) Innen szinte egyenes út ez elbukás. De az is sokszor előfordul, hogy jó szándékkal indult az illető, aztán ennek a kornak a rákfenéje őt is elérte: a hatalmat és a dicsőséget már nem Istennek adta, hanem magának kérte… Nemrég egy lengyel származású, több könyves spirituális tanító bukott így le. Kiderült, hogy ő is zaklatta a nő tanítványait. Na, pont ő is előszeretettel azt tanította, hogy forradalmi, vallásokon, intézményeken, hagyományokon és dogmákon felül álló új utat mutat. Mert nem kell itt hierarchikus egyház, vallás, hagyomány, annak leáldozott stb stb…

Ezek a tanítók pedig hiába építettek ki saját intézményt, valójában nem fogadták el a tanítóik, guruik, istentestvéreik útmutatásait (rosszabb esetben nem is volt ilyen nekik). Vagyis itt nem csak az intézmény a kérdés, hanem hogy hiteles hagyományba kapcsolódjon, legyen felügyelete, aki leállítja, ha gáz van… Ezeket a sokszor önjelölt gurukat, hierarchiát, intézményt tagadó, de persze közben saját (néha azért szervezetnek még nem nevezhető) tábort kiépítő tanítókat valóban senki nem felügyeli. És erre lehet mondani bármit, de az az új spirituális közhiedelem, hogy akkor tudom mutatni, hogy fejlett vagyok, ha mindenkitől, minden vallástól, kerettől függetlenül tudok működni, gondolkodni, jócskán a fenti slamasztika okai között van. (Azzal is pl, hogy nem vizsgálják az emberek, hogy az illető, a gurujuk kapcsolódik-e egy hiteles hagyományhoz stb). Viszont van több tucat erős hagyományokkal rendelkező intézmény, ahol pont emiatt erős intézkedéseket tettek, hogy újra nehezebben fordulhasson elő, vagy legalább kisebb számban forduljon elő. És ha mégis előfordul, akkor meg is legyen a következménye. Persze ehhez az is kell, hogy ne maradjon rejtve.

Mert sajnos a tendencia pont az ellenkezője, mint amit sokan ebből következtetésként szeretnének levonni. Minél inkább haladunk a felügyeletlen, átláthatatlan társadalmi konstrukciók, egységek felé, sajnos annál erőteljesebben jelen van a kihasználás, bántalmazás, csak jobban el van fedve. Vagyis az elrejtése is annál jobban megvalósul. A nem intézményesített, és hagyományok által nem felülgyelt spirituaitásban méginkább jelen van ez. És a még kevésbé hivatlos intézményként működő családokban méginkább jelen van. Gyakorlatilag tehát mindenhol, és egyre inkább. Ha utánajársz a családon belüli erőszak arányainak, nem fogsz megnyugodni. Nagyon nem. És a hivatalos adatok csak a jéghegy csúcsát jelentik. Hihetetlen mélysége és rejtett dimenziói vannak a családon belüli érzelmi, és fizikai abúzusnak. Mindez mit igazol? Hogy nincs szükség a családra? Ha annyi probléma van vele, akkor miért ragaszkodunk a családhoz, mint az együttélés legalapvetőbb intézményéhez? Miért nem él mindenki egyedül, magában? A kérdés költői, nyilván. Vagyis nem az „intézmény” a probléma. Az önzés, hatalomvágy és ezek eltorzult, beteges folyományai jelentik a problémát továbbra is, bárhogyan próbáljuk(ják) csűrni csavarni.

És sajnos minél rejtettebbek ezek a dolgok, annál nagyobb a képmutatás. Mert a képmutatás korát éljük. Így fordulhat elő például, hogy egy feleségét ájultra verő „spirituális ember” kritizálhatja egy intézmény vezetőjét, mikor az dühös (legyen az olyan düh, mint egy anya dühe, hogy ne nyúljon a gyerek a kontektorba…) Így fordulhat elő, hogy orgiákba fajuló jógaórákat tartó jógaoktató kritizálhat másokat azok erkölcsi tisztaságát megkérdőjelezve. Így fordulhat elő, hogy kitartott aranyifjú „prédikálhat” a kihasználás ellen. Így fordulhat elő, hogy az egykor minden tanítót hamisnak tartó személy hamisnak tartja azt az utat, amin korábban járt, merthogy az mindent hamisnak tart- és ahol mindenki fogta a fejét egykor, hogy miért kell mindenkit hamisnak titulálnia az illetőnek. Így fordulhat elő, hogy azok mondják, hogy a régi útjukon semmiféle spirituális tapasztalást nem éltek át, akik egykor magukat verték a földhöz, hogy mások lássák, hogy ők milyen mély extázisban vannak, ergo mennyire fejlettek. Így fordulhat elő, hogy a demokráciát démoni intézménynek tituláló, vagyis egy féligazságot fanatikusan elferdítő könyvet író személy a fanatizmus ellen prédikálhat. Mert nem érti, hogy az egykori fanatizmusa nem a szervezet fanatizmusa volt, aminek a berkeiben az adott könyvet írta (és még csak nem is a szervezet által támogatva), hanem az pontosan saját fanatizmusa volt… Mert kell az önigazolás. És sajnos nemcsak magukat hanem az embereket is becsapják így. Mert sajnos az embereket be lehet csapni. Mert sokszor egyszerűen csak túl jól neveltek, túl jóhiszeműek. Vagy sokszor az ellenkezője: túl hiszékenyek. Mindenestre a képmutatás fontos összetevőjének számító önigazolás csak további öngerjesztő illúzióba hajt, és nem a valóság felé. Az illúzió pedig még zaklatottabb állapotba tesz, és ott is tart.

Viszont pont azért tart az élet zaklatott állapotban, azért látjuk igazságtalannak az életet, azért látjuk fájdalmasan szenvedéssel telinek a világot, azért nem tudjuk a traumákat feldolgozni, azért maradnak meg újra és újra felszakadó, mély sebként bennünk, mert nem tudjuk, hogy minden traumára az isteni kegy, az isteni irgalom, az isteni szeretet (bhakti) a végső, és valódi gyógyír. És mert sem mi magunk nem tudjuk, hogyan működik ez, sem (általában) mások nem ezt adják nekünk. És az élet mindaddig zaklatott állapotban tart, amíg erre rá nem eszmélünk. Amíg rá nem eszmélünk hogyan szerezzük vissza az irányítást az önzéstől, és az irigységtől, és hogyan szeressünk újra, VALÓBAN! Legyünk részese Isten gyógyító szeretetének, azáltal és csakis azáltal, hogy mi is szeretetet, együttérzést, segítséget adunk másoknak. Máshogy nem fog menni. Mert az ellentétek csak akkor oldódnak fel, ha a női és férfi oldal, az érzelem és az értelem harmóniában tud együttműködni, és ezáltal mélyebben kibontakozni. És ez a harmónia maga a tiszta szeretet. A harmóniáért pedig meg kell küzdenünk a bennünk lakozó démonokkal.