Vigyázat, ez most elég szókimondó írás lesz, csak saját felelősségre olvasd!

– Nemrégiben emlékeztünk meg Srila Prabhupada eltávozásáról, aki az illúziók rombolásának mestere volt.. de csak azért rombolta, hogy ezáltal valóban tudjunk szeretni!

Ha valaki a szeretet (bhakti) útját járja, számtalan próbatételt kell hogy kiálljon, hiszen a valódi szeretethez az önbecsapás, önámítás nélküli őszinteség vezet el. Aztán ha valaki nem állja ki a próbákat, akkor az gyakorlatilag azzal jár, hogy önigazoló köröket futva elméleteket épít fel, hogy miért mindig az úttal, a másikkal a szervezettel stb volt a baj. Persze nehezített pálya hogy mindenhol(!) vannak problémák, és így könnyű az emberek, a szervezet, a vezetők hibáira fogni, hogy mi miért nem tesszük, amit a szeretet diktál, hogy miért nézzük le másokat… stb stb. De a kettő NEM függ össze egymással, csak és kizárólag akkor hihetjük ezt illuzórikusan, ha önigazolást keresünk arra, amiben vagyunk. És ne legyenek kétségeink, az önigazoló mechanizmus végtelenül kifinomult… Ezért és csakis ezért volt olyan kemény Srila Prabhupada, mint a villám az illuzióink rombolásában – és mint egy rózsaszál, oly lágy, mikor a szeretetet adta. És hát persze az önigazolás ezt is félre tudja magyarázni, ha az érdeke azt kívánja…

A millió példa közül most csak egy: az a tévképzet, hogy „a szeretet tanítása az, hogy teljesen adjuk át a magunk feletti rendelkezés jogát egy gurunak”. És amikor valaki rájön, mert az élet rávezeti, hogy ez milyen gáz, hiszen egy guru leeshet, és amúgy is teljesen félrevihet ez a gondolkodás, mert ez egyenesen életellenes, akkor jön a felismerés, hogy vajon miért gondoltam én ezt, miért lehettem ilyen illúzióban? Hát mert ezt tanítja az út, amin járok – jön is a felismerés. Kényelmes felismerés, de csak arra jó, hogy megint letoljuk a felelősséget magunkról, megint ugyanabba a hibába essünk, amit épp felismertünk… mert hát minden mindig ugyanaz, csak másképpen. A valóságról szóló tudatlanságból fakadó hamis egó mindig önigazolást keres, hogy miért nem ő az ok…

Mert ugye mindig „mások vittek rossz utakra engem”. Viszont csak akkor tudnak mások rossz utakra vinni, csak akkor tudnak mások ártani neked, ha még nem tanultad meg, hogy mi is ez az önrendelkezés joga, hogyan működik és valójában hová tartozik. És addig visz rossz utakra más, amíg meg nem tanulod, hogyan nyerd vissza az önrendelkezés jogát. Ha őszinték vagyunk, a tudatalatti lehúzó programjai uralma alól az önismeret segítségével a saját sorsunk irányításáig juthatunk, és az így megnyert erős önrendelkezéssel teli ártatlanságunkban fürödve átadhatjuk magunkat a valóságnak, ahová tartozunk. A hajnal, az élet csodájának: először az isteni rendnek, majd az isteni szeretetnek, Krisna világának… De ahogyan látjuk, ehhez kíméletlenül őszintének kell lennünk saját magunkkal szemben. Nem működik, ha mindent(!) az útra/másokra/szervezetre/vezetőkre akarunk fogni.

Nem működik, hogy próbáljuk eljátszani, hogy Prabhupada és a bhakti útja nem foglalkozik az önismerettel. Most könyvek, tanítások tömkelegét sorolhatnám fel, hogy DE, nagyon is foglalkozik az önismerettel, azzal, hogy először legyél tudatos, aztán Krisna-tudatos. De bármennyit is sorolok fel, az sem lesz elég annak, aki be akarja magát csapni, aki azt akarja hinni, hogy az út, a tanítás, a szervezet, a vezetők stb a hibás. Akinek ez a hit kell, az úgyis ezzel fogja tüzelni magát. Mert hát az önigazolásnak kell az üzemanyag, és annak csak hamis üzemanyaga lehet. Hamisság, ami nem akarja meghallani a valóságot, és abból, hogy ő nem jól értelmezett valamit, abból csak azt a következtetést akarja (tudja) levonni, hogy ebben is MÁS a hibás. Mivel ő rádöbbent hogy problémák voltak azzal ahogyan látta a valóságot, ezért csak az út/más lehet a hibás azért, hogy ő hogyan látja a valóságot. Tényleg? Egyáltalán nem. Saját magunk vagyunk felelősek a hamis (önigazolás mentént kiépített) hamis hitrendszereinkért. A hitrendszerért, amiről azt hisszük, hogy az út, közben csak az, ahogyan az utat ÉRTELMEZZÜK, LÁTJUK.

Ja és hát Prabhupada SOHA nem mondta, hogy egy halandónak TELJESEN add át az önrendelkezés jogát. Sőt még csak nem is önrendelkezés jogának átadásáról beszél. Sőt, amikor tesztelte a tanítványait, hogy miért fogadnak el egy bizonyos tanítást, akkor mondta, hogy ne azért fogadják el, mert ő mondja, hisz ő csak egy öregember. Istennek és szeretetnek kell átadni magunkat és csak olyanoknak, és olyan mértékig, akik és amilyen mértékig azt közvetítik. És itt jöhet a kérdés, hogy honnan tudhatod, hogy azt képviseli? Erre az önigazolók azt mondják, hogy sehonnan, csak valami megérzésed lehet maximum, de inkább csak mások véleménye és valmi idealizált elképzelés az, ami vezet. Ez utóbbi kettő viszont ugyanúgy a hamis hit, az önigazolás terméke… azért csap be. Ha viszont őszinték vagyunk, akkor a valódi hit (sraddhá) világítja be legalább a következő lépésünk előtt az utat, hogy tudjuk, hogy jó felé megyünk e. Ezt persze az önigazolók is néha tudják (=ellopják másoktól) , de ebben a kérdésben persze mégsem tudják/akarják alkalmazni, hiszen az az érdekeik ellen megy. Mert akkor nem működik az önigazolás. Patanjali Muni a Yoga Sutrában, a jóga alapművében azt mondja, hogy a sraddha, a hit az első lépés a szamadhi (a valóságra történő ráébredés) felé: sraddha virya smriti samadhi pragya purvakam itaresam. A hit az első lépés a samadhi felé. A hitből jön a viriya, az erő. Mert a sraddhá, a hit az erő forrása. De azt mondja, hogy a hitből jön a smriti, az erős emlékezet (valóságra való emlékezés), vagyis a megvalósított tudás is. Ha őszinte vagy, akkor a valódi hit bevilágítja előtted az utat: legalább azt, hogy hová lépj. És tudni fogod, hogy az helyes…

És egy kis mellékszál: Az önigazolás persze képmutatást termel ki. Az önigazolás kitermeli a legdurvább formáját is: a képmutató manipulátorokat. És a legdurvább, amikor látod a képmutatást, de nem tudsz ellen semmit tenni. Tudod, hogy az illető milyen életet él, hogyan próbál bosszút állni a saját traumavezérelt és gyerek szintjén lévő egója által irányított, eltorzult ön- és világképe okán, hogyan bánik valójában az emberekkel, a „szeretteivel”, hogyan használ ki nőket, hogy arany ifjúként élhessen, hogyan nyúl le másokat, hogyan tartja a „szeretteit” bántalmazó kapcsolatban, netán mondjuk hogyan veri ájultra a párját. Nem tudsz semmit tenni, mert ugye mindez két fal között történt, és amíg nem nyilvános, nem bizonyított, addig nincs mit tenni. Nagykanállal kebelezheti be (vagyis általában csak próbálja bekebelezni) az illető a figyelmet, hogy az egója tovább nőhessen a spiritualitás címszava alatt, és vezethessen félre másokat, csak azért, hogy ő figyelmet, elismerést kapjon. De hát ez a Kali yuga: a csalás és képmutatás kora…

Annyi minden van még amiről lehetne írni, hogy az önbecsapás önigazolás hogyan működik bizonyos területeken (pl: mikor a saját csapatunkat/utunkat/szervezetünket a legjobb emberéről a másét meg a legrosszabbról akarjuk megítélni, mert hát ez igazolja azt a képet amit mi látni szeretnénk. Hogy hogyan módosítgatjuk pl a szekta fogalmát megítélését az önigazoló mechanizmusunkhoz, hogy rávetítsük mindenre, amire szeretnénk. Hogy hogyan bukunk el azon a végső teszten, hogy mit teszek, ha úgy érzem van hogy nekem van igazam, és az nincs elfogadva… stb stb.) De ezekről már nem írok most, mert már ez is sok lett… 🙂

Az önigazolás önámítás tehát a hamis egó útja, hisz a hamis egó csak úgy tudja önmagát újratermelni, a saját illózórikus helyzetét fenntartani, ha folyton igazolást keres, hogy amiben van, amit ő tesz, az a valóság, az az út. Merthogy Istennek, Krisnának és szeretetnek adhatjuk csak át magunkat. És a szeretetnek pedig csak és kizárólag akkor tudjuk teljesen(!) átadni magunkat, ha a tudatosságunk felülemelkedett minden belső negatív programon, tudatlanságon, félelmen, vagyis pontosan azon a hamis egón, ami folyton önigazolást keres!!! Csak és kizárólag ekkor érthetjük meg, hogy mit is jelent ez az önrendelkezés átadása, és hogy hogyan kell ezt tenni. Hogy hogyan adjuk át magunkat a szeretet csodájának. A hajnal, az élet csodájának: először az isteni rendnek, majd az isteni szeretetnek, Krisna világának…