A Rámayana ősi története a szorongásról és a szorongó kapcsolatok gyógyulásáról
– „Minden aggodalmad és szorongásod a harmónia iránti vágyad miatt van. Keresd a diszharmóniát, és akkor békét nyerhetsz.” Rumi
A gonosz Rávana elrabolta Szíta dévit, Úr Ráma hitvesét és Sri Lankára hurcolta, ahol a palotájában tartotta fogva. Hanumán, Ráma „embere”, pontosabban a félig majom isteni szerzet Sri Lankára repült, majd hosszú keresés után meg is találta Szíta dévit. Itt kapcsolódunk be a történetbe:
„Hanumán észrevette, hogy a templom közelében, ráksaszík gyűrűjében valaki fekszik a földön. Hogy jobban lássa, mi történik, a fák ágain ugrálva közelebb ment a templomhoz. Egy szépséges hölgy volt az. Karcsú testét por borította, és piszkos ruhát viselt, mégis gyönyörű volt, akár egy porlepte gyémánt. Arcát könnyek áztatták, és keservesen sóhajtozott. Ez nem lehet más, csak Szítá! Hanumánnak nagyot dobbant a szíve az örömtől, ugyanakkor majd meghasadt a fájdalomtól, hogy így kell látnia ura asszonyát. Olyan volt, mint a holdfogyatkozás: a földön hevert könnyek közt, testét por fedte, és aranyló fény áradt belőle. Mint lángot a füst, úgy fojtogatta lényét a bánat. Hosszú pillás sötét szemei úgy verdestek, oly tehetetlenül, mint egy csapdába esett őzé.
Hanumán felismerte rajta a sárga kendőt, amit a szélben látott lebegni, amikor Rávana Risjamúka felett repült áldozatával. Kétségtelen: ez ugyanaz a hölgy, akit a démon akkor elragadott! Hanumán szomorúan nézte a hercegnőt. Milyen hatalmas és kifürkészhetetlen is a sors! Szítá egy király lánya és egy legyőzhetetlen hős felesége, most mégis így kell szenvednie. Kedves és erényes; nem érdemli meg, hogy fájdalomban legyen része. Érthetetlen, hogy kerülhetett ilyen borzalmas körülmények közé…
Hiába volt olyan nagy hatalma az elvetemült Rávanának, valójában rab volt, kéjes vágyai rabja. Egyre csak Szítára gondolva sietett át az asókaliget bejáratánál álló, ragyogó kámeával kirakott arany boltív alatt. Egyfejű emberisten-formájában igyekezett Szítá fekhelye felé. Égett a vágytól, hogy újra láthassa a szépséges hercegnőt. Útközben hangzatos szavakon törte a fejét, hogy megnyerje velük Szítá szívét…  – Ó, ragyogó gyémánt a nők között! – szólította meg Rávana. – Ne félj tőlem! Azért vagyok itt, hogy a szolgálatodra legyek. Miért fekszel itt így elhagyatva? Kelj fel, élvezd a társaságomat, és olyan örömökben lesz részed, melyeket csak az istenek ismernek. Szítát kirázta a hideg, undorral elfordította a fejét, és tovább zokogott. Amióta rabul ejtette, Rávana minden áldott nap megkísérelte magához édesgetni, de próbálkozásaitól csak a rosszullét kerülgette Szítát. Könyörgött magában, hogy jöjjün el végre a nap, amikor Ráma kiszabadítja, és végez a démonnal! Már nem lehet messze az az idő! Nem sokáig bírja már Rávana kínzásait.”
Ezután jött a megállíthatatlan végzet. Most, hogy Hanumán megtalálta Szíta dévit, már semmi nem állíthatta meg Rámát és seregét, hogy jöjjenek és letarolják a gonoszt, és minden általa felállított védelmi vonalat. De mindennek, minden egyes történésnek nagy jelentősége van annak megértésében, hogy mi okozza a szorongást, és miért van ez hatással a kapcsolatainkra, és hogy mi a valódi gyógymód. Ígérem, a címben szereplő Rumi idézet jelentőségére és a témához fűződő kapcsolatára is fény derül a végére. 🙂
Azért is jelentőségteli a fenti leírás: Szíta dévi holdhoz hasonlatos helyzetének leírása, mert a védikus asztrológiában a hold kapcsolódik a női természethez, a természetes emberi igényekhez, és ahhoz, hogy hogyan érezzük magunkat bőrünkben, hogyan alkalmazkodunk a környezethez. De amikor nem a természetes közegünkben vagyunk, amikor az önös vágy (Rávana) elrabolta az életünket, és fogva tartja azt, nem engedve közelebb az istenihez, mikor a lélek nem tud kapcsolódni Istenhez, mikor a női oldal nem találja a forrást, a férfi oldalt, hanem csak annak halovány utánzataival kell beérnie, addig mindig ilyen helyzetben fogja találni magát. Időről időre ilyen helyzetben fogjuk találni magunkat. 
Még ha időlegesen hamis bizonságra, vagy netán a forrás valódi biztonságát tükröző biztonságra is talál a szívünk, akkor is újratermelődik ez a helyzet, ha belül újra és újra elveszítjük a jelenségek Istennel kapcsolatos megértését, és az anyagi világ tükörképében nem azt látjuk, ami ott tükröződik: a lelki világ és Isten valóságát, hanem csak a mi önös vágyunkat és annak folyományait. Ekkor és ezáltal jelenik meg Rávana, az önös vágy, aki távol tart a a forrástól, Istentől. Aztán ez a Rávana elkezd bennünket terrrorizálni. A saját önös vágyunk olyan helyzeteket és embereket hoz az életünkbe, amik és akik kihasználnak, traumatizálnak. Nem kellene nekik, csak hát ilyen a természetük, és a mi karmánk is az, hogy ők ott vannak, és hogy kapunk ilyen helyzeteket. Az, hogy hogyan reagálunk a helyzetre és rájuk, és hogy ők milyen mélységben bántanak, az már a szabad akarat kérdése. 
Ez a távolság (amit Rávana, az önös vágyunk teremt, és amivel távol tart a forrástól) és a traumák kielégítetlen szükségletekként manifesztálódnak. Hiszen távol kerültünk a forrástól. Ennek alapvetően három formája van:
– Félelemteli-elkerülő szükségletek (Ő az összhang hiányát és bántalmazást élt át korábban, és emiatt az érzelmi kapcsolatot a biztonság hiányával kezdte azonosítani. Nekik kiszámítható és biztonságos kapcsolatokra van szükségük, akik közben tiszteletben tartják a határaikat. A sérülékenységet biztonsággal kell felvértezni ebben az esetben.)
– Szorongó kötődési szükségletek  (Ő az elhagyatottságtól fél, és állandó megnyugtatásra van szüksége. A természetes szeretetéhségük szeretetmohóságba is átfordulhat, de alapvetően minden éhségük akkörül az elképzelés körül forog, hogy nem szeretik, sőt elutasítják őket. Ez pedig abból fakad, hogy gyermekként nem tudták magukat megnyugtatni. Nekik szeretettel teli, kiszámítható és megnyugtató partnerre van szükségük.)
– Elutasító-elkerülő szükségletek (Ők gyermekkorukban súlyos elhagyatottságtól szenvedtek, ami miatt az önellátás és autonómia lett a válaszreakciójuk. A problémájuk abban áll, hogy az elhagyatottságért magukat hibáztatták. Ők rendíthetetlen támogatást és közvetlen komminikációt igényelnek.)
De újra és újra visszatérünk ahhoz a problémához, hogy mi tudja ezeket az emberi szükségleteinket igazán kielégíteni. Lehet a pszichológia szerint egészségesek vagyunk, meg hát azok is vagyunk hétköznapi értelemben nézve is, de mégis történik valami, és a korábban sugárzó biztonságot nyújtó partner sötétebb oldalát is meglátjuk, és a tudatalattink zsigeri mélységeiből jön az üzenet, hogy nincs ez jól így. Kicsit összeomlunk, a könnyeinkkel áztatjuk a szívünket, mert érezzük, hogy a biztonságtól és a szeretettől kicsit távolabb kerültünk. (És most nem bántalmazó partnerről van szó, mert attól eleve menekülni kell.) A biztonságot tehát alapvetően közvetíti a partner, de ha a tükörkép elveszíti a kapcsolatát a valósággal, pontosabban szólva: ha nem látjuk, hogy minden valódi biztonságérzet honnan fakad (Istentől), akkor újra és újra meg fogunk törni, és elveszettnek fogjuk érezni magunkat (valamilyen szintig). Ilyenkor a könnyeink tudják csak vigasztalni a szívünket a jótékony vizükkel.
Ezt Maslow is kezdte felismerni az élete végén. Ő is azt mondta, hogy igen, persze vannak alapszükségleteink „ahogyan korábban is említettem” 🙂 , de van egy mindenek felett álló spirituális alapszükséglet, ami akkor is erőt ad az embernek, ha nincs hol laknia, ha éhes, ha fázik… Erre reflektál az is, hogy a szorongás leküzdésének egyik legfontosabb eszköze (a meditáció és a mantra gyógyító vibrációja mellett), a pozitív megerősítés nagyon fontos, de nem elégséges eszköz. Nekünk kell belül másmilyenné válnunk. Nekünk kell megtalálnunk belül a forrással való kapcsolatot. Nekünk kell felkutatni a valódi lelki szükségletünket, aminek minden más szükséglet pusztán csak kisebb-nagyobb hiánybetegsége. Fel kell kutatnunk a valódi forrást, Istent, mert mindennek ő ad erőt. A partnerünk bizonságot nyújtó természetében is csak Ő és kizárólag ő nyilvánul meg és tükröződik. Fel kell kutatnunk a forráshoz kapcsolódás lehetőségeit és útjait. Bármi áron. A hamis komfort feladása árán is. Mert máshogyan mindig hamis kapcsolódás lesz a vége. És hamis, mérgező komfort. Még akkor is, ha a partnerünk alkalmas arra, hogy közvetítse az isteni biztonságot és erőt. Még akkor is nyomorúságba fordulhat a tapasztalásunk.
Újra és újra fel kell kutatnunk hát a látszólagos harmóniánk sérülése árán is. Mert Rámajánban Szíta dévi tehetetlenül és sírva szenvedte el Rávana bántalmazását a komfortos palotában. Mert hisz neki nem volt meg az ereje és lehetősége ezen változtatni. Mert az erő és lehetőség is a forrástól jön. Viszont erős vágya volt a forrásra, Istenre és a hozzá történő kapcsolódásra. Mert soha nem feledte Őt. Az erős vágy pedig azt eredményezte, hogy eljött a lelki erő (Hanumán) és felégette az álságosan komfortos, a börtönként szolgáló palota hamis harmóniájába merülő helyzetet. Felégetett mindent, ami hamis, hogy helyet csináljon a forrással való kapcsolódás extatikus valóságának. Isten valóságának. És erről szól a Rumi idézet is. A komfort és álharmónia nem visz el a valódi békéhez. Lelki erőt kell nyernünk és fel kell égetnünk a hamisságainkat, bármennyire diszkomfortos is az. Ez visz csak el a valódi békéhez.
És ha így teszel, ha rátalálsz az életed értelmére, az életfeladatodra – ha az életed minden területén rátalálsz az ott visszhangzó igényre – amiben minden szinten a forráshoz való kapcsolódás igénye tükröződik -, akkor majd újra rátaláltok egymásra is a pároddal. Olyan ez a kapcsolatban, mint egy friss lélegzet, mint egy tavaszi szellő a kapcsolatban, ami minden rosszat elfúj. Mert ha rátaláltok az életetek értelmére, az életfeladatotokra a munkában, az emberi kapcsolódásokban, és az Istenhez fűződő kapcsolatokban, akkor újra rátaláltok egymásra is. Ekkor ráébredsz, hogy az önös vágyad irányítási vágyként igényelte a komfortos, kiszámítható helyzeteket. De ha nem akarsz mindent kontrollálni, meglátod a kezet, ami mindent kontrollál. Ellazulsz és nem fogsz már minden helyzetre ezzel az irányítási vágyból fakadó, mindent rád nézve veszélyesnek látó, és így szorongást eredményező helyzetként tekinteni. Ekkor ráébredsz majd, hogy a nap mindig is sütött feletted, az ég mindig is kék, a fű mindig is zöld volt, és a biztonság és a boldogság mindig is ott volt. A szeretet mindig is ott volt, csak te építettél magadban akadályokat a szeretet előtt. Ha effelé haladsz, meg tudod élni a partnered bizonságot és isteni szeretetet közvetítő természetét is – még ha ő nem is feltétlenül tud róla mindig, minden idegszálával. Mert Isten mindig ott van, hisz minden Isten, még ha nem is tudunk róla…