„…egy nagy, ismeretlen úrnak vendége voltam.”

Azahriah sikerének titka…

Nem, most sem arról fogok írni, hogy kinek van igaza, mikor Azahriah sikerének titkát fejtegeti. De ígérem most is kellően mélyre fogunk menni… kertelés nélkül. Engem is elért tehát a mérhetetlen siker híre, és bár már jó ideje csak szív-zenét (kirtant) hallgatok, meghallgattam a számait. Sok dalt könnyek között. Így talán egy kicsit mélyére láttam, hogy mi is történik itt.

Hagyjuk a magukat lejárató és sokszor pusztán csak az irigységtől szagló, és persze egymásnak is ellentmondó „megfejtéseket”, hogy ez semmi más, csak egy arab/lakodalmas/latin/reggaeton/trap/auto-tune/AI/gyrososnál szóló stb zene. Mert hiszen annak a korosztálynak, akinek az érzéseivel és a nyelvén szól, még az őszinteség mindig az egyik legfőbb „fegyvere”. És az őszinteség ledobja magáról az ilyen hamisságot. Emlékezzünk, hogy mi is ilyenek voltunk kamaszkorunkban. Akkor még megláttuk a felnőttek világának számos álságos, képmutató árnyoldalát. Persze azóta már kitermeltük a saját külön bejáratú illúzióinkat, de ez egy másik történet… Azahriah korosztályának (vagyis az érzékenyebb részének) őszintesége pontosan abban is megnyilvánul, hogy nem érdeklik őket a hagyományos metál-pop, rock-hip hop, alter-hard rock stb ellentétek. Hiszen látják az egész „ellentétesdi” hamisságát. A hamisságot amit a mi korosztályunk korszelleme magában hordozott. Hiszen ez is csak az egó által kitermelt hamis dualitás: „Én jobb vagyok, és amit én szeretek, az a jobb.” (És igen, ha őszintén végiggondolom, gyermekkoromban gyakorlatilag sorban, mindent szerettem Szécsi Páltól a Public Enemy-n (hip-hop) át a Therapy-ig (alternatív metál/punk), mielőtt beálltam egy alter sznob mentalításra (amit végül csak sikerült levetkőzni.)
Azt mondják, hogy jó helyen, jó időben volt Azahriah. Emlékezzünk, hiszen nem volt olyan régen: A 2020-21-es év bezártsága sok indulatot hozott. Viszont ez az időszak sokunkban titkos belső kapukat is megnyitott. A felemelkedéshez kaptunk azért egy kis „aláfestő zenét”. és csak rajtunk múlott, mit kezdünk vele. Ne felejtsük el, hogy a mostani kamaszoknál – akiknek ez elve a nagy kinyílás időszaka – milyen erőteljes lehetett mindez. A Z generáció szomjazott egy olyan zenész előadót, aki ezt közvetíti. Aki szinte minden műfajban otthon van, a fiatalok nyelvén zenél, és szól. Ezt persze mások is megteszik, de Azahriah még valami másban is különleges. Érzelmi intelligenciája, alázata, okossága és a megdöbbentően éleslátó önreflexivitása megágyaz az élet mélyebb megértése felé. És mikor egy (a kedvenc stílusai nyelvén megszólított) kamasz ezt megtapasztalja, akkor rájön, hogy a világ sokkal több annál, mint amit korábban sejtett. Sőt ráismer a saját traumáira, sérüléseire is, ami a zenében alámerülve is gyógyul. Meg persze az sem jön rosszul a serdülőkorú lányoknál, hogy Azahriah jóképű. 🙂
De még mindig csak közelítünk a titok felé. A Memento album láthatóan elve így épül fel, de alapvetően sok más számát is áthatja valami szívfacsaró emlékezés. Emlékezés valamire, ami valahol a tudatunk szegletében bujkál, és ami jobb híján az elveszett gyermekkor érzeteként, vagy még lebutítottabb formájában a „régen minden jobb volt” érzéseként manifesztálódik az elménkben. Ezt erőteljesen triggereli Azahriah főleg a zenéjével, de a szövegekkel is. A mérhetetlen, szinte víziószerűen erős elvágyódást. A hívást. Nemcsak a fő dallamokkal, hanem azzal is, ami a háttérben megy. Érdemes megfigyelni, hogy sokszor olyan angyali dallamok, harmóniák mennek a háttérben, amit az ember lehet észre sem vesz, csak tudat alatt, de mégis olvadásnak indul tőle a szíve. (Érdekes párhuzam a Clash, akik a pályájuk vége felé a világzene végtelen tengereire eveztek, és olyan csoda számokat alkottak, mint a Straight to Hell, amiben erőteljesen jelen van ez a szférák zenéjét idéző búgás a háttérben. Vagy akár Tricky Makes Me Wanna Die című számában a gitár túlvilági csengése. Vagy akár Robert Smith gitárjátéka a Cure-ban.)
De mi is ez? És mi ez az elveszett gyermekkor érzete? Észrevettétek, hogy a kamaszok, sőt még a gyermekek is a régi szép időkre emlékeznek, erről beszélnek? Ez azt jelenti, hogy amikor történik velünk a „csoda”, az maga is egy „emlékezés” a számukra is. Mert valójában mikor jobban megnyílik az (érzelmi) érzékelésünk, akkor mindig valamit látunk tükröződni abból, ami valóban élő, ami a mi otthonunk… Ez „csak” azért köthető a gyermekkorhoz, mert akkor még kevésbé korlátozza le az érzékelésünket a hamis egó, a hamis önazonosítás. Ekkor megjelenik (kisebb nagyobb mértékben) a jógikus pratyaksa: a jógikus érzékelés, vagyis a Legfelsőbbre (Isten tudatára) nyíló érzékelés (amit ma helytelenül „kizárólagos egységnek” hívnak). Figyeljük meg, hogy itt is van tudatosság (mert hiszen a tudat=éntudat), azonban nem egy hamis, önkorlátozó éntudat. Aztán ahogy kezdünk felnőni, a hamis egó egyre erőteljesebben és erőszakkal kiszakít egy részt a valóságból, amit a sajátjának nevez. Csakhogy ezz