Most, hogy újra a „fellángolt” a figyelem és az indulatok Azahriah hármas koncertje kapcsán, feltűnt hogy hányan látják Azahriah sikerét ördögi, háttérhatalmi stb erők művének, mert hisz szerintük  „természetes módon ekkora sikert nem lehet elérni”. Egy kicsit tovább hallgattam, olvastam (a kelleténél) ezeket a „megfejtéseket” és feltűnt, hogy többek között „Szeretet közösségek” vezetői „lélekfejlesztő coachok”, és más „szeretetért küzdő” emberek fejtik sokszor így meg. Meglehetősen elképedtem, hogy mi folyik itt (Gyöngyösön). Mert mindez nagyon sokat elmond arról, amiben élünk. Azzal nincs semmi probléma, hogy valakinek nem tetszik a zenéje (én sem vagyok rajongó, nem ilyen zenét hallgatok), és ezt el is mondja. De itt egészen más dolog kezdi megmutatni a foga fehérjét.

Az egyik megfejtő például egy idős úr, aki egy közösség vezetője. Hosszan fejtegeti, hogy Azahriah logója vörös, és úgy folyik el, mint ahogyan a vér (amúgy nem), és az, hogy feketében van Azahriah, az azt mutatja, hogy a sátán szolgája. (Mondja ezt az idős úr fekete öltönyben és vörös nyakkendővel…) Érezzük ugye, hogy kicsit szorosabb logikai kapcsolat tudna csak meggyőzni bennünket. Mások sátánista, háttérhatalmi szimbólumok használatáról vízionálnak. Miközben csak hasonlít egyik-másik szimbólum. A szimbólumokkal meg inkább az a baj, hogy bár a szimbólumoknak van ereje (lásd a yantrák ősi tudományát Indiában), de például a pentagram és a nácik által használt svasztika is eredetileg pozitív szimbólum volt, csak valakik önös módon saját céljaikra kezdték használni. Mindent lehet jól és félre is használni. Még mindig nem elég meggyőző a logikai kapcsolat.

És persze a kérdés másik vetülete, hogy ha mégis használ rosszra, gonoszra utaló szimbólumokat, az csak azért lehet, mert azokat az erőket szolgálja, az semmiképp nem azért, hogy a belső küzdelmünket szimbolizálja? (A jó és rossz belső küzdeleméről később még írok.) Tehát ha megfigyeled ezen érvelések logikáját, nem fogsz találni igazán erős érvelést, de még közepeset sem nagyon. Legtöbbször annyi ok-okozati kapcsolat van az érvelésben, mint mikor Bono, a U2 frontembere megállította a koncertjüket, csendet kért és elkezdett lassan tapsolni a csendben. Kb egy perc tapsolás után elmondta, hogy minden alkalommal, mikor összeüti a tenyereit, eltávozik egy kisgyermek Afrikában. Ekkor az első sorból megszólalt egy hang, erős skót akcentussal: „Akkor… ne tapsolj, te gazember.”

Persze lehet sokan elhiszik mindezt, mert el akarják hinni, „mert annyira úgy érzem belül, hogy ez igaz”. Mert ugye a „megérzés fontosabb, mint a logika”. Ebben még lenne is valami, ha tudná az illető, hogy a hang honnan jön, ha biztos lehetne benne, hogy a lelkiismeret, a belső, felső énje tiszta hangja az, ami szól. Mindenki hangokat (=sugallatokat) követ, aztán a legtöbbször káoszba szenvedésbe fordul az élet, mégsem tudjuk merre van az előre. Mert a hangok számos más forrásból jöhetnek bennünk, nemcsak a tiszta forrásból. A probléma az, mikor nem vizsgáljuk meg, honnan jön, mert mi azt a hangot el akarjuk hinni. De miért akarnak az emberek olyan hangokat, sugallatokat elhinni, melyek se nem logikusak, se nem fensőbb énünktől jönnek? 

Ez az egész jelenség – mint minden szekta – abból táplálkozik, hogy a növekvő bizonytalanságban hamis bizonyosságot talál. Igen, bizonytalan időket élünk. Stresszes és áldozatokkal, bántalmazással teli időket élünk. Mindig is azt éltünk, de most elvesztettük a vélt fogodzóink egy jelentős részét. Ilyenkor szaporodnak el a szekták, melyek mindig a könnyebb utat választják: Elmondják, hogy mi az oka annak a sok rossznak, ami történik az emberrel. És persze az ok mindig kívül van. Megkönnyebbülést hoz, hogy végre tudjuk, hogy ki a jó, és ki a rossz. Végre beazonosítható. Kívül, mert nagyon zavaró volt az érzés, hogy lehet velünk (is) van valami probléma. De annyira felszabadító érzés, mikor megtudjuk, hogy nem így van. A gonosz mindig is ott volt, mérgezte kívülről az életünket. A gonosz mindig a másik. Én sosem. Felébredtünk és most már tisztán látunk. Most már van jogunk nyírni másokat magunk körül. Élőben vagy virtuálisan, mindegy. Magunkat a fénylő igazság pallosának tartjuk, az egyet nem értőket meg sátáni erőknek, vagy agyalágyult zombiknak, akik besétáltak a gonoszság/tudatlanság csapdájába.

A probléma ott kezdődik, hogy elkezdjük magunkat az igazsággal azonosítani. Így egy idő után, lehet hogy csak belül, de mélyen hisztizünk, ha nem ismernek el bennünket, a mi igazukat. És mivel igazzá kezdünk válni, így a mi élvezetünk, a mi izlésünk válik az igaz úttá. Minden amit mi szeretünk. Ez egyszerűen csak a raga-dvesa dualitása: a kedvelem (birtokolni akarom) – nem kedvelem (gyűlölöm) dualitása. Mert van egy hang mindenek felett: a hamis egó hangja, ami elhiteti velünk hogy mi külön(bek) vagyunk másoktól, és amit mi gondolunk-teszünk-érzünk, az a jó, az az igaz. Így töredezik darabjaira az igazság, darabjaira hullik a világunk. Mindenki mindenkivel vitában áll, hiszen mindenki az igazságot birtokolja. Mindenki a szeretetről beszél, de már mindenki régen elfeledte, hogy a valódi szeretethez, és fensőbb énünk hangjának meghallásához, és így a valódi élvezethez az önzetlenségen át vezet az út… Mert az igazságot szolgálni kell, nem birtokolni…

Mert mindez az ellentét az anyagi világ ellentétpárjaiból fakad. Hideg és meleg, rossz és jó, liberális és konzervatív, felébredett és modernista, oltott és oltatlan, nyílt és zárt gondolkodás, kérdések és válaszok embere, szervezett vallás és spiritualitás… ez mind-mind az anyagi világ illuzórikus kettőségei közé tartozik. Ami azzal aktiválódik, hogy Istentől függetlenül akarunk élvezni. Önzően. De az igazság ezeken felülemelkedve tapasztalható meg. A valódi lelki gyakorló se nem liberális, se nem konzervatív. A konzervatívnak fontos a tradíció, az értékek és a szabályok. Sajnos fontosabb, mint az egyének. A liberálisnak az individuum, az egyén a fontosabb, de mivel nem követ szabályokat, tradíciókat, az értékeit csak az érzelmei szabják meg, ezért nem tudja mi jó igazán az egyénnek. Vagyis a kettő között van az igazság: a tradíciót, értékeket, szabályokat az individuumokra tekintettel kell alkalmazni. Mert a szeretet és a szeretethez vezető önzetlenség mind az igazság, mind a tudás egyetlen valódi mércéje. Az a mérleg, amiben valóban kiegyensúlyozhatjuk a dolgokat és azok megítélését. Minden más egyensúlytalanság a hamis egó műve.

Azonban amint egy kicsit is őszinték vagyunk magunkhoz, fény gyúlik a világunkban és megértjük, hogy a jó és rossz, az isteni és a ördögi erők harca alapvetően bennünk zajlik. Mint egy anya a kisgyermek hazugságait, rosszaságait, úgy fogadjuk el szeretettel a bennünk élő rosszat. Nem engedünk neki, hiszen látjuk, mi a valóság, de nem lökjük el magunktól, hiszen a mi létünkhöz tartozik az is. Mi hoztuk létre. Szeretettel nevelgetjük a tiszta önbecsapástól mentes, játékos szeretettel teli lét felé. Amint ezt megértjük, hatalmas lépést teszünk kifelé az illúzióból az elménk és a szívünk felszabadításának az útján.

És ha van némi utalás Azahriah jelképeiben akkor mélyebb tanulmányozással látható, hogy ő is sokszor erről a jó és rossz közötti BELSŐ harcról énekel. Az ő saját benső harcairól. A korábbi Azahriahás írásomban próbáltam megfejteni Azahriah titkát. Akkor írtam, hogy alapvetően sok számát – mind a zenében, mind a szövegben – áthatja valami szívfacsaró emlékezés. Emlékezés valamire, ami valahol a tudatunk szegletében bujkál, és ami jobb híján az elveszett gyermekkor érzeteként, vagy még lebutítottabb formájában a „régen minden jobb volt” érzéseként manifesztálódik az elménkben. Mert valójában mikor jobban megnyílik az (érzelmi) érzékelésünk, akkor mindig valamit látunk tükröződni abból, ami valóban élő, ami a mi otthonunk… Ez „csak” azért köthető a gyermekkorhoz, mert akkor még kevésbé korlátozza le az érzékelésünket a hamis egó, a hamis önazonosítás. Ekkor megjelenik (kisebb nagyobb mértékben) a jógikus, vagyis nirvikalpa pratyaksa: a jógikus érzékelés, vagyis a Legfelsőbbre (Isten tudatára) nyíló érzékelés. Figyeljük meg, hogy itt is van tudatosság (mert hiszen a tudat=éntudat), azonban nem egy hamis, önkorlátozó éntudat. Aztán ahogy kezdünk felnőni, a hamis egó egyre erőteljesebben és erőszakkal kiszakít egy részt a valóságból, amit a sajátjának nevez. Csakhogy ezzel az önkorlátozó mechanizmussal eltűnik a valóság mélyebb érzékelése is. Ezért tűnnek tova a gyermekkori mélyebb benyomások, és ezért tűnik el a valóság teljesebb, pihekönnyű és örömmel teli érzete is.

Arról nem írtam a korábbi írásban, hogy ahhoz hogy mindezt legalább kissé vissza tudjuk fordítani, mit tudunk tenni. És mit tesz Azahriah. Érdemes megnézni Azahriah három talán legkedveltebb számát: Four moods, Mind1, Gát. Mind egyfajta őszinte önvizsgálat utáni-közbeni állapot. Csak egyetlen idézet a Four moods-ból: „De sosem voltam őszinte, sosem voltam hű hozzád.” Ez az az állapot, mikor meglátjuk, bevalljuk a rossz oldalunk, hibáink meglétét. Ez az önvizsgálat kiragad az illúzióból és a pihekönnyű, nyitott létezés szélére helyez, amikor van esélyünk meglátni a valóságot, meglátni az utat, meglátni a szeretetet. 
ekkor pár pillanatra kilépünk a sorsunk örvénylő viharából. Ekkor hirtelen hajnal hasad, és a nap ragyogóan süt ránk a kék ég végtelenségéből. A távolban és körbe-körbe mindenhol örvénylet a vihar, de ott a középpontban süt a nap, és minden nyugalomtól és szeretettől ragyog… Ekkor valójában időlegesen, mintegy kegyelmi állapotként bekerülünk a vihar szemébe. A helyre, ahol egyensúly és nyugalom van, pont mint egy természeti vihar szemében, vagy egy örvény belsejében. A vihar szemében, a vihar közepén a levegő lefelé száll, hogy egyensúlyt teremtsen. (Ilyen helyen készült a hatodik kép.) Ott minden nyugodt és napfényben úszó. Ugyanígy, ha a lefolyón örvényszerűen távozó vizet nézed, úgy forog körbe, hogy középen egy függőleges, lefelé szálló levegőoszlop keletkezik. De mi ez a lefelé szálló levegő a mi életünkben? Az alászó isteni energia, mely ott van minden vihar, minden örvénylő baj középpontjában, csak rá kell csatlakoznunk, rá kell hangolódnunk. Ha ez megtörténik, akkor végtelen nyugalommal nyitottsággal és az isteni energiákra csatlakozva, megnyílt érzékeléssel szemlélődünk majd. Belül nem fog megérinteni, bármilyen vihar is tombol körülöttünk, bármilyen örvény is próbál a mélybe húzni. És pontosan ehhez az állapothoz közelít, és ezt hozza el tömegekhez a zenével szövegekkel Azahriah ebben a három számban (és még sok más számában is) Ez a népszerűségének a másik valódi titka az én olvasatomban.

De ahhoz, hogy még mélyebbre menjünk, ahhoz, hogy ennek a gyógyító állapotnak a hatása ne tünjön el, hanem csak egyre mélyüljön, át kell adnunk magunkat Istennek, elengedni a hamis kapaszkodókat. Sokszor akkor jön el a kegyelmi állapot, akkor jön meg az isteni megértés és az isteni erő, mikor a legmélyebben vagyunk, és átadjuk magunkat Istennek. Megértjük, megéljük, hogy Istentől jön minden erő, képesség, értelem, és minden szeretet. Ilyenkor végre egy kicsit a valóság szerint tudunk létezni, lélegezni. És ekkor, emiatt mint a villám, olyan gyorsan és erőteljesen jön a gyógyulás. Eljön a valódi elengedés. Eljön a valódi megbocsátás…