Vietnámban szinte villámcsapásként ért, mikor Hue városában hirtelen ott állt előttem az az autó, ami mellett felgyújtotta magát egy vietnámi szerzetes, akinek a szíve nem hamvadt el, csak a teste.
Nem tudtam, hogy ide jövünk, de a híres történetet és képet már korábbról ismertem. Thich Quang Duc, vietnámi szerzetes 1963. június 11-én Saigonban nyilvánosan áldozta fel magát az elnyomás elleni tiltakozásként, egyfajta politikai tettként. Mély meditációban, elképesztő, nem evilági fegyelemmel: rendíthetetlen nyugalommal, mozdulatlanul ment el. Ezt az utat választotta, mert azt látta, hogy az igazság ezt követeli meg tőle.
De – rögtön belecsapva a lecsóba – hogyan tudunk különbséget tenni az igazság és hazugság, a jó és a rossz út között? Például Saul egykori közösségével soha nem tudtad volna elfogadtatni, hogy Saul nem a családját, barátait és közösségét árulta el azzal, hogy elhagyta a korábbi eszméit és más útra lépett, és hogy nem csaló, nem hamis ember volta mutatkozott így meg. A Saulból apostollá vált Pál új közösségével meg soha nem tudtad volna elfogadtatni, hogy nem a jó utat, nem az igazságot választotta ezzel a tettel. Sokan próbálják megfejteni, miért e szembenállás, miért látjuk ugyanazt a dolgot homlokegyenest eltérően, és ebből következően miért választunk teljesen mást. Igen, az egyik jó irány, hogy családi minták, apaseb, anyaseb és az ezekből fakadó hiányaink, illetve közösségi, társadalmi minták miatt választunk, ahogy választunk. Jó irány, de még nem elég mély. Még mindig nem mutatja a valódi okot, és főleg nem válasz a kérdésre.
Kereshetünk, hibáztathatunk izmusokat, elméleteket, és felemelhetünk nekünk (vagyis valamely belső motivációnknak) szimpatikus izmust, elméletet, de nem ott van a megoldás. Egyik elmélet, nézet sem megoldás önmagában. Mert mindent félre lehet használni. Ezek csak menekülő utak, hogy ne kelljen látni a valóságot, hogy mi az, ami valóban rossz útra visz, és mi az, ami jó felé, az igazság felé tart. Aztán amikor erre rájövünk, belül kezdünk keresni, mert ráébredünk, hogy az önismeret az út, amin járva egyre tisztább lesz, hogy mi az igaz, és ezt nagyon jó, ha megértjük, és valóban gyakoroljuk is. Azonban, ha az önismeret valódi irányát, valódi célját nem látjuk, nem értjük, még mindig meglehetősen homályos lesz a különbség, és így a valóság is.
Egyetlen valódi fokmérő van, ami valódi irányt mutathat nekünk, mint Ariadné fonala: hogy empátiával jár-e a nagy „igazság”, meg a nagy igazságvédő harc. Hogy milyen mértékig van jelen az empátia az „igazság” hordozóinak cselekedeteiben. Hogy hogyan kezeli az illető, vagy az egész rendszere a gyengéket, a hátrányos helyzetűeket, a betegeket, a másként gondolkodókat, az áldozatokat, a gyerekeket… és az állatokat. Mert „az empátia halála az egyik legkorábbi és legbeszédesebb jele annak, hogy egy kultúra a barbárság felé tart.” Hannah Arendt. Mert ha nincs empátia, vagy kivesző félben van, akkor az egyenes út az igazság elferdüléséhez, a fejekben élő alternatív valóságok igazságának kiépüléséhez. Vagyis az önző, irigy, egomán és megalomán léthez, és végül az ilyen hatalomgyakorláshoz.
És direkt nem szeretetet írtam. Pedig az empátia „csak” egy építőköve a szeretetnek. Direkt nem szeretetről beszéltem, mert a szájtépés mindenhol és minden szinten vég nélküli módon zajlik a szeretet nevében. Pontosan ugyanúgy, mint az „igazság” nevében is. Meg nyilván a „gonosz” is szereti a saját gyermekét, és így el is hiszi, hogy benne csak szeretet van, ezért ő az „igaz”. Ezért az igazság egyetlen valódi fokmérője, hogy mennyire empatikus az illető vagy a rendszere. És főleg, hogy a nagy „igazság” mennyire jár a fentebb említett gyengébbekről való gondoskodással – egyénileg és kollektíven is.
És bármennyire is elhisszük, hogy a gonosz mindig kívül van, és mindig a másik, én sosem, ez mindenkiben ott munkálkodik. Mert mindezek az alternatív „igazságokat” gyártó folyamatok mind-mind a hamis egón és annak önzésén, irigységén alapulnak. Az teremt alternatív valóságot, egy álomszerű, virtuális létet. Vagyis a mátrixot. Ebben az alternatív valóságban elhihetjük, hogy nekünk van igazunk, mikor önzőek és irigyek vagyunk. És tényleg elhisszük. De ez mindig illúzió marad, és nem ébredünk fel az álomból, amíg ezt hisszük. És azért vagyunk ebben az álomvilágban, mert irigyek vagyunk Istenre.
Az együttérzés, a szív, a szeretet útja vezet el az igazsághoz. Súlyos mementóként támasztja alá ezt az is, hogy a vietnámi szerzetes szíve nem égett el a tűzben. (Az egyik képen látható.) Azóta ereklyeként őrzi a vietnámi nép a szívet, mint a tiszta tudat, az igazság és szeretet központját, mint a rendíthetetlen együttérzés (karuna) örök jelképét.
Menj el hát szavazni, bármennyire is semlegesnek, spirituálisnak, politikától függetlennek gondolod magad, vagy bármennyire is azt gondolod, hogy már minden úgyis el van rendezve, minden determinált. Determinált, mert korábbi tetteinkkel determináltuk a sorsunkat. Közösségek és társadalmak, meg közösségek és társadalmak sorsát. Vagyis most is minden pillanatban választunk, és determináljuk a jövőt. Legalább azt, hogy az együttérzés és igazság, szeretet felé tartunk-e vagy sem.
Mert ami nekünk egy döntés, az másnak önfeláldozás. Ami nekünk egy x, az másnak az élete.
