Most éppen Nepálban és Bhutánban lennénk, ha nem lett volna polgárháború Nepálban az utazás véglégesítésének időpontjában. Végül jövőre ilyemkor tartjuk meg az utat, de ha már nem sikerült a csapatunkkal eljutni, az elkövetkező hetekben a 2023-as nepáli utunkról mesélek. És most jóval inkább a történtekről, mint ahogyan szoktam. Mert ez sokunknak szinte sorsfordító út volt, nekem pedig életem legjobb útja.

Teli felismerésekkel, örömteli és veszélyes kalandokkal, ráeszmélésekkel, kapcsolódásokkal. Olyan intenzíven tapasztalt volt, hogy a végén, az utolsó éjszakán ültem a szobánkban a sötétség óvó ölelésében és egyszerűen nem tudtam aludni az örömtől, csak néztem hálával telve a távoli sztupa (Swayambhunath) és a város éjszakai fényeit. Na de ne szaladjunk annyira előre.

Először egy írás arról, hogy mire is mutatott ez a tapasztalat, aztán jönnek a konkrét történetek, kalandok, amelyekhez a tapasztalathoz vezettek.

Mindig is kerested. Életeken át. Gyermekként álmaidat derűvel és szeretettel teli barátokkal népesítetted be. Mert mélyen tudtad, hogy van egy olyan világ, ahol a kapcsolódásnak nincs ára és nincs vége. Aztán a keserédes valóság megnyomorította az álmaidat. Amikor felcseperedtél, azt gondoltad, hogy a világban, az arcokban, mosolyokban, ölelésekben találod meg. De égő parázsként övezték a tapasztalatokat a „szeretet feltételek”. A lelkedet égették ezek a feltételek, azt gondoltad, de csak pszichéd perzselődött mélyen.

Mindig is a szeretetet kerested. Csak túl mélyen szerettél abban a világban, aminek az egyetlen értelme, hogy felébredj belőle, és tükrözze a tudatod állapotát. Amikor álmodunk, a lélegzetvételünk a valóságot szippantja, az működik, az ad életet még álmunkban is. Aztán valami belső sugallat hatására elkezdett figyelni és ráeszmélni, hogy tényleg valami láthatatlan lélegzetet ad életet és tud át a világot: Elkezdted látni az addig láthatatlan ajtókat, melyek a szeretet világára nyílnak. A vízen megcsillanó napfényben, az erdő csendjében, soha nem hallottam dallamban, dalban, egy szívből jövő mosolyban, gesztusban, egy lelket felderítő tanításban, a szeretteid szemében.

A pillanat pedig egy váratlan verőfényeséssel napon elkezdett élni: a szeretet, amit mindig kívül kerestél, elkezdett belülről válaszolni, olyan erővel és olyan különleges módon, hogy minden porcikádban érezted a bizonyosságát : „Itt veled, itt vagyok benned, ott vagyok mindenben. a vágyak, igéretek és illúziók, mert minden vágy, ígéret és vízió egy hívás, ami engem hív, bennem gyökerezik, rám mutat, én vagyok, amit szomjaz. Minden vágy egy lélegzetvétel. Egy szippantás a valóság levegőjéből. Most már látod.”

Ekkor az elmét használt hamis egó feladja a küzdelmet és valóban lélegezni, a lélek felismeri, hogy mindig is a valóság levegőjét lélegezte be, az éltette. Ráeszmélsz, hogy a szíved égboltján mindig is ott ragyogott a szeretet, a valódi világ a lelki világ minden derűje, kapcsolata, szépsége és kapcsolata ott fénylett. Ha belső csended által, vagy a kirtan médiumán legalább kicsit elidőzöl ebben a világban, újra látni fogod: a valóság sosem hagyott el, csak a tekinteted fordult kifelé, és azzal veszítetted el, hogy birtokolni akartad.

A felismerés pedig záporesőként fog rád visszatérni. Hálát fog záporozni a szívedre. Már tapasztalni fogod, hogy a valóság ott van veled, benned. Így nem fogsz már többé menekülni. A fájdalom pillanataiban érezni fogod, hogy nem vagy egyedül. Tudni fogod, hogy nem a félelmed, nem a hiányod vagy, hanem az, amire a hiány mutatott. Így a lassan átváltozik szeretetté, a hiányzó hálává, a magány pedig együttérzésé. Ráébredsz, hogy nem kell többé várnod, hogy valaki szeressen, elég ha engeded, hogy Isten, Krisna szeressen rajtad keresztül, és sugározza annak a csodavilágnak a fényét, amit a szíved égboltján megláttál tükröződni. Megtapasztalod, hogy a világ teli van szeretettel. A szeretet, az élet szerelme nem várt vágyakozás, hanem maga az élet szívdobbanása, melyet a lélegzetvétel éltet. Ekkor indul el a valódi kapcsolódás másokkal, a világgal és Istennel.