Soha nem kell elhomályosítani Sríla Prabhupáda fényét

– Ma van Srila Prabhupáda eltávozási napja…
Sokan mindig megpróbálták már elhomályosítani Prabhupada fényét – természetesen önigazoló céllal -, de beletört a bicskájuk. Mert az igazság végül mindig felülkerekedik. Az igazság, a spirtuális valóság fényét nem lehet elhomályosítani. Három a legfontosabb rejtett igazságok közül, amiért örökké hálásak vagyunk Prabhupádnak, hogy felnyitotta a szemünket:

1. Amikor csalódunk egy hiteles úton, akkor nem az útban csalódunk, hanem abban, AMIT AZ ÚTRÓL GONDOLTUNK.

A saját magunk által hamis hitrendszerben. Ezt hányszor láttuk már. Adott egy gyakorló, akit az élet szembesít azzal, hogy amit gondol, az hamis/illuzórikus/káros saját magára, vagy másra nézve. (Pl, hogy fanatikus, dogmatikus lett, és nem elég együttérző, nem szeretetteli.) Ilyenkor az élet, mint egy friss fuvallatot, úgy ad igaz megértést. Lehetőséget ad, hogy megértsük mi az igaz, és mi a hamis. Csak ilyenkor bekapcsol az önigazoló mechanizmus is, és másra akarja kenni az egészet, másban keresi az okokat. Mert hát mennyi dogmatizmus, hamis, szektás mechanizmus stb működött ott. Mert hát az önigazolásnak kell az üzemanyag, és annak csak hamis üzemanyaga lehet. A hamis egó csak önigazolással tudja fenntartani a hamis valóságát. Folyamatos önigazolással. Hamis, ami nem akarja meghallani a valóságot, és abból, hogy ő nem jól értelmezett valamit, abból csak azt a következtetést akarja (tudja) levonni, hogy ebben is MÁS a hibás. Mivel ő rádöbbent, hogy problémák voltak azzal, ahogyan látta a valóságot, ezért csak az út/más lehet a hibás azért, hogy ő hogyan látja a valóságot. Ó, tényleg? Egyáltalán nem. Saját magunk vagyunk felelősek a hamis (szintén önigazolás mentén kiépített) hamis hitrendszereinkért. A hitrendszerért, amiről azt hiszszük, hogy az út, közben csak az, ahogyan az utat ÉRTELMEZZÜK, LÁTJUK.

Bármilyen a korszellem, csoportszellem, a konvenció, ha őszinték vagyunk(!), az igazság keze vezet bennünket. Csak akkor nem, csak akkor lesz a misztikumból dogma, az életből halott anyag, az igaz útból hamis út, ha MI MAGUNK(!) nem vagyunk őszinték, és hagyjuk, hogy a hamis egónk megtévesszen, és önigazoló körökbe hajtson. (Lásd Assisi Szent Ferenc, Pio atya, vagy a Rumi miért látta és tudta kiolvasni a valódi életet – a dogmatikus, fanatikus látásmód helyett – a saját szentírásából, és eközben a saját irányzatok vallási fanatikusai meg vajon miért nem?) Prabhupáda tanításaiban számos eszközt adott nekünk, hogyan kerüljük el ezt az önigazolást. Elsősorban azzal, hogy kegyetlenül őszinték vagyunk magunkkal. Mert bármilyen önbecsapás az életünkbe, a lelki életünkbe kerülhet…

2. Még kerülőúton se ámítsuk magunkat azzal, hogy ha csak a miénk az egyetlen igaz út, MI VAGYUNK AZ IGAZAK.

Ez egy tipikus kezdő hozzáállás, amit teljesen a hamis egó önigazolása fűt: Én vagyok az igaz, így(!) több vagyok másoknál, aki nem ezen az úton jár. Amikor valaki ráébred, hogy ez pusztán fanatizmus és hamis egó, mert az élet ráébreszti, akkor – ha nem elég őszinte – (újra) beindul az önigazolási folyamat, és elkezdi hibáztatni Prabhupádot. De lássuk, hogy jogosan-e? (spoiler: nem) Miért beszél Prabhupáda egyszer arról, hogy egy Isten van, és ugyanaz a keresztények Istene, mint a muzulmánok és a hinduk Istene, miközben meg „titokban” azt vallja, hogy csak „mi vagyunk az igazak”. Ha ennek a mélyére nézünk, meglátjuk, hogy itt sincs valódi ellentmondás. Sőt, meg csak nem is ez a véleményünk magunkról. Sríla Prabhupáda határozottan kijelentette, hogy az arany nem lesz hindu arany ha hindu fogja és keresztény, ha keresztény fogja meg. Az arany mindig arany marad. Vagyis egy Isten van. Hitelesnek tartotta Jézust, a többi vaisnava irányzatot, az eredeti jóga irányzatot, vagy akár azokat a saivita irányzatokat is, akik nem mondták azt, hogy Krisna jobb vagy magasabb rendű Sivánál, illetve hogy illuzórikus. Tisztán leírta hogy mit tart hitelesnek.

Amikor kritikával illetett valamilyen hiteles hagyományt, akkor az elferdült követést kritizálta, nem magát az eredeti hagyományt(!) Ezt keverik össze (valószínűleg direkt) a manipulátorok, és próbálják velünk elhitetni, hogy habár a felszínen elfogadó volt Prabhupáda más hagyományokkal kapcsolatban, de valóságban, a színfalak mögött mindenkit kritizált, és csak a saját útját tartotta igaznak. És akkor jöhet is az „ez milyen szektás már”. Egy út hitelessége nem jár együtt azzal, hogy mindenki, aki az úton jár, tiszán gyakorolja azt. Ezért „ostorozta” sokszor a saját tanítványait is(!) Prabhupáda. Legalább ebből értjük ugye, hogy nem az eredeti út hitelességét vonta azzal kétségbe, ha visszásságokra, elferdülésekre mutat rá. Sokak szemében porhintés ez az érv (a manipulátorok kezéből). Főleg ha ezzel sokan önigazolást keresnek, és nem teljesen őszinték a saját szándékaikat illetően. Azonban az igazán őszinte keresőket nem téveszti meg ez a porhintés. Mert nem a szavak, hanem a tettek minősítenek.

Ráadásul, ha olyan személyekkel találkozott Sríla Prabhupáda, akik nem úgy látták a dolgokat mint ő, és pl. homlokegyenest más úton jártak, Prabhupáda csak szeretetet adott, nem nézett le, nem gyűlölt senkit. Erre jó példa Dr. Mishra, akinél egy ideig lakott. Annak ellenére, hogy különbözőek voltak a nézeteik (már a tattva szintjén is – tehát Dr. Mishra azok közé tartozott, akik szerint Krisna isteni léte illúzió), Prabhupáda gondoskodott Dr. Mishráról, aki utólag azt mondta, hogy a valódi gondoskodással, főztjével Praphupáda megmentette a beteg Mishra életét…Ugye látható, hogy mi a valódi „univerzalitás”, és hogy nincs itt semmi ellentmondás? Ugye látható, hogy attól még, hogy valamivel vagy valakivel nem értünk egyet, attól még szerethetjük(!!!) Tudom manapság ez nem megy az embereknek. Mert aki nem ért velünk egyet, azt elkezdjük gyűlölni. De majd egyszer csak megértjük, hogy ne ítélj, hogy ne ítéltess… Nem a szavak, hanem a tettek minősítenek.

3. De akkor miért ostorozott bizonyos tanítókat annyira Prabhupáda? Mert Prabhupáda MEGMUTATTA MI A VALÓDI SPIRTUALITÁS.

Prabhupáda miért ostorozott bizonyos tanítókat olyan keményen? Azért, hogy ne kelljen később olyan könyveket írni a pszichológusoknak, mint a „Szentek és Pszichopaták”, mely arról szól, hogy a felszínen milyen könnyen összekeverhetőek a szentek és a pszichopaták, és hogy mennyien bedőlnek a guru szerepében tetszelgő pszichopatáknak. Ma, 50 éve Prabhupáda után rendesen kutatott jelenséggé vált, hogy miért lepték el a pszichopaták a spirituális színteret és a guru szerepkört. És persze, hogy milyen károkat okoz. Pont ezért beszélt erről a vészjósló jelenségről Prabhupáda. A jövő nemzedékeit akarta megvédeni mindettől. Mindenhol: a mozgalmon kívül és mozgalmon belül(!) is. Mert hiába beszélnek a női természet szentségéről, Lilithről, Umáról, meg a belső nőiség kiteljesítéséről, sorra derül ki az ilyen gurukról, hogy nőket használnak ki, abuzálnak. Mert nem a szavakban kell a nőket imádni, és tisztelni, hanem elsősorban a tettekben.

Illetve attól akart minket megóvni mindezzel Sríla Prabhupáda, hogy a valódi spiritualitást összekeverjük a hamis spiritualitással. Manapság spirituális fejlettségnek, bölcsességnek titulálnak olyan jellemzőket, amelyek inkább az energiák uralását és a finomfizikai képességeket (pl. energiák felismerése, uralása pl meditációs és más technikák által) jelentik. A shaktipat is egyszerűen finom fizikai energia átadása, és simán használhatja (sajnos) a tanító arra, hogy másokat megvezessen, bántson, használjon. Ez sehol nem spiritualitás. Önmagában nincs baj a finomfizikai energiák és képességek ismeretével, csak azok nem spirituális (transzcendens, anyagon túli) jellemzők. A világ struktúráinak ismerete nem spiritualitás önmagában(!). A három világbeli utazás nem spiritualitás (anyagon túli, transzcendens) önmagában. A metafizika nem spiritualitás önmagában. A meditációs technika nem spiritualitás önmagában. A csakrák tisztítása nem spiritualitás önmagában. Ahogyan a fogmosás sem spiritualitás önmagában. És pontosan ahogyan a fogmosás is jó (sőt spirituális) dolog, mindez nem azt jelenti, hogy a fentiek rossz dolgok lennének. Sőt! Ha ezekkel a jelenlegi feltételekhez kötött helyzetünkben jobban a spiritualitásra tudjuk irányítani a figyelmünket, akkor segítik a spiritualitást azzal, hogy több tere lesz annak megnyilvánulni a tudatunkban. De ez továbbra sem egyenlő a spiritualitással.

És pont ebben van az egyik nagy félreértés. Amikor olyan személyeket, akik finomfizikai szinten – tehát akár elmebeli képességeik által – többnek látszanak, mint mi, spirituálisan fejlettnek kiáltunk ki, akkor pont ebbe a csapdába esünk. Mert pont ezeket a dolgokat lehet saját hatalmunk, a saját élvezetünk szolgálatára is használni. Ez sehol nem spirituális. És pont ezért válik szét látszólag a spirituális bölcsesség és az érzelmi felnőttség (mint pl. Ken Wilbernél). Mert ha valódi spiritualitás van, akkor nem válik ketté. És ha már így kettévált mégis, és látjuk a sok visszaélést mindenhol (függetlenül attól, hogy hindu, buddhista, keresztény, vagy bármi), akkor magát a gurut, a tanító intézményt, és magukat az intézményrendszereket akarjuk elvetni. De itt jön a következő csavar. Azért is van ennyi enyhén szólva problémás guru, tanító, mert a sok visszaélés, bántalmazás miatt már kezd beleivódni a spirituális közgondolkodásba, hogy nincs vallásra, felügyeletre, gurura, keretekre szükség az igazi spiritualitáshoz, meg hogy vessük el a dogmákat, rendszereket, hagyományokat. Ez azt is eredményezi, hogy egyre több gyakorló úgy gondolja, hogy ő már elég erős, nem kell neki semmi és senki „felügyelete”. És akkor helyben is vagyunk: pontosan hogy felügyeleti szabályokra intéztézményekre van szükség, hogy a visszaéléseket meg tudjuk akadályozni.

De visszatérve a dilemmára: a spiritualitás az őszinte önzetlenséggel kezdődik, nem finomfizikai és más hókuszpókuszokkal, technikákkal, energiákkal, rezgésekkel. És ha legalább szikrája ott van, akkor minden: az egész élet elkezd spirituálissá válni. Az Isten és így minden lélek és a világ iránti önzetlen odaadás és annak már csak a szikrája is az, ami megnyitja a valódi spiritualitás előtt az utat. A valódi szeretet előtt. Amíg rá nem eszmélünk hogyan szerezzük vissza az irányítást az önzéstől és az irigységtől, és hogyan szeressünk újra, VALÓBAN, addig nem vagyunk spirituálisak! Legyünk részese Isten gyógyító szeretetének, azáltal és csakis azáltal, hogy mi is szeretetet, együttérzést, segítséget adunk másoknak. Máshogy nem fog menni. Mert az ellentétek csak akkor oldódtak fel, ha a női oldal, az érzelem és az értelem harmóniában tud együttműködni, és ezáltal mélyebben kibontakozni. És ez a harmónia maga a tiszta szeretet. A harmóniáért pedig meg kell küzdenünk a bennünk lakozó démonokkal. Pont olyan őszintén is tisztán, ahogyan Sríla Prabhupáda tanította nekünk. (A felsorolás pedig kb. a végtelenségig kellene, hogy folytatódjon, nem csak 3 pontig.)

Sríla Prabhupáda ki jaya!