„De mit keres a címben Isten? Lehet, hogy a mélyebb valóságra való eszmélésről van szó a versben, de én nem látom benne Istent.” – vethetné föl (majdnem) jogosan bárki, aki a művet ismeri. „Ja, és közvetlenül, nem belemagyarázva.” 🙂 Igen, közvetlenül is látni fogjuk. 😉
A vas világ illúziójától eljutottunk a 9. versig, mely megmutatja nekünk az eszmélet valódi kulcsát:

9.
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!

Amikor az intuíciónk feléledve már nem csak egy homályos sugallat lesz, hanem egy mély, és folytonos belső látássá, egy új érzékeléssé érik, akkor látni fogjuk a minden létező alapját adó lelki természetet. A valódi életet. Ugyanazt az életet mindenhol, mindenben. Így feléled az is, ami élettelenek tűnik, és nem fogjuk különbnek látni magunkat senkinél és semminél, hiszen a lelki természet áramlik minden mögött. Látni fogjuk akár a vasat is sírni, és az esőt is nevetni. Ekkor és ettől leszünk igazán együttérzőek, mely a megoldás egyik alapfeltétele.

Így beszél erről Isten a Bhagavad Gítában:
„Az igaz yogi minden élőlényben Engem, s minden lényt Bennem lát. Valóban, az igazi énjét megvalósított ember Engem, ugyanazt a Legfelsőbb Urat látja mindenhol. Aki mindenhol Engem és mindent Bennem lát, számára Én sohasem veszek el, s ő sem vész el Számomra soha. A tökéletes yogi az, aki saját magához hasonlítva minden élőlényt — legyenek azok akár boldogok, akár boldogtalanok — valóban egyenlőnek lát.” Bhagavad gita 6.29-32

Meghasad a múlt – egy újabb utalás arra, hogy csak a jelen pillanat a valóságos, múlt és jövő illúzió, káprázat. És csak a káprázatot, a képzetet lehet feledni, hiszen nem valóságos. Az anyagi világra épülő hamis önazonosítás képzete, a mátrix illúziója feledhető, felülmúlható. Az eszmélet legfőbb eszközét, és egyben útját pedig nem lehet elégszer ismételni:

Az együttérzés, egyenlő látásmód, tehát az önzés fölülmúlása megágyaz a valódi megoldásnak. És itt meg is van a megoldás, ahová az eddigi eszközök, gondolatok vezettek: „NEM TUDOK MÁST, MINT SZERETNI”. Igen, így nagybetűkkel, mert sok elemző elgondolásával ellentétben ez nem csak egy szinte mellékes megállapítás. Miért gondoljuk, hogy ez nem fontos? Főleg ha azt írja József Attila: hogy NEM TUDOK MÁST… Mert ez a lényeg. Ez tesz minden más módszert, technikát, elképzelést, folyamatot… mindent valóban működővé, élővé. Minden más ennek készíti elő a terepet: NEM TUDOK MÁST, MINT SZERETNI.

Az utolsó két sor még azért ráerősít: Az ARANY ÖNTUDAT IS A SZERETETRE VALÓ, arra lett teremtve, nem mindenféle önös harcokra…
Isten, Krisna maga is ugyanezt mondja a Bhagavad Gítában:
„Megszabadulván a ragaszkodástól, a félelemtől és a haragtól, teljesen elmélyülvén Énbennem, oltalmat Énnálam keresve már sokan megtisztultak a múltban a Rólam szóló tudás által, s így felébredt bennük az Irántam érzett transzcendentális szeretet.” Bhagavad Gíta 4. fejezet. 10. vers.

…aki állandóan a yogába (az Istennel való összekapcsolódásba) merül, megszabadul minden anyagi szennyeződéstől, s az Úr transzcendentális szerető szolgálatában a tökéletes boldogság legmagasabb szintjét éri el. Bhagavad Gíta 6.28.

10.
Az meglett ember, akinek
szivében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor – ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.

A legtöbb elemző ezzel sem igazán tud mit kezdeni. Főleg mert „mit keres ez most itt megint az előző versszak után?”. Azonban ahogyan láttuk, ebben a versben nincsenek véletlenek. Pont mint az életben: Nincs véletlen, csak értetlen. 😉 Ez a versszak – az előző folytatásaként – tovább megy, és a valódi szeretetet festi le. Azt a szeretetet, ami nem részrehajló, mert nem csak az apját és az anyját szereti, hanem mindenkit. A szeretetben nincs helye a gyűlöletnek, sőt még a közömbösségnek sem, semmi és senki felé. A szeretet nem birtokol, nem önző. Hiszen tudja, hogy az életet ajándék, csak ráadásul kapta. (Kitől mástól, mint Istentől.) A szeretet nem manipulál, nem a saját hasznát nézi, nem a hatalom és dicsőség érdekli. Tehát nem istene, nem papja se magának, sem senkinek. A védikus írások szerint addig csak pusztán érzelemnek hívhatjuk, amíg mindezek beszennyezik. Ha pedig nyoma sincs semmi önzetlenségnek, az az önös élvezet, kéj. Amikor megtisztult az érzelem, és az abból fakadó tettek az önzéstől, onnan lehet csak szeretetnek hívni…

Isten így beszél erről a Bhagavad Gítában:
„De aki mentes minden ragaszkodástól és ellenszenvtől, és képes a szabadság szabályozó elveinek gyakorlása révén uralkodni az érzékein, az elnyerheti az Úr teljes kegyét.” Bhagavad Gíta 2.64.

„Aki ragaszkodás nélkül végzi kötelességét, és minden eredményt átad a Legfelsőbb Úrnak, azt nem éri bűn, mint ahogyan a lótusz levelét sem éri víz.” Bhagavad Gíta 5.10.

11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém –
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.

Ez egy elég konkrét kép, de az elemzőknek még ezt is néha sikerül félreértenie. Arról nem is beszélve, hogy azt pedig már alig valaki látja csak, hogy mi a kapcsolata az előző strófákkal. Mert ha nem szeretet van, akkor önző vágy van. Az önző vágyból fakadó boldogság pedig egy látó számára, aki már látta a valóságot, vagy legalább csak érzi a valóság illatát, olyan kiábrándítóan, mélyen illuzórikus és lehúzó, mint a malac boldogsága a valódi boldogsághoz képest…

Krisna ezt mondja erről:
„A kéj (értsd: az önző vágy) székhelye az érzékek, az elme és az értelem. Rajtuk keresztül fedi el az élőlény igazi tudását, s vezeti tévútra őt.” 3. fejezet 40. vers.

„A tudatlanság kötőerejének erősödésével sötétség, tétlenség, őrület és illúzió nyilvánul meg.” Bhagavad Gíta 14.13.

12.
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy’ szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Így iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.

„Most itt mi van megint, hol maradt az eszmélet?” – kérdezi sok elemző. (Na jó, nem így, de kb. ez a lényege. 🙂 ) Azontúl, hogy az eszmélet állapota az első versszakban már megvolt, és azután láttuk az oda vezető utat, ez a versszak sem egy előzmény, illetve lezárás nélküli reménytelen állapot. És nem is a tragikus vasút élmény előképe. (Nem mellesleg: Akik csak az „öngyilkosság” propagandát hallották: A korabeli helyszínelő hatóságok szerint nem öngyilkosság volt. Ugyanezt állítja egy igazi szemtanú, József Attila egyik barátja is. Felelőtlenül akkor bújt át József Attila a vagonok között, mikor elindult a vonat, és beakadt a kabátja…)

De a versre visszatérve: A lélek az anyag sötétségében vándorol életről életre (Minden élet egy kivilágított fülke, ahonnan szemlélődve néz a vonatba zárt lélek.) De az anyagi lét éje nem örök. A védikus írások többféle „örök” fogalomról beszélnek. Az egyik ilyen, az anyagi világba csöppenésünk óta eltelt idő. Ami örökkévalóságnak tűnik ugyan, de valójában nem az. Mert van kezdete, és így lesz vége is. Pontosan úgy, ahogyan örök éj sincs. A természet, az univerzum mutatja a világ minden szintjén tapasztalható körforgásának törvényeit. Ahogyan az éjt mindig a hajnal és nap sugárzó fénye követi, úgy az anyagi lét éjszakáját a lelki lét nappala követi. Csakhogy az valóban örök, és valóban soha nem ér véget, ha már felébredtünk az anyagi lét sötét álmából. Ahogyan az álomból föleszmélve tudjuk, hogy a világ körülöttünk nem tűnt el, mindig is létezett, csak mi merültünk sötét álomba.

Figyeljük meg, hogy 12 versszak van itt. Ahogyan 12 óra van az órán, aztán körbefordul. Ahogyan 12 hónap van, és újra elindulnak a hónapok. Ne gondoljuk hogy ez véletlen. 🙂 Univerzális törvények vannak a versbe kódolva. Még ha lehet, hogy nem is mindig teljesen tudatosan, de az biztosan elmondható, hogy József Attila itt (ahogyan szinte mindig), az isteni energia áttetsző közvetítő közege volt. Ez a zsenik „zseniségének” mibenléte. Hogy akár csak időszakosan is, de ilyen áttetsző közegekké tudnak válni, még ha az életük, sorsuk hányattatott, személyiségük, gondolataik ellentmondásosak, akkor is.

Na de mi köze van ehhez Istennek?

Akik ismerik József Attila munkásságát, azok tudják, hogy 1925 előtt egészen magas szintű, és szinte boldog Istenképe volt. Aztán ez hirtelen elhallgatott. Közel 10 évig szó sem volt Istenről a verseiben. Nyilván a szocializmus, materializmus és a hasonló útkeresésnek betudható illuzórikus izmusok miatt történt ez. De ahogyan láttuk a versben (és ismerjük az életútját is), ekkorra fölülemelkedett ezeken. És ami a legfontosabb: pontosan az Eszmélet után kezdett József Attila ÚJRA ISTENRŐL írni. Akkor már ugye mindenki érti, hogy miért csak egy költői kérdés, hogy hol van ebből Isten? A VALÓSÁG AZT MUTATJA, HOGY ISTENRE ESZMÉLT RÁ JÓZSEF ATTILA.

Azonban, hogy ennek is legyen pikantériája: az elemzők „természetesen” nem értik József Attila Eszmélet utáni Istenképét. Az értetlenség odáig fajult, hogy szinte lenézik, alacsony szintűnek, gyerekesnek, sőt néha csak játéknak gondolják azt. De József Attilától megszokhattuk már, hogy mi sem áll ettől távolabb nála. Az ekkor kibontakozó Istenképe csak a kritikusoknak új, és értelmezhetetlen és logikátlan. A védikus írások felől nézve, igazán fejlett Istenkép bontakozik itt ki. Olyan szintű, amit máshol a világi irodalomban nem igazán, vagy csak nagyon ritkán látunk. Ezért is értik oly kevesen.

Az elemzők egyik melléfogását mutatja, hogy pont azt az istenes verset, melyet ők nem tudnak komolyan venni, vagy jobb esetben mire vélni, József Attila az egyik ismerősének úgy mutatta be, hogy ilyen mélyre még soha nem ment…
De még mindig lehet az, hogy József Attila bénázott az Istenképével, és az elemzőknek van igaza (ott fönn, a magas lovon), hogy bár komoly, de nem egy fejlett és konzekvens Istenkép ez.

„Ijessz meg engem, Istenem,
szükségem van a haragodra.
Bukj föl az árból hirtelen,
ne rántson el a semmi sodra.”

Egy hívő érti, tudja, hogy Isten „haragja”, kiigazítása is a szeretet jele. A gondviselés szeretetteli óvása minden, ami velünk történik. Ha jó, ha rossz történik velünk, akkor is.

„Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.
Úgy segített, hogy nem segíthetett.”

Úgy segített, hogy nem segíthetett. Érdemes ezt újra, és újra elolvasni és értelmezni. Ezt egy mélyen hívő ember tudja csak értelmezni. Ez nem hitetlen kritikusoknak való vidék. 🙂 Ezek a szavak meglehetősen egybecsengenek az Avanti brahmana szavaival (az ősi védikus szentírásokból). Ő meglátta, hogy a benne élő szenvedés maga az Úr, aki álruhában jött el hozzá azért, hogy az Úrtól való távollét érzését megtapasztalhassa, és ezzel átvezesse az anyagi léten.

„Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.”

Ez túl egyszerűen hangzik? Miért is? Miért is ne lehetne személyes kapcsolatunk Istennel?

Nem szabad Arisztaszura… khhmm…. Arisztotelész Isten- és valóságképében túlzottan bíznunk. (Tudom nem könnyű, mert az egész nyugati gondolkodás egyik legfőbb alapja Arisztotelész.) A sors fintora, hogy Arisztotelész neve egybecseng egy ősi démon, Arisztaszura nevével, aki a túlzott racionalitás, a racionalizálás démona. És mint ilyen, eltávolít Istentől. Érdekes mód ezt hirdette Arisztotelész is. Szerinte Isten nem lehet egyszerű, mert akkor nem lenne Isten. Pedig Isten titka az, hogy a látszólagos megismerhetetlensége és végtelensége mögött végtelen egyszerűség, szépség és báj lakozik. Pont, mint amire mindig is vágytunk, csak a tudomány képében tetszelgő materializmus, és az ezáltal befolyásolt, túlgondolt „kizárólagos egység” tanok elvették azt tőlünk… Pedig a valóság mérhetetlenül gyönyörű az egyszerűségében, és mérhetetlenül bájos a személyességében. Mert Isten egy személy, akivel örök, szeretetteli és végtelen boldogsággal teli kapcsolatunk van. Egyszer szemtől szemben állunk majd vele. Akkor találjuk majd meg a valódi életünket…

Végezetül egy „ütős” idézet József Attila egyik legutolsó verséből:
„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot”