A szeretet ESZMÉLETe – József Attila verse az ősi Bhagavad Gíta fényében (2. rész)

A vas világból fakadó illúziótól a szeretet valóságáig.
A vers döbbenetes mélységei miatt először egy összefoglaló az eddigiekről, de egészen más szempontból, mint az első részben. – Azért, hogy még jobban érzékelhető legyen a mű víziójának a teljes íve.
Az első versszakban megismerjük azt az állapotot, ahogyan Isten, és egy tiszta lélek láthatja a világot. A lélek szomjoltó eszméletét, föleszmélt állapotát festi le a költő, mely a forrás-világ révületébe történő elmélyüléssel valósul meg. Ráadásul egy nehezen félreérthető, erős bibliai képpel indul a teremtés kezdetéről, mely eredetileg így hangzik a Bibliában: „Kezdetkor teremtette isten az eget és a földet.” A föld sötét volt, így megteremtette a világosságot, majd: „elválasztotta a világosságot a sötétségtől”.
A második versszak álomképe többféleképpen értelmezhető. Kezdetben – sokakhoz hasonlóan – én is úgy értelmeztem, hogy az első versszakban leírt világról szóló (vagy kevésbé valószínűen: attól független) álom jelenik itt meg. Ennek a lelki világnak az emléke száll most homályként a testében. Azonban a „homály” szó nem hagyott nyugodni. A homály szó a régi formájában is valami sötétet, felhőset, borultat, bezártat jelent. A gyönyörű, színes valóság álma ha később megmarad benne, és a lelki világ emlékeként sejlik föl a sejtjeiben, az nem sötétséggel, homállyal sejlik föl. Homály homályosít, elfeledtet, eltakar. Tehát valami egészen ellentétes dolgot jelent a homály, ami így nem illik a fenti logikába. És úgy tűnik ennek a szónak is jelentősége van. Hiszen úgy általában József Attilánál minden szónak súlya van, de ebben a versben meg kiváltképp.
Ha megnézzük maya működését az ősi szentírások alapján, akkor összeáll a kép. Merthogy valójában úgy álom az anyagi világ, hogy valóságos, csak inkább egy árnyékvilág a teljes lelki valósághoz képest. Maya szerepe az, hogy elfeledteti az élő, lelki valóságot, és az élettelen anyag árnyékvilágát láttatja élőnek. Az maga az álom, ahogyan mi erre az árnyékvilágra nézünk. Ez az álomszerű, hamis elképzelés homályosítja el a valódi lelki látásunkat. Ha megfigyeljük, az álom leírásánál sem az első versszak képeivel operál, hanem puszta színekkel, összekent képekkel. Az álom tehát egy színes ígéretekben tobzódó illúzió. A költő felismerte, hogy ez az álom homályosítja el a látását, sőt az egész létezését. Azonban már kezd ráeszmélni, hogy ez csak hamis ígéret. Az anyagi világ szigorú vasfegyelme megmutaja, hogy itt semmi nem úgy van, ahogy maya „álomszerű ígéretei” mutatják. Itt kérlelhetetlen és kegyetlennek tűnő rend uralkodik. Az, hogy erre ő ráébredt, mutatja, hogy az eszmélés napja fölkelt benne az alvó lélek éjszakájából. Az anyagi „nappal” káprázatában pedig látja a sötétséget, a valótlant.
Ez a gondolat folytatódik a harmadik versszakban is, ahol a nagyon bizonyosnak tűnő kockánál bizonyosabbat keres. Hiszen mi lenne bizonyosabb a matéria világában, mint egy kocka? De mivel ez egy árnyékvilág, amihez illuzórikusan viszonyulunk, így létezik azon túl valami mélyebb bizonyosság: a lélek valóságának a bizonyossága. Azzal pedig, hogy a macska nem foghat egyszerre kint és bent is egeret, nyomatékosítja, hogy nem mehetünk egyszerre a tudatlanság és tudás irányába. Nem élvezhetjük az illúzió káprázatát és a lélek valóságát egyszerre. Nem lehetünk önzőek és önzetlenek egyszerre.
Van aki József Attila ezen megállapítását (hogy a macska nem foghat egyszerre kint is és bent is egeret) hamisnak véli, hiszen egy lelki gyakorló tud úgy egyensúlyban létezni a világban, hogy úgy tűnik, mintha elmerülne az anyagban, de valójában csak használja annak adottságait, energiáit, hogy fölemelkedhessen. De itt nem erről van szó. Hiszen ha például elbotlunk a földön, és elesünk, akkor ha fel akarunk állni, úgy a földre támaszkodva fogunk fölállni. Ugyanaz a botlásunk, elesésünk oka, mint ami a fölemelkedésünk segítsége, eszköze. Ugyanilyen az anyagi világ is. Elveszhetünk az anyagban a hamis azonosítás és illúzióink okán, de az anyagot megfelelően használva, fölismerve az anyag törvényeit, és azzal összhangban tevékenykedve tudunk a lelki élet tudományában fejlődni. Úgy, hogy még van olyan terület az életünkben, ami még homályban van. Vagy akár az egész. De a homály oszlik, ha jól csináljuk. Viszont a homály nem úgy oszlik, hogy egyszerre figyelmen kívül hagyjuk az élet törvényeit, és figyelembe is vesszük azokat; hogy egyszerre műveljük a tudást és tudatlanságot. Ez nem működik, hiszen ez nyilvánvaló önellentmondás…
A negyedik versszakban még konkrétabban is rátér arra, hogy az anyagi világ determinált, – ahogyan arra már korábban is utalt. Aztán ahogyan a determináltságról hirtelen átvált a káoszra „ami van, széthull darabokra”, az sokaknak meglehetősen zavarba ejtő. Pár éve szokatlanul heves vita bontakozott ki magyar filozófusok, irodalmárok között a versről, és többek között erről a kérdésről.
A „betámadó” filozófus egyik legfőbb pontja pont ez volt: hogyan lehet ilyen nem szándékoltan következetlen József Attila, hogy egyszer totális determináltságról beszél, aztán meg arról, hogy minden káoszba fordul, darabokra hullik. A József Attilát védők sem tudták ezt igazán megmagyarázni. De hogyan gondolhatnánk, hogy következetlen József Attila világképe, vagy legalábbis konkrétan ez az elképzelése, mikor ő maga hozza egy versszakon belülre az ellentmondást. Nem valami távoli helyeken látható, alig észrevehető ellentmondás ez, hanem szándékolt szembeállítás.
De ha a védikus filozófiát hívjuk segítségül, akkor erre is fény derül. Hiszen nyilván nem József Attila filozófiai „bénázása” mindez, hanem maga a valóság. A vízparton álló fa példája ezt tökéletesen bemutatja. A fa valóságos a maga formájával, színeivel, illataival. Ez a fa tükröződik a tóban. A tóban látott tükörkép determinált, tehát súlyos törvényszerűségeket követ. Nem lehet teljesen más, mint a fa. Hanem a fa színeit, formáját tükrözi annak törvényszerűségei szerint. Azonban ha jobban megnézzük, látjuk, hogy a tükörkép nem élő. Ha egy követ dobunk a tóba, az egész kép összezavarodik, eltűnik. Darabokra hullik. Hiszen a valódi szubsztancia, az élő valóság nem a tükörkép, hanem a tó partján álló fa. Tehát így lehet egyszerre determinált és darabjaira hulló valami. Most helyettesítsük be: a lélek valósága a parton álló fa. A víz az anyagi világ. Az illúzió pedig a tükörkép, mely élőnek, valódi fának hiteti velünk a vízen, az anyagon tükröződő fa képét. Ugye milyen következetes, tiszta, egyszerű, és nagyszerű a védikus filozófia? (Nem véletlen: hiszen a valóságot mintázza. :-))
És még nincs vége. Az utolsó három sor teljességét is ebből a hasonlatból érthetjük meg igazán. Hiszen szinte totális zavart okoz az elemzők körében az, hogy „Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra.” Főleg persze azután, hogy előtte arról volt szó, hogy minden determinált. Ha viszont a fenti hasonlatot erre a három sorra vetítjük, akkor mindjárt fény fog gyúlni a tagjainkba szálló homályban. 🙂 Ha a fát csak a tóban tükröződő képre nézve próbáljuk megérteni, akkor megérthetjük, hogy olyan dolgot nézünk, ami valójában nincs, nem él. Azonban mivel nem az eredeti fa, nem a lelki világ felé tekintünk, nem látjuk azt, így az eredeti fa olyan, mintha nem is létezne. Pedig ott van a valóság. Annak tehát ami úgy tűnik, mintha nem lenne (hiszen nem látjuk), annak van valódi bokra, és annak lesz valódi virága. A tükörkép, amit nézünk, pedig a fentiek alapján determinált, de mivel nem valóságos, egyben darabjaira hulló, nem létező is.
Na most, hogy szépen, röviden J összefoglaltam az első 4 verset, amiről már volt szó az előző posztban, meg is állhatunk, mert már csak maga az összefoglaló is szinte olvashatatlanul hosszú lett. 🙂 És hol vannak még a következő versszakok? De ezután igyekezni fogok (?) rövidebb lenni. 🙂
V. versszak
„A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.”
Az eszmélés folyamatának első gyakorlati lépéseként a költő magát és a világot kezdi figyelni. Egyfajta megfigyelő szerepbe helyezi magát, ahelyett hogy irányítónak, cselekvőnek gondolná magát Ez az állapot az eszmélet része, ezáltal érthetjük meg a bennünk és a világban működő törvényszerűségeket, hogy fölülemelkedhessünk a determináltságon, és közelebb kerüljünk a lélek gyönyörű valóságához.
A Bhagavad Gíta így beszél erről:
„Amikor a megtestesült lélek fegyelmezi természetét, és elméjében lemond minden tettről, akkor boldogan él a kilenckapus városban [az anyagi testben]. Nem cselekszik ő, s nem is oka semmilyen tettnek. A megtestesült lélek, teste városának ura nem hoz létre tetteket, nem készteti cselekvésre az embereket, és a munka gyümölcseit sem ő teremti meg. Mindezt az anyagi természet kötőerői végzik. A Legfelsőbb Úr sem vállalja Magára senki bűnös vagy jámbor tettét. A megtestesült élőlényeket azonban megtéveszti a tudatlanság, amely elfedi igazi tudásukat. Ellenben amikor a tudatlanságot eloszlató tudás világossággal árasztja el az embert, tudása feltár előtte mindent, ahogyan a nap is mindent beragyog nappal.” 15. fejezet 13-16. vers

„Akinek minden törekvése mentes az érzékkielégítés vágyától, arról tudhatjuk, hogy teljes tudással rendelkezik. A bölcsek azt tartják róla, hogy a tökéletes tudás tüze már felégette tetteinek visszahatásait.”
Fülelt a csend – egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot –
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt –
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
„Megszabadulván a ragaszkodástól, a félelemtől és a haragtól, teljesen elmélyülvén Énbennem, oltalmat Énnálam keresve már sokan megtisztultak a múltban a Rólam szóló tudás által, s így felébredt bennük az Irántam érzett transzcendentális szeretet.” Bhagavad gita 4. fejezet. 10. vers.
