A világirodalom egyik legsúlyosabb költeményét sokan sokféleképpen próbálták már értelmezni és megfejteni. Többen jobb híján a költő munkásságát összegző költeményként tekintenek rá, mely látszólag egymáshoz lazán kapcsolódó képek, csapongó következetlenséggel összepakolt versszakok kaleidoszkópja. Persze szinte mindenki érzi, hogy valami mély közlendő, kinyilatkoztatás ereje feszíti az eklektikus képek kereteit. De még ennek megfejtésében is kisebb-nagyobb tanácstalanság övezi a művet. Nem is beszélve a mű összességéről.

Azért oly nagy a tanácstalanság, mert a mű pont olyan, mint az élet. Mert a mű az életről szól. A valódi életről. És a valódi életre történő ráeszmélésről. Látszólag összefüggéstelen képek, történések váltják egymást. Ahogyan a mi életünkben is. Legalábbis mi nem látjuk, nem igazán értjük a valóság miértjeit. De azt érezzük, hogy súlyosan jelentőségteli a létezésünk. Van valami hívogató ígéret a világ történései mögött. Ezt érezzük minden jobb pillanatunkban. Ezt érezzük a természet szépségének mélységébe szédülve. Ezt érezzük a kapcsolataink reménytelen befejezését előre vetítő idő múlása mögül kikacsintó örökkévalóság enyhe mámorában. Érezzük, hogy valami gyönyörű, de mégis ellentmondásos dolog zajlik velünk. Nem értjük, hogy mi az pontosan, és nem értjük, hogy miért is zajlik mindez, ha egyszer mindennek vége lesz. Persze ettől még jó újra és újra elolvasni a költeményt, megélni az élet eseményeit. Mert legalább így is közelebb maradhatunk a csodához, még ha nem is értjük, hogy mi az pontosan…

De van egy ősi mű, az indiai Bhagavad gíta, melynek fényében ha újragondoljuk József Attila versét, egyrészt arra jövünk rá, hogy József Attila annál is nagyobb zseni volt, mint ahogyan azt eddig gondoltuk. Másrészt pedig a Bhagavad gíta fénye meg fogja mutatni, hogy szó sincs itt látszólagosan egymásra pakolt, mély benyomást keltő, de összefüggéstelennek tűnő versszakok egymásutániságáról. És nem „egyszerű” filozófálgatás zajlik itt, hanem mély, metafizikai, sőt spirituális jelentőségű a mű. Akinek kétsége lenne efelől, elég csak a címet értelmeznie: ESZMÉLET. Spirituális a mű abban az értelemben is, hogy a végén minden összeáll majd egy képpé…

I. verszak
„Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.”

Megdöbbentő, hogy rögtön az eszmélet állapotával kezdi József Attila, majd a későbbi versszakokban beszél az eszmélet előtti állapotokról és a föleszmélés folyamatáról. (Az elemzők ezt a sorrendet általában nem tudják hová tenni, ezért azt mondják, hogy ez még nem lehet az eszmélet leírása. De ennek a sorrendiségnek is megvan az én olvasatomban a miértje.)

Bemutatja a felébredt, feleszmélt állapotot, a hajnal mindent tetszhalott állapotból élővé, eszméltté varázsoló csodáját. Azt az állapotot, ahol az van kint, ami bent; az van lent, ami fönt. Amikor minden él. A levelek élő lepkék itt… A hajnal szava, és az ég eltolása jelenik meg… Gondolhatjuk ezeket élettelen dolgokat megszemélyesítő költői képeknek. De érdemes belegondolnunk abba, hogy miért adnak annyi szépséget az ilyen költői képek a hétköznapi megfogalmazáshoz képest? Mert a valósághoz közelebb állóan fejezik ki, hogy mi történik. Azt, hogy minden él. Tehát ezek nem megszemélyesítő költői képek, hanem mélyebb bepillantások a valóságba. Amikor az élet csodája maga a teljes valóság, és nem csak egy ködös emlékkép az életünk sanyarúságának sodrásában. Amikor látjuk Istent mindenhol. Amikor Isten a valóság, és nem csak egy ködös emlékkép, nem csak egy logikai következtetés, vagy nem csak egy halovány reménysugár…

Az is jelzi, hogy a magasabb rendű valóságot, a felébredt állapotot célozza meg lefesteni a mű, hogy a költő, eszmélő szubjektuma itt még nem jelenik meg. Itt még egy tiszta érintetlen, abszolút szempontból látjuk a világot. A mindenek fölött álló élet, a lélek és Isten szempontjából. És azért került ez a versszak a vers elejére, mert mindannyian ebből az állapotból származunk, erre az állapotra mutat minden boldogságra, szeretetre irányuló vágyunk, Mert volt olyan idő, mikor még „ráláttunk” a valóságra, csak elvesztünk a másik oldal, a halott anyag szemlélésében. De minden porcikánkban, a zsigereinkben érezzük a hívását, mert az az otthonunk, az eredeti állapotunk.

Krisna így mondja el a Bhagavad gítában, hogyan áll Ő és a lelki világ minden mögött, hogyan áll az élet minden mögött – az állapot amire rá fogunk előbb-utóbb eszmélni::
„…nincs igazság, ami magasabb rendű lenne Nálam! Minden Rajtam nyugszik, mint gyöngysor a fonálon… Én vagyok a víz íze, a nap és a hold fénye, az om szótag a védikus mantrákban, a hang az éterben és az emberi képesség. Én vagyok a föld eredeti illata, a tűz heve, minden élő élete, valamint minden aszkéta vezeklése. …tudd meg hát, hogy Én vagyok minden lét eredeti magja, az értelmesek értelme s a hatalmasok bátorsága!” 7. fejezet 7-10. versek.
És hol van az élet és Isten, ami így tükröződik a világ dolgai mögött?
„Ám létezik egy másik, megnyilvánulatlan természet is, amely ehhez a megnyilvánult és megnyilvánulatlan anyaghoz képest örök és transzcendentális. Ez a legfelsőbb világ, ami sohasem semmisül meg, s még akkor is megőrzi eredeti létét, amikor ebben a világban már minden megsemmisült. 8. fejezet 20. vers.

II. versszak
„Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend –
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj – egy nap süt idebent.”

Itt már megjelenik a költő is a műben. Ezáltal bemutatja, hogyan kerül a szubjektum maya, az illúzió álomvilágába (vagy ha úgy tetszik: a mátrixba) A valódi életét időlegesen elfelejti, álomba merül, és így elveszik az álomvilágban. Az álomvilágban, ahonnan föleszmélve minden vágyunk teljesül, hiszen az álom vágyai mind a valóságra mutatnak, annak eltorzult kifacsart, szenvedéssel teli tükröződései – összekent képei. Az élet csodájával teli lelki természet az élet, az éber állapot. Az álom állapota az az állapot, mikor elfelejtjük, hogy kik is vagyunk a való életben, és ránk száll az illúzió, a hamis azonosítás (maya) fátyla.

Akinek kétsége van afelől, hogy itt valóban erről az álomról lenne szó, nem csak egy kedves költői kép, hogy „tegnap milyen színeskéset álmodott József Attila, és ez milyen jó kis hangulatfestő kép, de semmi több és főleg: nincs sok kapcsolata az előző versszakkal, és a mű többi részével”, annak érdemes megfontolnia azt a gondolatot, melyben konkrétan kifejezi József Attila, hogy ez az álom most is „homályként száll a tagjaiban”. Tehát most az álom állapotában leledzünk. De egy érdekes kettősség jelenik meg itt, hiszen a már ébredező ember egyszerre tud tekinteni, mind a lélek valósága, mind az anyag felé. A mátrixból való felébredés már a mátrixban elkezdődhet.

Kísérteties a hasonlóság az utolsó két sor: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj – egy nap süt idebent”, és a Bhagavad gíta egyik verse között. Mindkettő az eszmélő emberről szól, aki kezdi látni a mélyebb valóságot is:
„Ami minden lény számára éjjel, ébredés az a fegyelmezett embernek, míg az élőlények ébrenléte a bensőt látó bölcsnek éjszaka.” Bhagavad gita 2.69.

III. versszak
„Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szivemhez kisgyerek –
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.”

Ez most kivételesen nem fogom „túlelemezni.” 🙂 Az álomvilágban elmerült lét céltalanságáról, tudatlanságáról van itt szó, és arról, hogy a két utat: az alvó anyagi lét tudatlanságát, és a lélek ébredését nem lehet egyszerre járni, választani kell.

A Bhagavad gita így ír erről:
„Az Abszolút Igazság ismerője nem merül el az érzékek és azok kielégítése tetteiben, mert jól látja az odaadással és a gyümölcseiért végzett munka (cselekvés) közötti különbséget. Az ostobák az anyagi természet kötőerőitől megtévesztve anyagi tettekbe merülnek, s azok rabjává válnak. Tudatlanságuk következtében tetteik alsóbbrendűek, ám a bölcsnek mégsem szabad megzavarnia őket.” 3. fejezet. 28-29.

IV. versszak
„Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.”

Időtlen idők óta megy a vita, hogy determinált-e a világunk, a sorsunk, vagy van szabad akaratunk. A tudomány alapvetően azt mondja, hogy minden determinált. Ezzel szemben az ezotrikus „nagyközönség” a szabad akarat szerepét olyan szinten igyekszik előtérbe helyezni, hogy azzal már a kvantumechanika nem pont erről szóló megfigyeléseit is erre a képre próbálja formálni. Sikertelenül 🙂 Az ezoterikus álmodozóknak rossz hírrel szolgál József Attila (is), hiszen azt mondja, hogy a dolgok determináltak. Egyet kell értenünk vele a védikus tudás szempontjából nézve is. 🙂

A determinált világba, az anyagba zárt lélek mozgástere rendkívül leszűkül. A tetteit az anyagi természet, az illúzió befolyása alatt végző élőlények magukat hiszik a cselekvőnek. Azonban az anyagi természet cselekszik, nem mi. Mi csak álmodunk. Tehát a cselekvésünket is a természet törvényei irányítják. Bármit teszünk, az visszahat ránk. Nem esetlegesen, hanem törvényszerűen. Ez a karma törvénye, mely a tudomány által fölfedezett törvényszerűségek sorába illik (kár, hogy eddig még csak részben fedezték föl :-)) Illetve már az is tudományosan bizonyított, hogy a reinkarnáció létezik, csak az uralkodó tudományos paradigma nem engedi, hogy ez teret nyerjen (Lásd Thomas Kuhn és Karl Popper magyarázatát erről a jelenségről)

De várjunk egy pillanatot! Hogyan van az, hogy nem mi cselekszünk, mégis megkapjuk a visszahatását? Ha nem mi cselekszünk, miért kapnánk visszahatást? A tudatnak – három aspektusa van: a megfigyelő, az elfogadó és az élvező. A cselekvés kapcsán a tudatunk elfogadó aspektusa működik. A tudatunk elfogadja, vagy elveti a chitta által generált ötleteket, ideákat. A chitta a korábbi benyomásaink, nevelésünk, élményeink, szokásainknak tudatalatti tárháza. Tehát az ötleteket, gondolatokat a tudatalattink generálja, ezáltal jelennek meg az elménkben. A chitta, a tudatalattink állapotát, szűrőit és az általa generált ötleteket a korábbi életeink, cselekedeteink és döntéseink határozzák meg. Tehát azt, hogy milyen gondolatok, ötletek jönnek föl a chittából, törvényszerűségek szabályozzák. Tehát ez determinált. Az anyagi természet cselekszik, de úgy, ahogyan a vágyaink szerint elfogadjuk, vagy elvetjük a feljövő mintákat.

A szabad akaratunk itt, az anyagba zárva jelenleg abban áll tehát, hogy elfogadjuk, vagy elvetjük az így felmerülő „ötleteket” (Ezt a működést tudományos kísérletek is igazolják – de erről majd egy másik írásban 😉 ) A versszak utolsó három sora tökéletesen leírja az illúzió és a valóság viszonyát. Csak az, ami nincs, annak van bokra – amit az anyagi szemünkkel nem látunk: a lélek a valóságos, az esik ki a determináltság szorító keretei közül. A lélek mérhetetlen erejű szabadságát az anyag látszólag satuba fogja, determinálja, és csak a tudat elfogadó-elvető aspektusán keresztül engedi ki kicsit szimatolni a valóság szabad levegőjére. De ha lélekről szóló tudást keressük, fejlesztjük, enyhíthetünk a satu szorításán, hogy végül a lelki természet szabad egét elérve feléledhessen a lelki természetünk boldogsággal, tudással teli örök élete.

A Bhagavad gítában Krisna ezt mondja a determináltságról és a kiútról:
„A hamis ego által megtévesztett szellemi lélek önmagát hiszi a tettek végrehajtójának, pedig valójában az anyagi természet három kötőereje végzi azokat.” . 3. fejezet 27. vers.

„A kéj (értsd: az önző vágy) székhelye az érzékek, az elme és az értelem. Rajtuk keresztül fedi el az élőlény igazi tudását, s vezeti tévútra őt.” 3. fejezet 40. vers.

„Az élőlények ebben a feltételekhez kötött világban az Én örökkévaló, parányi részeim. Feltételekhez kötött létük miatt küzdelmes harcot vívnak a hat érzékszervvel, melyhez az elme is hozzátartozik. Az anyagi világban az élőlény különböző életfelfogásait úgy viszi egyik testből a másikba, mint ahogyan a szél szállítja az illatot. Felvesz egy testet, majd kilép belőle, hogy egy újat fogadjon el. Az élőlény egy újabb durva fizikai testet kap, bizonyos fajta füllel, szemmel, nyelvvel, orral és érintés érzékkel, melyeket az elme fog össze, s így élvezheti az érzékek tárgyainak egy adott csoportját. Az ostobák nem értik meg, hogyan képes az élőlény elhagyni testét, s azt sem, miféle testből merít örömet az anyagi természet kötőerőinek varázsa alatt. De aki a tudás szemével néz, az látja mindezt.” 15. fejezet 7-11. versek.

„Eddig az elemző tanulmányozás segítségével írtam le neked e tudást. Halld most, ahogy a tettek gyümölcseire nem vágyó cselekvés alapján magyarázom el! Óh, Partha fia! Ha ilyen tudás birtokában cselekszel, megszabadulhatsz a munka (karma, visszahatások) bilincseitől.” 2. fejezet 39.vers

Ez most (ismét) elég hosszúra sikeredett, ezért a vers további részei a következő posztban kerülnek sorra. Pedig a lényeg még csak ezután jön. 🙂 A következő részekben láthatjuk majd, hogy mi az, amit József Attila a föleszmélés legfőbb útjának tart. Ami nem meglepő módon egybevág a Bhagavad gíta tanításaival is.