Avagy azt gondolod, nem látod Istent? Mindig Őt látod!

Myanmar egy titkos szegletében, egy 3 kilométeres part közepén járunk éppen, egy fantasztikus resort tengerpartján.

Bármelyik irányba indulsz a parton, sehol senki. Csak a szilaj anyatermészet. Délen pálmaerdők, északon hegyek, és buja vadon feszül a finom homokos tengerpart távolba nyúló szalagjára. Elindultam hát észak felé a tengerparton…

A december végi nap szikrázóan, de mégis óvatos duhaj módjára sütött. A felhők a dél igéző szavát követve nagy rendben masíroztak el felőlem. Nyáridő vibrált mindenhol. Már egy fél órája sétáltam mezítláb a mantra meditációmba merülve, mikor észrevettem, hogy valóban nem látok már egy élő embert sem. A resort körvonalai is már rég a pálmaerdőbe vesztek.  Volt valami megmagyarázhatatlan könnyedség, ami az egész myanmari tartózkodásunkat áthatotta. Ez a felhőtlen könnyedség most még inkább elhatalmasodott rajtam. Kisgyerekként kurjongatva csúsztam le a meredekebb homokpartokon, menekültem a hullámok elől, szaladtam az utolérhetetlen kis rákbébik után, vagy ültem be két pálmafa rejtekébe, mint titkos megfigyelő, gyermeki ártatlansággal kémlelve a végtelent, ahová a tenger fordul a horizont mögött…

Nagy örömömben végül rádöbbentem, hogy annyira egyedül vagyok, hogy már nem is vagyok egyedül. 🙂 Ilyen ez, csak egy kicsit kell jobban figyelni. 🙂 Mintha egy sokkal mélyebb, több jelentéssel és szépséggel fölruházott belső, lelki tenger áradt volna rá a világra, hogy valami eddig nem látott vezérfonal mentén kezdjen még mélyebb értelmet nyerni a külvilág is a szemem előtt, ahogyan újra a mantra meditációba merültem. Az életet adó és szikrázóan simogató nap fénye úgy tűnt, mintha egy másik világ szeretettel teli fényét tükrözné a világunkba, jelezve, hogy „gyertek, ott az élet, ahonnan én jövök, azt akarom nektek mutatni, hogyan él és ragyog minden ott a boldogságtól. És az az ott már itt van, csak látnotok kell feleim „szümtükkel”…. Gyerek módjára vágyakozva néztem az eget. Az eget, amit a nap szerető fénye kékké varázsolt, az egyetlen arra alkalmas színnel befogva így a végtelent…. És bámultam az égen játékos módon egymással incselkedve bukdácsoló felhőket, melyek szintén egyre jobban értelmezhető jeleket küldtek minden mozdulatukkal.

Hiszen nincs olyan jel, ami ne hordozna jelentést. Ahogyan a rádió nélkül a rádióhullámok sem állnak össze értelmes műsorrá, úgy ha nincs hozzá meg a megfelelően működő vevő berendezésünk, akkor jelentés nélküli, érthetetlen és élettelen dolgok sivárságába fordul a valóság. Csak egy részben értelmezhető valóság bontakozik ki a szemünk és tudatunk előtt. Alig érthető valóság, amit látszólag véletlenül és céltalanul fújt össze a tengerparti szél. De valóban értelmes fogalom a véletlen, nem csak a hiányos tudásunk szinonimája? Ha jobban belegondolunk, akkor a bennünket körülvevő dolgok, jelenségek értelméről, vagy egyáltalán a létezésünk okáról sem tudunk igazán semmit. Ismerős? Csak őszintén. 🙂 A valóság azonban gyönyörű, és minden rezdülésében jelentéssel teli. És minél mélyebbre hatolunk, annál inkább láthatjuk, hogy minden értelmet nyer, minden áramlik, minden él. Minden jel egy mélyebb dimenzióban nyer jelentést. Minden jel egy mélyebb életminőségben formálódik hanggá, majd énekké. Minden jel egy mélyebb élet felé mutat. És nem is akármilyen felé. És nem is akárkinek az élete felé…A nap kicsattanó örömben úszó fénye, a zúgó-morajló tenger hullámainak nyugtalan lelkeket simogató bűvölete, a partra feszülő vadon elhaló neszekkel hívogató titokzatos suttogása, a búgó-zizegő-vibráló atmoszféra felfokozott várakozása, az új kalandok ígéretével hívogató végtelen horizont, a meleg homok minden lépésnek támaszt adó biztonsága, az ide-oda futkosó, izgága kis rákok játékossága… Ez mind-mind Ő. Ez mind az Ő személyének a varázsa. De közben Ő személye független is mindezektől…
(Reméljük) mindannyian sokszor érezzük, ihletett, vagy manapság divatosabban szólva: flow pillanatunkban, hogy megáll az idő, megszűnnek a gondolataink, és valami megmagyarázhatatlan nyugalom, szépség, netán gyönyörűség jár át bennünket a kisujjunktól a fejünk búbjáig. Sokan úgy gondolják, hogy ez a nagy „Egységbe” való beolvadás előszele, az egységtudat megtapasztalásának az előszobája.

Csak azt nem vesszük figyelembe ilyenkor, hogy ezek hol egy elbűvölő zenei kompozíció, hol egy letaglózó festmény, hol egy szívünkig ható költemény, vagy magával ragadó regény, egy mélyen inspiráló beszélgetés, vagy egy elmélázó pillanatból lett elmélyült pillanat, vagy egy soha nem látott természeti csoda megtapasztalásával merülnek fel bennünk. És nem a lecsupaszított „egység” vagy netán a „semmi” kapcsán. Az csak az utólag ráakasztott gondolati séma, elmélet. Vagyis mindig más, mindig változatos a forrás. Mi mégis mindet ugyanoda: a „különbségek nélküli egység megtapasztalásának” gondolati sémájába akarjuk betuszkolni, visszavezetni…

Ezek valójában Isten végtelenül változatos tulajdonságainak, személyiségének a megtapasztalásai. Igen, az egységes lelki természet áll az árnyékvilágunk mögött, az ad neki jelentést, az „támasztja”, hogy élőnek tűnjön. De miért vetjük el a lelki természet változatosságát? Miért vetjük el Istent, mint személyt és az ő változatos lelki világát? Milyen valódi okunk van rá, a „nagy gondolkodók” által ránk erőltetett „egységtudat” gondolati sémáin túl? Hiszen a változatosság, a forma szintén ebből a lelki természetből tükröződik az egysíkú és egynemű anyagra. Miért pont a változatosság és a forma lenne illúzió? Miért nem a változatlanság és formanélküliség az illúzió? Pontosan a változatosság és többrétű szépség (is) jelzi, hogy a lelki világ is végtelenül változatos, és nem „egynemű”. Az ottani szépség, kapcsolatok és személyes lét tükröződik a mi világunkban is…

Vagyis Isten világáról, Isten szépségéről, változatos tulajdonságairól lebben fel némileg a fátyol bármikor, amikor akárcsak egyszerűen jó érzés tölt el bennünket valami hallatán, vagy valami láttán, vagy valamit megértve, megérezve. ISTENT LÁTJUK ILYENKOR. Csak még felhők fedik a tudatunkat, és nem látjuk a napot a maga teljes valójában. Csak az átszűrődő fényét. Azonban ahogyan egyre jobban tisztul a tudatunk a tévképzetek, illúziók felhőitől, úgy fog megjelenni egyre több fény, és majd a nap is feltárja magát a maga teljes valójában.

Persze, kellemes dolog mindig csak távolról gyönyörködni Isten, a világ szépségében. Járni a világot, újabb tiszta és lelket simogató élmények reményében. Megejtően ártatlan és jószívű emberekkel találkozni. Olvasni egy újabb magával ragadó történetet, annak megmagyarázhatatlan nyugalmat sugárzó sodrásába merülve. Hátradőlni, hogy milyen felemelő volt egy beszélgetés a barátunkkal vagy szerelmünkkel…. stb stb. De valóban meg akarunk itt állni? Bármilyen kellemes is ez, bármennyire is azt valljuk, hogy mi „élményeket gyűjtünk, nem tárgyakat”, ezek az élmények vajon mennyivel maradnak tovább velünk, mint a tárgyak? Valóban ennyi csak az élet, és mindez céltalanul elveszik a halálunkkal?

Minden ilyen megtapasztalásunk csak valami sokkal nagyobb, sokkal mélyebb, és szebb dolog: a teljes, gyönyörű valóság, Isten valóságának az előszobája. Ne pazaroljuk el az életünket, hogy örökké csak az előszobáig akarunk eljutni, ott toporogva, kellemes érzések és élmények után csorgatva a nyálunkat, majd megelégedve a kellemes langy-melegséggel. Tudomást sem véve arról, hogy az előszoba ajtaján túl ott a valódi csoda. Ő és az ő végtelenül változatos, és minden rezdülésében szépséggel és szeretettel teli világa olyan mint a gyönyörűen ragyogó Nap az életünkben. Nem véletlenül hívják úgy, hogy „mindenkit vonzó”, szanszkritul: Krisna.