…mely megakadályozza, hogy közelebb kerüljünk a belső világunk áramló csodájához, ahhoz az élethez, amire mindig is vágytunk.

És ez a csapda rögtön három arculatban mutatkozik meg. Sokan felismerték már, hogy itt valami szinte mindig elcsúszik, hiányzik, és próbáltak is ellene tenni. Pl. Ken Wilber felismerte, hogy az egyik „megvilágosodott” guruja erkölcsileg, enyhén szólva, kb. nulla volt, és ezért próbált újabb dimenziókat behozni az önismereti, spirituális útba. Vagy megint mások szintén felismerték, hogy a „felébredésen” kívül van még két dimenzió: hogy mesterien, illetve művészien kell élni az életünket, nem csak a felébredést kell megcélozni. Azonban ezek a felismerések pont azért homályosak és nehezen megfoghatóak, mert még nem értek el a probléma valódi gyökeréhez. Azonban a probléma és a három dimenzió pontosan kirajzolódik, amint megismerjük a védikus önismeret erre vonatkozó meglátásait.

Ezt érezzük, mikor azt látjuk, hogy az illető elméje „hasít”: olyan mély, megvilágító erejű igazságokat mond neked az egységről, nondualitásról és arról, hogy „nincsenek mások”, hogy az igazság fénye pár pillanatra azonnal felszabadít a tudatodra vetődő árnyék alól. Aztán látod, hallod, hogy az illető orgiákat tart a tanítványaival, kihasznál, bántalmaz másokat, vagy csak egyszerűen használja a körülötte lévő embereket és azokat, akik mellette élnek. Vagyis akik valóban ismerik, csak a hideg „fényt” tapasztalják. És ekkor – ha nincs „óriási kognitív disszonancia” benned – jogos kétségek kezdenek ébredni az elmédben.

Aztán mások azt vallják és művelik, hogy az önismeret területeit mesterien ki kell művelni, hogy közelebb kerüljünk önmagunkhoz. Felismerni, a létezésünkbe integrálni az árnyékunkat, az érzelmekre, a belső működés rejtett területeire, a férfi-nő kapcsolatok mozgatórugóira kiterjedő tudatosságot fejlesztenek. Aztán például az illető közeli ismerősei tudják, hogy milyen mélyen nárcisztikus az illető, miközben a nárcisztikus viselkedés felismeréséről gyárt videókat, írásokat. Vagy magukat tanítónak kikiáltó gyakorlók beszélnek a meditációval elérhető belső elmélyülés rejtelmeiről, miközben a párjukkal, enyhén szólva, sem bánnak kesztyűs kézzel. Vagyis ez a hatalmas önismereti tudatosság valahol mégis elcsúszik. Nagyon elcsúszik.

Aztán megint mások azt tartják, hogy az egyetlen megoldás az, hogy át kell adnunk magunkat az életnek, át kell adnunk magunkat a szeretetnek, szerelemnek. Hogy minden pillanatot a legmélyebben éljünk meg: a szívünket teljesen átadva a pillanatot formáló erőknek. Művészetté formálják az önkifejezést. A fájdalmukat gyönyörű dallá érlelik, mely másokban mély benyomást hagy. Aztán szinte mindig kiderül, hogy ez az önátadó „művészet” nem terjed ki arra, hogy a mellette lévő emberrel, vagy netán önmagával is ilyen empatikusan bánjon: saját magát és másokat is pusztító élet kerekedik ki ebből az „önátadásból”. Aztán ugyanezen probléma miatt, de pont ellenkező módon, sokan, akik az istenszeretet önátadó útján járnak, szinte teljesen vakon léteznek. Nem értik, miért az érzékeik, függőségeik, traumáik rabjai még mindig, és csak önigazolást keresnek, hogy „nem baj, járom az utam, ahogyan tudom, majd az életem végén biztosan meglesz a jutalma”. Vagy egyszerűen csak dogmákká korcsosult igazságokat ismételnek, mert nincs meg a tudatukat megvilágító erejű igazság, illetve az átfogó képet eredményező tudatosság, így valójában nem tudnak különbséget tenni a valós és illuzórikus, a felemelő és lehúzó erő között. Mert fanatizmussá, dogmatizmussá, spirituális elkerüléssé, puszta önigazolássá vált a lelki életük.

Tudom, ezek drasztikus példák voltak, de ez a három dimenzió valamelyikének (vagy többnek) az elkerülése nem engedi, hogy megéljük azt a csodát, ami a szívünkben mindig is ott tükröződött. A védikus önismeret szerint a három dimenzió együtt alkotja a létezésünket, és az eredeti, valóságot formáló erejüket (minden értelemben) csak együtt tudjuk kibontakoztatni.

A létezésünk eredendő természete a sat-cit-ānanda, vagyis
– a jelen pillanatba, a MOST-ba ágyazott, örökkévaló létezésünk spirituális csodájának felismerése (sat),
– az ezt megakadályozó illúzió és a valóság felé tekintő tudatosságunk felismerése és kiterjesztése az érzelmektől a belső működésünkön át a hivatásunkig, az életünk minden területének mesterien tudatos megéléséig (cit),
– és ha ezt már felismertük: az élet valódi tudománya, hogy hogyan adjuk át magunkat az önző rāga-dveṣa programjainktól mentes módon (!) az isteni energiáknak, és hogyan merítik ezek az energiák a kreativitásunkat, önkifejezésünket, önátadásunkat a valódi boldogságba (ānanda).

Ennek mélységeiről fognak szólni a következő két hét bejegyzései.
Maradjatok itt, gyertek újra, ha tehetitek.🥰🙏 Ezt a belső utazást egy külső utazás is kíséri majd: Pugliában és Calabriában barangolunk éppen a csapatunkkal.