Az éjszaka csendjéből a világ legnagyobb kirtan fesztiválja emelkedik itt ki, annak is a záró kirtanája. Körülöttem a világ minden tájáról összesereglett hívők énekelik a szent nevet, az oltáron pedig Isten és társai ragyognak. A hatalmas templomcsarnokot betölti az ének és a hangszerek által keltett utánozhatatlan vibráció. Igen későre jár, így már mennék vissza a szállásunkra, de körülbelül egy órája nem tudok elindulni. Nem enged az a csoda, aminek a közepébe csöppentem. Hirtelen belém hasít a felismerés, hogy egy fél világ választ el az otthonomtól. Képek villannak be, hogy hogyan is kezdődött, hogyan is kerültem ide, ahová gyermekként még álmomban sem gondoltam, hogy valaha is eljutok.

Még gyerekként olvastam a szférák zenéjéről, ami egy nagyon különleges mennyei hang vagy harmónia és a régmúlt idők hite szerint a bolygók súrlódásából keletkezik. Csak kevesen hallhatják meg, és csak akkor, ha elég fejlettek hozzá. Ez a leírás nagyon megfogott. Ábrándoztam ezekről a hangokról, de fogalmam sem volt róla, hogy milyen „elég fejlettnek” lenni ahhoz, hogy meghalljam. Aztán kicsit el is felejtettem, amit erről olvastam, csak a tudatom mélyén visszhangzott föl néha, látszólag véletlenül.

13-14 évesen kezdtem fölfedezni a zenét. Magam sem tudom igazán, hogy mit kerestem, de néha erőlködve képzeletem bele dalokba olyat, ami nem volt ott. Legalábbis sokszor nem érzetem nagy mélységeket. És az erőlködés is ezt jelezte. De néha valamiért jobb napom volt (lehet, hogy csak elfelejtettem erőlködni), és így adott is valamit a zene. Így órákig tudtam keresni és hallgatni az újabb és újabb zenéket. Az akkori, nem annyira főárami zenék között úgy éreztem, hogy találtam is kincseket. Vagyis inkább találtunk, mert a fiatalság egyik legfőbb szocializáló ereje a zene, így a baráti kapcsolatok fontos aspektusa volt a zenehallgatás és a zenék közös fölfedezése.

Aztán egyszer megszereztem egy akkorra már lassan kedvenccé váló zenekar (The Clash) egyik legjobb albumát. Emlékszem, egy igazi „régiszépidős”, derűs nyári délelőtt volt. 16 éves voltam és egyedül ültem a szobámban. A nyári szünetel megnyíló szabadság ígérete és a szomszéd óvoda beszűrődő vidám gyermekhangjai ritka önfeledt hullámokkal öntözgették a tudatomat. Amikor a Straight to Hell című számhoz értem, valami nagyon különös dolog kezdett kibontakozni bennem. A szövegben a világ több tájáról villantak föl képek reménytelen emberi sorsokról. Ezek a képek mind mély és megoldhatatlan kilátástalanságot hordoztak. Azonban volt valami oda nem illő is. A dalban mennyei hangon búgó hangszerek ellenpontozták a szomorú képeket. Nem tudtam, hogyan és honnan csalták elő ezeket a hangokat, harmóniákat és ezt azóta sem akartam megtudni. Először nem értettem a szöveg és a zene kettősséget, de lassan magával ragadott az egész, és lassan kezdtem érezni a kapcsolatot. A végtelen kilátástalanság mélyéről elementáris erővel tört felszínre valami, ami szívszorító reményt, szépséget és szeretet sugárzott.

Ahogyan a szűnni nem akaró eső cseppjei magukban hordozzák a szivárvány lehetőségét, úgy bújik meg a remény is a reménytelenség mélyén. Várjuk, hogy vége legyen a sötét felhőkkel masírozó esős időnek, és újra előbújjanak a nap sugarai. Aztán egyszer csak valami megváltozik. Még úgy esik, mintha dézsából öntenék, de a távoli horizonton már ott feszül a napfény eljövetelét jelző színskála, mutatva, hogy mindig van remény: a nap a felhők mögött arra vár, hogy ránk onthassa gyógyító sugarait és újra vidám színekbe borítsa az életünket. Ha már igazán mélyre mentünk ahhoz, hogy végső elkeseredésünkben elengedjük a görcsös akarásunkat, és Istenre bízzuk magunkat, akkor ez már előre is vetíti, hogy megszületett a helyzetben rejlő megoldás, és megérkeztek az első sugarak.

Valami ilyesmi játszódott le bennem. Az egész élmény a zene hullámain sodródva ismeretlen tájakra vitt. Utána napokig, hetekig nem múlt ez a tapasztalás. Nappal ámultan figyeltem a tündöklő világot és nem értettem, honnan árad ennyi szépség. Esténként a parkokban sétálva a fák susogását és a város távoli zajait hallgatva olyan fölfokozott hangulat lett úrrá rajtam, mintha folyton azt várnám, hogy egy ismeretlen ismerős bukkan elő a bokrok mögül, hogy szeretettel átöleljük egymást, mint rég nem látott barátok.

De aztán szépen lassan kifakult a tapasztalat. Azonban valami örökre belém égett mindebből. Először lázasan kerestem, hogy mi történt, hogy hogyan lehet ezt az állapotot újra előidézni és mi következik ebből. Néha elő is jött, de pont amikor nem vártam és nem kerestem. Aztán rátaláltam a Krisna-tudatra, ahol rendkívül fontos szerepet játszik a zene és az éneklés. Már ez is jelzett valamit, de a Hare Krisna maha mantrát hallva már az elején tudtam, hogy valami különleges dologra leltem. Lépésről lépésre haladva megtapasztalhattam, hogy a korábbi élmények csak előfutárai voltak még mélyebb tapasztalásoknak.

Ezáltal lassan kezdtem megérteni a Hare Krisna maha mantra jelentőségét is. Isten hangvibráció által betölti az egész univerzumot. Ez a hangvibráció nem különbözik tőle, vagyis ez a hangvibráció Ő maga. Ennek a hangvibrációnak a mi fülünk számára is hallható aspektusa a maha mantra. Ha ezt a mantrát odaadással és a transzcendentális tudás művelése mellett énekeljük, a mantra hamarosan mélyebb és mélyebb rétegeket tár föl önmagából és a világból, míg végül teljes valójában meg nem tapasztaljuk a mantra teljes valóságát, vagyis Istent. A zene pedig ennek az isteni létnek, az isteni hangvibrációnak a része. Az univerzum teremtője például a hét zenei hangot használva építette föl az univerzumot. A mi világunkban is fontos szerepe van a zenének, de minél inkább úgy gondoljuk, hogy az független Istentől, annál kevésbé mutatja meg magát, annál kevesebbet érzékelhetünk a zene áramlásából. Míg a mantra maga Isten, addig a zene, tehát minden zene Isten érzelmeit tükrözi a világban…

Mindez egy pár pillanat alatt futott át az elmémen, miközben ott ültem az indiai éjszakában, több száz ember között Krisna szent neveit énekelve. Mielőtt újra elmerültem volna az éneklésben és a zenében, egy pillanatra körbenéztem. Ismeretlen, de mégis a lelkem mélyén ismerős arcokat láttam. Egy indiai hívő ült mellettem. A tekintetünk találkozott és alig látható mosollyal kísérve beszédes pillantást váltottunk: „ugye te is látod, hogy mi történik velünk”. Ezután visszatértem, hogy elmerüljek a csodában. A csodában, melyben benne rejlik a szférák zenéje, szívünk legrejtettebb vágyainak beteljesülése, a megnyilvánult is megnyilvánulatlan világok minden szépsége és szeretete, és mely az utunk végén végül majd föltárja az Istenhez, Krisnához fűződő örök kapcsolatunkat és a hőn vágyott eredeti otthonunkat is.