Meglehetősen radikális és ezoterikus lesz, ami következik, így aki nem akar ilyet látni, olvasni, tovább tudja görgetni. 🙂 Mindenesetre a belső ébredés, és a belső munka egy újabb alapkövéről lesz szó.

Ha úgy döntesz, hogy tovább mennél, az olvasás előtt keress rá a Youtube videomegosztón a következőre, és játszd le:
Nick Cave & The Bad Seeds – Into My Arms (Official Video)

A videó egy összetört, elhagyott ember imája. Figyeld az érzéseket magadban, amikor a síró lelkeket, a fájdalmas arcokat látod. Utána folytatjuk. 
(Nem véletlenül egy kortárs művésztől választottam. Nick Cave akkoriban talált újra Jézusra, és nem sokkal korábban hagyta el PJ Harvey (egy angol énekesnő). Körülbelül ez a két dolog ötvöződik a számban.)

Mit éreztél, amikor a fájdalmat láttad (és hallottad)?
* Semmit? (Netán azt, hogy miért nyomatja Acyuta a saját hülye ízlését? 😉 (Nem, soha nem tartozott a nagy kedvenceim közé Nick Cave, és már régóta a kirtan az én utam) 😉
* Vagy emlékeztetett a te korábban megélt fájdalmadra?
* Vagy átérzed más fájdalmát, ahogyan a szemében látod?
* Vagy netán úgy érzékeled, mintha neked fájna?
* Emiatt egyfajta együttérzés, szeretetet érzése kezd kibontakozni feléjük?
Igen, közeledünk.

Minél mélyebbre megyünk, és minél mélyebben éljük meg a valóságot, annál inkább érzékeljük a mögötte húzódó spirituális energiát. Mindannyian ugyanannak a végtelenül csodás lelki természetnek a részei vagyunk. Mindannyian testvérek vagyunk. Most az anyagba zárva, egymástól elkülönülten, a testünk börtönéből küldünk jeleket egymásnak az érzékek koszos ablakain át. De amikor kiszabadulunk, és hazatérünk, akkor végtelen örömben és boldogságban találhatunk egymásra a lelki világban. Nem, nem válunk eggyé, csak végre túllépünk az anyagba zárt elkülönülésen…

Minden élet, sőt a létezés minden rezzenése szent és isteni. Amikor a fenti klip kapcsán is megtapasztalt együttérzés rokonszenvvé, majd mély megélése válik, akkor közeledünk az irigységtől mentes állapot, a suddha sattva állapota felé, mely a valódi bhakti (samvit + hladini sakti) feléledésének az alapja. Ebben az állapotban tud kibontakozni a valódi isteni szeretet, a bhakti.

De hogy jön a képbe Isten?

Itt lép be a képbe az, amire az előző bejegyzésben jutottunk. Az, hogy mit mond Isten, Krisna a világról és a tapasztalásról: „Ezen a világon bármit is ragadjon meg az elme, szóljon a beszéd, lássanak a szemek, vagy érzékeljen a többi érzékszerv, az egyedül Én vagyok, semmi más nem létezik Rajtam kívül.”

Amikor maya, az illúzió fátyla fellebben, meglátjuk, hogy Istennel vagyunk kapcsolatban a tapasztalás minden dimenziójában.

Egy szemléletes példa az Istenhez fűződő kapcsolatunk megértésére: Amikor hallunk egy csodás dalt, akkor az hangokból adódik össze, de a hangok mégsem egyenlőek a dallal. Most képzeld el, hogy abban a világban, ahol minden tudatos, a hangoknak egyenként és a dalnak egymagában is van saját tudatossága. A dal maga Isten, saját személyiséggel, hiszen a dalnak saját élete, formája, hatása van. De a hangok, akik a dal részét képezik, azzal tesznek hozzá a dalhoz, hogy a helyükön vannak az isteni játékban. Így megvalósul a harmónia(!): ami maga az isteni szeretet(!), mely maga a valódi ÉLET(!).

Egy másik példával: Amikor egy sütemény édességének az ízét érezzük, akkor gyakorlatilag azt érezzük, ahogyan Isten élvezi saját maga édességét. Isten női, belső energiája hozzásegíti Istent, hogy megélje az édességét. Ez áramlik a létezés minden rezdüléséből. De amíg mi akarjuk élvezni a létezés ízeit, addig csak a belső energia árnyékát kapjuk, „ízleljük”. Érzünk valamiféle édességet, ízeket a világban, de inkább csak az eredeti ízek illúzióját. Ami valójában csak egy emlékeztetőt a valódi édességről. Annak csak halovány emléke.

Amikor belátjuk, hogy nem nekünk kell elsődlegesen élvezni az „édesség ízét”, mert az Krisna saját, belső energiája adja Krisnának, amikor ráébredünk, hogy a harmónia csak a teljes dalban valósul meg, akkor ráébredünk a valódi természetünkre. Arra, hogy nekünk is az „édesség megélésében” van szerepünk, a harmónia keltette édesség megtapasztalásához járulunk hozzá. Ekkor fellebben a fátyol, az eredeti helyünkre kerülünk az isteni játékban, valódi harmóniába a létezéssel. És így megérezzük majd a valódi ízt: a dal varázslatos összhangját, szépségét, ízeit, mélységét, játékosságát stb… (Tehát fontos momentum, hogy mindez személyiségek közötti kapcsolatban és egy eszméletvesztően szép világban: a lelki, spirituális világban történik….)

Ha természetellenes módon próbálunk Istenhez és egymáshoz közeledni, azt már láttuk hogyan működik. Hogy hogyan nem működik. Az van itt, ebben az anyagi világban, ha nem éledt föl az isteni látásunk. Itt az „anyagon keresztül”, az élvezet vágyával közelítünk. Így gyakorlatilag ki akarjuk venni a hangot a dalból, és egy másik árva hanggal összeborulva keressük a teljes dal varázsát. Vagy van úgy, hogy azt hisszük, hogy a végső valóságban eggyé válhatunk Istennel, mi válhatunk magává a dallá. De egy hangból soha nem lehet egy egész dal… Nem működik. A hang elhiheti magáról, hogy maga a dal, mert valahol részben igaz is, de a valóságban soha nem lesz az.

A dallal összhangban találhatjuk csak meg a dal teljességének a harmóniáját. Mert ha nem így teszünk, akkor mindig az a vége, mint a fenti Nick Cave dalban… (Bár természetesen ott is ráérez a szerző, hogy nincs értelme másban hinni, mint a szeretetben.) A szerelem is az Istennel, és a többi lélekkel való eredeti lelki kapcsolatunk egy emlékeztetője. Mikor szerelmesek vagyunk, különleges kapcsolatot, szinten földöntúli boldogságot érzünk, ami végül mindig elmúlik, vagy valami fájdalmasba torkollik. Mert a szerelem is csak egy emlékeztető a valóságra. Lehet, hogy hosszú életeken át kell szenvedünk, míg rá nem ébredünk, hogy mire emlékeztet. Mert ez a szerelem csak a lelki világban lehet igazán valós. Mert ez a szerelem/szeretet maga az Istenhez fűződő eredeti kapcsolatunk…