2020 az ébredések és átminősülések éve volt.
De valóban tudjuk mire ébredünk rá?
(A képek a 2007-es indiai zarándoklatunkon készültek, Mayapurban)

Először jöjjön egy tanmese, amiből rögtön kiviláglik majd valami igen fontos a belső fejlődésünk, átminősülésünk útján.

Egyszer régen, nagyon régen, mikor még az istenek is ott voltak az égen, élt egy igazi Istenember. A lelki fejlődése során mérhetetlen tudatosságra tett szert.  Ez a fejlettség elsősorban annak volt köszönhető, hogy amikor kész volt rá, a guru megnyilvánult. Ez a guru nem is akármilyen guru volt. Az univerzum legnagyobb tudású mestere, a legnagyobb shaktipat tanító volt ő. A mester kegyéből olyan erőre és tudásra tett szert, mint soha senki azelőtt. Jól ismerte a lélek és az anyag különbségének tudományát, és tanította is azt. Sőt a tudatosságát olyan szintekre emelte a csakrái tisztításával, és a kundalini felemelésével, hogy a tudatosságának az ereje az univerzumot alkotó 5 elem kontrollálását is elérte. Olyan szinten, hogy képes lett volna akár a sarkából is kifordítani az univerzumot…De emellett nagyon szerette a családját. Az érzelmei is rendben voltak tehát. Egyik nap, mikor a fia hazaért az iskolából, szeretettel hívta magához. Mély, apai szeretettel a térdére ültette, és megkérdezte tőle, hogy mit tanult az iskolában, …és hát a gyermek elmondta. Elmondta, hogy Isten, Visnu szeretetéről tanult…

Ekkor borult a bili. A főhősünk éktelen haragra gerjedt. (Most már nevezhetjük nevén is, hiszen legkésőbb az előző mondat végére a védikus irodalomban járatosak számára ki kellett derüljön, hogy kiről van szó ;-)). Szóval Hiranyakasipu olyan dühbe gurult, hogy még a saját fiát, Prahládot is más színben kezdte látni. Szó szerint gyűlölni kezdte, mert az ősi ellensége, Visnu, Isten szeretetéről mert beszélni… Mert hát Hiranyakasipu a valaha élt legnagyobb démon volt, aki az önös vágyaitól vezérelve majdnem fölperzselte az egész univerzumot.

A fenti kis tanmeséből jól látható, hogy az ébredésünk, belső átminősülésünk nem egydimenziós. A fejlődésünk több tengely mentén, több dimenzióban történik.

Mindenhonnan azt halljuk, hogy a „2020-as év erői, energiái” magasabb tudatszintet hoztak. De a sors (isteni törvény) nem hoz automatikusan magasabb tudatszintet. Tehát nincs instant, automatikus mennyország, gamma sugár elmerülés, vagy 5. tudatszint átminősülés – vagy hívjuk bárhogyan. Azért nekünk kell megdolgozni. (Van olyan hogy isteni kegy de az sem előzmény nélküli, és főleg nem tömegesen automatikus.) A sors csak lehetőséget ad, hogy tisztábban lássunk az életünk minden pillanatban újjászülető útkereszteződéseiben. És lehetőséget ad, hogy magasabbra léphessünk. De lépést nem teszi meg helyettünk…

És a sors kényszeríteni sem kényszerít semmire. Csak szembesít. Elveszi a szemellenzőket, beélesít bizonyos karmákat (korábbi tetteink visszahatásait), hogy segítsen a döntésben. Vagy finoman tanít, vagy az összeomlás által. Kinek mire van szüksége. A saját hiányosságaink tükrében mutatja meg rólunk, és a világról az igazságot. Azért, hogy legyünk tudatosabbak, hogy merjünk mélyebbre menni.
De a szembesítés fontos momentuma az is, hogy megmutatja, mire is vágyunk valójában…
Manapság sokat hallunk az Istenemberré történő átminősülésről (főleg asztrológusoktól). Ez szép és jó, hiszen növeljük a tudatosságunkat. Csak ne járjunk úgy, mint fentebb Hiranyakashipu. Hiszen, a tudatosságunk, tudásunk és képességeink egészen magasra szárnyalhatnak, de ha kimarad egy fontos dimenzió: a bhakti, az isteni szeretet, akkor a valós lelki tudatszintektől távol maradunk. Nyilván ilyenkor mindannyiunknak az az első gondolata, hogy én szeretem az embereket, és önzetlen is vagyok egy egészséges mértékig. Igen, de Hiranyakashipu is szerette a családját, barátait. Velük sokszor „önzetlen” volt. Vagy hogy is van ez? Az önzés és a feltétel nélküli, isteni szeretet egy tengely két végpontja, ahol az átmenetet érzelmeknek hívják. Ha már nem csak magunkat vesszük figyelembe, akkor már érzelmekről beszélünk, és nem tiszta önzésről. De amikor az érzelmek teljesen megtisztulnak az önzéstől, onnantól lehet csak feltétel nélküli szeretetnek, vagyis valódi szeretetnek hívni. A feltétel nélküli szeretet az isteni játékba, a teljes valóságba való visszakerülés útja. Az Istenhez fűződő örök és boldogsággal teli kapcsolatunk fölélesztése. (Nem is beszélve arról, hogy az isteni szeretet elhozza az intelligenciát, és a védelmet azok számára, akik az útjára lépnek, így nem lesznek kiszolgáltatottak.)
Az önös vágyak spektruma az élvezetre való vágytól (káma) egészen a megbecsülésre való vágyig (pratistha) tart. Ez utóbbi az önzés legkifinomultabb formája. Ezek a vágyak megmérgezik a lelki fejlődést. Ha ilyen vágyakat dédelgetünk, miközben „a lelki átminősülés” útját is járjuk, kétszínűvé, képmutatóvá válunk. Ilyen volt Hiranyakasipu is. Hiába volt extrém módon tudatos, elsősorban az Istentől független élvezet, az önzés hajtotta, így a „szeretete” képmutató volt. A fiát is csak addig szerette „önzetlenül”, amíg az nem mondott ellent neki…

A fejlődésre tehát ebben a dimenzióban is ügyelnünk kell. Főleg most, hogy a valódi belső vágyainkkal is szembesít a sors. Megmutatja, hogy mi is a valóságos abból, amit elértünk. Hogy talán amit addig láttunk, gondoltunk magunkról, az csak illúzió volt. Ha a valódi és elsődleges célunk az volt, hogy mi – Istentől függetlenül – „élvezzünk”, akkor ezzel is szembesíthet bennünket az élet. Hogy ott volt-e a szeretet, vagy csak valami, ami a szeretet illúziója? Vagy hogy nem tűnt-e el időközben a szeretet, az önzetlenség a képből? Ha eltűnt, akkor most mindenhonnan jelzi nekünk az élet. Jelzi a gurun, a társakon keresztül. Például a sors kérdőre von, hogy csak akkor szeretjük-e őket, ha úgy tesznek, ahogy nekünk jó, …hogy mi élvezzük?

Próbára tesz, hogy nem csak az élvezetet, elismerést, és az egó növelését vártuk-e? Ha ez volt a vágyunk, és nem kaptuk meg, akkor most akár kiüresedettnek is láthatjuk a saját addig megtett utunkat, gyakorlatunkat. Hiszen szembesülünk a saját hozzáállásunk következményeivel. Ilyenkor kell őszintének lenni és megvizsgálni a valódi motivációinkat is. Mert ha nem, akkor amint nyílik az olló (amelynek a felső része fölfelé nyílik, az alsó része pedig lefelé), mi alulra kerülhetünk. És ahogyan nyílik az olló, és távolodunk, úgy egyre inkább azt gondoljuk, hogy a tudatosság fontosabb, mint a szeretet. Sőt akár azt is gondolhatjuk, hogy a tudatosság a valódi út, hiszen a szeretet megfoghatatlan, és max. arra jó, hogy hozzásegítsen a magasabb tudatszintekhez.

Ennek egyenes következménye, hogy olyan filozófiákhoz kezdünk vonzódni, ahol alapvetően csak a tudatosság a cél. Mert az megfoghatóbb (ha már a mi kezeink közül kicsúszott a másik összetevő). Ahol pedig alapvetően csak a tudatosság a lényeg, ott sajnos az a végkövetkeztetés, hogy a tökéletesség az, hogy a tudatunk eggyé válik Istennel, és valójában soha nem is volt különböző tőle. Így viszont nem tárul föl a szeretet által Isten teljes birodalma: az élet teljes valósága. Érdemes észrevenni a párhuzamot a fenti tanmesével, ahol Hiranyakashipu a nagy tudati fejlődése során igazából csak Istenné akart válni. Ugyanígy azok a filozófiák is, melyek tagadják Isten személyes létét, és az egységes tudatba olvadást, Istenné válást tartják a végcélnak, valójában maya utolsó isteni próbatételén: az ego próbatételén elbukott lelkeket vonzó filozófiák. Hiszen ott mi lehetünk Isten. Viszont Isten olyan kegyes, hogy időlegesen meg is engedi ezt a végső, elég nagy mellényúlást. De mivel nem ez az eredeti helyzetünk, így onnan is vissza kell térni a tudatosságot tökéletesített lelkeknek, hogy az érzelmi dimenziót is tökéletesítsék…Nagyon sarkítva (mert a bhakti igazából a tudatosságot is magába foglalja) olyan ez, mint mikor Bach D moll toccata és fúgáját egy robot játssza el. Lemegy a mű, tűpontos és a helyén van minden hang. De érzelmileg nincs semmi hatása. Mert érzelmek és valódi zenei zseni nélkül nincs benne élet. Lehet egy hozzá nem értő, érzelmileg, zenileg „kevésbé a topon lévő” embernek (szinte) ugyanaz a két előadás. De egy igazi zenész, vagy akár egy érzelmileg fejlettebb ember látja az óriási, szakadéknyi különbséget.

Ha kivesszük a bhakti, az isteni szeretet érzelmi oldalát, az építmény (a tudatosság) megmarad, de kiüresedett, szellemjárta kastéllyá válhat, ahol nem lakik senki. Olyan építménnyé, amiben nincs valódi élet. Szép, és jól néz ki. Magas színvonalon van megépítve, és nagyon komoly dolgokat tud. Csak hiányzik belőle az élet. Mert a bhakti maga az élet. Ha pedig csak addig használjuk a bhaktit, amíg megépítjük a házat, aztán elhajtjuk az építő, élő munkaerőt, akkor ugyanoda jutunk. (Hiába használtuk a bhaktit.) Nincs a házban élet…

Mert a bhakti örök jelenléte teszi valóban élővé a három világot és a teljes valóságot. Mert a bhakti maga a valódi élet szinonimája.