Amikor lyukat üt a meggyőződésünk burkain, új, tágas világok nyílnak meg bennünk.

Mintha a tenger hullámai a lelkünkig érnének, az ég kékjébe simuló fehér házak látványa és az emberek mosolya egy ismeretlen élet édes emlékét ébresztené fel bennünk. Ekkor elkap az áramlat, és nem is szeretnénk, hogy vége legyen. El szeretnénk merülni a pillanat örömében. Intuitív tapasztalás jelenik meg, és a kreativitásunk kinyílni látszik. Aztán csak visszatér minden a régi kerékvágásba.
A szerelem elmúlik, az öröm elapad, a kreativitás után zörgő csontvázak maradnak csak. Az élet kifakul. Mert amikor valami igazán felemelő dolog léket üt a világunk burkába, szinte automatikusan jön egy másik erő, és előbb-utóbb lefojtja, újrakeretezi, az értelmezése igájába hajtja a felemelő tapasztalatot, és önigazoló történetet épít köré. Így múlik el a szerelem, az öröm, és végül az élet…

Mert ezzel az újrakeretezéssel el is veszi a mélyebb tapasztalás lehetőségét. Az „életművészek” tragédiája is. Meg mindannyiunké is. Sokan érzik az élet áramlását, a kreativitás és öröm kifejezése női energiáinak az áramlását, aztán közben szenvedésből szenvedésbe lépnek, boldogságból válik illúzió, örömből keserűség. „Szeretetből” gyűlölet. Mert amikor még csak alig tapasztaljuk a létezés (sat) örök tisztaságát és a tudatosság (cit) teljességét, és így, a másik két pillér nélkül akarunk boldogságot (ananda) kifacsarni a pillanatból (vagyis inkább a pillanat ígéretéből), akkor mindig ez lesz a vége.

Lehetünk az élet megélésének művészei, különleges örömöt facsarhatunk ki a szerelemből, a kifinomultabb, bensőségesebb beszélgetésből, kapcsolódásokból, a művészetek és a természet energiáinak élvezetéből, de az a bizonyos másik erő mindig elkezd dolgozni, és mindent megváltoztat. Azonban tudunk ellene tenni. Meg tudjuk élni, el tudjuk érni a valódi életet, amire rendeltettünk.

Mert ez a bizonyos erő, ez a vastüdő, meggyőződéseink rendszere. A mentális hozzáállás, koncepció, hitrendszer, ami folyamatosan újrateremti a létezésünket. Azt, amit gondolunk magunkról és a világról. És azért van szó újrateremtésről, mert a hamis éntudat önigazolással, folyamatos visszaigazolással tudja csak magát látszólag szilárdan egyben tartani. Ez a vastüdő tehát az anyagi hitrendszer, māyika śraddhā. A śraddhā szó a sat, létezés szóból származik. Mert a létezésünk a śraddhān, meggyőződések rendszerén, a hitrendszereinken alapul. Mindenkié. Az ateistáé ugyanúgy, mint a naiv idealistáké. Sri Krisna azt mondja a Bhagavad-gītāban, hogy a személyiségünk ebből a hitrendszerből épül és marad fenn: śraddhā-mayo ‘yaṁ puruṣo.

Az anyagi meggyőződés (hogy én a test vagyok, és mi az enyém) újraépíti a hamis identitást, és pontosan a meggyőződésnek megfelelő világot (érzékelést, értelmezést) épít körénk. Ezeken a hitrendszereken, meggyőződéseken át látjuk, érzékeljük a világot. Nem a világunkat teremtjük tehát, hanem a nézőpontunkat – ami viszont illuzórikus valóságot épít körénk. Egy illuzórikus valóságot, ami önmagát és a rákapcsolt lelket (bennünket) is életben tartja, de közben nem enged valóban lélegezni, élni. Pont mint egy vastüdő. A valódi légzés, a valódi öröm ígérete ott van, hiszen a vastüdő segít lélegezni, és mikor megfeledkezünk a vastüdő által okozott fájdalmakról, és arról, hogy a szabadságunkat veszi el, mikor azt hisszük, hogy most kicsit élünk, akkor az sajnos általában csak egy ígéret. Az élet ígérete. Mert elmúlik. (A valódi élet, a valódi szeretet nem múlik el.)

Azonban van kiút. Szépen lassan, fokozatosan le tudunk válni a vastüdőnkről. Mert van egy másfajta śraddhā, meggyőződés, ami arra inspirál, hogy megtaláljuk a valóságot. Ez a lelki śraddhā. Mert van úgy, hogy a kegyelmi pillanatokban, az öröm és boldogság pillanataiban megnyílik a lehetőség egy olyan élet és annak ezerféle aspektusának megtapasztalására, amiről tudjuk, hogy soha nem ismertük, de mégis heves honvágy köt hozzá. Amikor tudjuk, hogy Isten és a hozzá fűződő kapcsolatunk a valódi létezés alapja, akkor ez a meggyőződés, hit lelkivé, határtalanná válik, mert a valóságon alapul. Valójában minden új, mélyebb tapasztalás, megélés mögött a valódi śraddhā felvillanása lakozik, csak a māyika śraddhānk lebontja, újrakeretezi a tapasztalatot. Hamis értelmezést ad neki, és ezzel be is zárja az áramlás útját, az öröm, kreativitás és boldogság megélésének útját.

De a valódi, lelki śraddhā, hit nem burokba zár, nem illúzióba hajt, hanem hidat teremt az anyag és a lelki tapasztalás közé. Ez a valódi energiaáramlás. Ez minden flow anyjának, eredeti formájának, a bhakti flow-jának az első sugara. És amikor rákapcsolódunk, ez az erő nyitja ki a tapasztalásunkat. És nemcsak a kegyelmi pillanatokban, hanem bármilyen öröm tapasztalásánál tisztítja a képet a fejünkben. A valóságról alkotott képünk, meggyőződésünk egyre tisztábbá, mélyebbé válik, ha egyre mélyebben látjuk, hogy a világ létezése és a létezésünk (sat) mögött Isten áll. És amint az életünk minden területére kezdjük művészi módon kiterjeszteni az Istenről és az Istenhez fűződő kapcsolatunkról való tudatosságunkat (cit), úgy válik egyre mélyebbé, valóságosabbá a világhoz történő kapcsolódásunk, és valóban boldoggá (ananda) az életünk.

Ez az írás a múlt vasárnapi írás folytatása. Egyre konkrétabb írások jönnek. Kicsit sűrű volt az elmúlt pár nap de innentől kezdve pár naponta jön újabb, egyre konkrétabb írás a témában.

(A saját képek egy olaszországi úton készültek.)