Matriarchális vs. patriarchális spiritualitás.

Ködös őszi reggel volt, mikor a felhajtón igyekeztünk rákanyarodni a főútra. Nem voltunk tisztában vele, hogy pontosan merre kell mennünk, így – kissé felhúzva magamat – lassítani akartam, hogy döntsük már el végre… A visszapillantóba néztem, de nem láttam senkit mögöttünk. Bár csalóka volt, hiszen élesen kanyarodott az út, így nem volt teljesen belátható. Elkezdtem fékezni, és néhány másodperc elteltével egy nagy csattanást hallottunk… és a másodperc tört részével később éreztük is. Belénk jött egy BMW. Négyen utaztunk az autóban, így első reakcióként gyorsan körbenéztem, hogy mindenki jól van-e. Szerencsére eleve eléggé lassan mentünk, így nem volt komoly a csattanás, és semmilyen sérülés nem történt. De azért kisebb-nagyobb sokk ült mindannyiunkra…

Félre húzódtunk, és miközben kiszálltunk, rögtön (enyhe sérült empata reakcióval) magamat okoltam, és kétszer bocsánatot kértem a kissé nyegle fiatal sráctól, aki a németből hozott, ezeréves BMW-jéből pattant ki feldúltan. Persze megnéztem a Suzukink roncsolódott hátsó részét, de közben még kb. négyszer bocsánatot kértem, és kezdtem rosszul érezni magam az egész miatt. Aztán – egy belső hangot felerősítve – Raszika a fülembe súgta, hogy „ő jött belénk, ő a hibás.” (Ezt megerősítették szakértő telefonos segítségeim is. 😉 ) Valószínűleg úgy száguldott, mint ahogyan egy meggondolatlan fiatal BMV-snek száguldania kell, mikor azt hiszi, hogy a barátnőjének ez imponál. Nyilván az, hogy belénk rongyolt, az már nem volt olyan imponáló…
Ekkor kezdtem volna átbillenni a másik oldalra, hogy őt hibáztassam, és vádló, felelősségre vonó (enyhe nárcisztikus) hangulatba kerüljek, de bevillant, hogy mi is történik itt. Ez a bevillanás, olyan mély volt, hogy rögtön helyre került bennem minden, és végül csak kedvesen, de határozottan emlékeztettem a követési távolságra, és arra, hogy nem véletlenül mindig az a hibás, aki hátulról a másikba megy… Így a srác kezdeti hozzállásomon felbuzdult számonkérő hangulata szinte varázsütésre alábbhagyott.

Elismerte, hogy ő a hibás, és szépen, baráti hangnemben kitöltöttük a betétlapot, és nyugodtan beszéltük meg a dolgokat. De közben tovább futott bennem a belső történet, hogy mi is történik itt valójában. Trauma, karma, empata, nárcisztikus, áldozat mentalítás, áldozat hibáztatás… és minden felmerült a történetben amit akartok.

Pár pillanat alatt ráébredtem, hogy egyszerűen karma, ami történt. Vagyis korábbi vagy jelenlegi tettem (tetteink) eredményeként történt, ami történt. És ez így is van. Hiszen beszélhetünk bármilyen gyermekkori vagy későbbi traumáról, minden, ami velünk történik, azt mi okozunk saját magunknak. De várjunk! Ez valóban ok arra, hogy sérült empataként azt gondoljuk magunkban, hogy „én vétkem, én igen nagy vétkem”, és a másik arcunkat is odatartsuk annak, aki a traumát okozta, aki elhozza a karmát? Akkor viszont a pofonok sora nem fog megállni. Hiszen a karma tanítása nem az, hogy „bűnösök” vagyunk. Nem bűntudatot akar korbácsolni. Nem az önbecsülésünket akarja nyírbálni, nem a szeretet akarja megvonni. Ezt jól mutatja az is, hogy mi történik ilyenkor: Sérült empataként saját magunkat degradáljuk, és a karma/trauma elhozóját kezdjük valamilyen hamis, mélyen illuzórikus szerepben feltüntetni (hogy valójában „én vagyok a hibás”/”ő szeret engem, csak én ilyen szerencsétlen hülye vagyok, így megérdemlem, amit kaptam, és ő csak tanít” / „remélem egyszer méltóvá válok a szeretetére, vagy legalább arra, hogy emberszámba vegyen…”)

Ugye érezzük, hogy a karma nem erre akar tanítani, nem egy újabb önsorsrontó illúzióba akar taszítani? Hiszen ilyenkor megyünk bele bántalamazó kapcsolatokba, viszonyrendszerekbe, melyek még több traumát hoznak. És az ilyen kapcsolatokból származó traumák újra és újra figyelmeztetni akarnak, hogy a karmát el kell fogadnunk, de a karmánk közvetítője is karmát termel, így NEM a közvetítőnek kell „behódolni”, hanem az isteni akaratnak, isteni tervnek. Hatalamas a különbség. Hiszen a tett, ami nekünk a saját karmánkat hozza el, az a másik, cselekvő félnél (későbbi) karmát termel. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor sérült empataként, egyre mélyebb illúzió igájába hajtjuk a fejünket. Ez az illúzió pedig újabb és újabb traumákat eredményez, hiszen pont ellenkezőképpen cselekedtünk, mint amire a karma tanítani akart.

Ugyanígy a másik oldalon: mikor nárciszikusan követelőzni kezdünk, és a karma okozóján akarjuk „leverni” azt, ami velünk történt, akkor csöbörből vödörbe kerülünk, hiszen akkor megint más okból, de ugyanúgy nem értjük, mire akar tanítani a karma, nem akarjuk elfogadni, hogy mi magunk vagyunk az oka annak, ami történik. Ennek következménye szintén az, hogy – mivel félreértelmeztük a helyzet „mondanivalóját”, tanítását, a traumák újra és újra kísérteni fognak, amíg valóban azt nem tanuljuk meg, amit meg kell tanulnunk, amíg nem az az lesz a hozzáállásunk, ami elhozza a valódi életet…

És persze, mint az élet minden területén, ebben a kérdésben is ketté szakad a (spirituális) társadalom, és a szekértáborok itt is felütik a fejüket. Az egyik szekértábor: a patriarchális spiritualitás azt hangoztatja, hogy a karmád oka te vagy, neked kell elszenvedned, és ő széttárja a két kezét. Mert hát minden illúzió, És így minden, ami emberi, az illúzió. A személyiség, az érzelmek, a kapcsolatok… és minden. Csak az „egység” tanítása és hagyománya a megérdőjelezhetetlen, és valóságos. Innen már csak egy nagyon kis lépés az áldozat hibáztatás. Hiszen „minden egy”, és minden más ezen kívül csak illúzió, akkor miért is voglalkoznanak érdemben az „illúzióban levőkkel”. A legeklatánsabb példája, amit nemrégiben egy vezető patriarchális spirituális tanítótól hallottam: szerinte az állatok leölésével nincs semmi gond, hiszen ez valójában csak illúzió. Hiszen senki nem hal meg: a lélek halhatatlan. Sajnos ordít az önigazolás a gondolatmenetből, és egyben mutatja a patriarchális spiritualitás zsákutcáját is…

Aztán ott van a másik oldal: a matriarchális spiritualitás. Ez mostanában igencsak ébedőben van. Némileg válaszul az elhibázott, tekintélyelvűségbe, hamis egóba és hatalommámorba forduló, és persze mások kihasználásba fajuló (mert az csak „isteni líla”) patriarchális spiritualitásra. A férfi tekintélyelvűségre válasz, az „ébresszük fel a női oldalunkat” spiritualitás. Ugye ismerős? Viszont a matriarchális spiritualitás valójában eldob minden neki nem tetsző(!) tekintélyt, és nem marad más vezérelő hajója, csak az elme és ebből kifolyólag az érzelmek. Amellett, hogy helyesen hangsúlyozza az öngyógyítást, az önszeretetet, és hogy a lépjünk ki a bántalmazó kapcsolatokból, lépjünk fel a bántalmazókkal szemben, és addig gyógyítsuk magunkat, amíg a női oldalunkra, és természetes igényeinkre rá nem ébredünk, amellett egyszerűen csak elutasítja a feltételezést, hogy a traumát/karmát mi okoztuk magunknak. Vagy – mikor még nem annyira szélsőséges, akkor csak nem akar ezzel foglalkozni. Ez elhozza az áldozat mentalitást. Mert nincs valódi tudása arról, hogy miért történik a trauma, nincs tudása a valódi tekintélyről: Istenről. Így nem tudja, mi a valódi gyógymód a traumákra. Mert nem csupán a sebek nyalogatása a gyógyír…
Nyilván egy ilyen egyszerű esetben, mint a mi balesetünk, könnyebb megtalálni az egyensúlyt, a harmonikus utat (főleg ha ilyenkor a biztosító is fizet😁 )

De ebből is láthatjuk, hogy valójában egyik szélsőség sem segít ahhoz, hogy kilépjünk a traumáinkat újratermelő önsorsrontásból. A valódi következtetés az, hogy azért nem tudjuk a traumákat feldolgozni, azért maradnak meg újra és újra felszakadó, mély sebként bennünk, mert nem tudjuk, hogy minden traumára az isteni kegy, az isteni irgalom, az isteni szeretet a végső, és valódi gyógyír. És mert sem mi magunk nem tudjuk, hogyan működik ez, sem (általában) mások nem ezt adják nekünk. És az élet mindaddig zaklatott állapotban tart, amíg erre rá nem eszmélünk.

Nem tudunk tehát addig a traumák rémálmából felébredni, amíg arra próbálnak tanítani bennünket az „okosok”, a patriarchális „segítők”, hogy mivel magunknak köszönhetjük a problémáinkat, így oldjuk is meg magunk azzal, hogy tanulunk belőle… Mindezt ahelyett, hogy megértést, óvó és védő szeretetet adnánk, mintegy a gyógyító isteni szeretet tükörképeként, vagy még inkább: közvetítőjeként. De addig sem tudunk a traumák rémálmából ébredni, amig – a matriarchális spiritualitáshoz hasonlóan – elutasítunk minden tekintélyt, még Isten tekintélyét is, és elutasítjuk még a feltételezést, is, hogy az elménk hoz bennünket illuzórikusan áldozati szerepbe. Még a karma létezését is elutasítjuk, amivel az isteni rend egyszerűen csak nekünk akar segíteni.

Nem tudjuk azt sem, hogy azt ugyan valóban értenünk kell, hogy mindennek mi magunk vagyunk az okai, hiszen ez nyit csak teret az alázatnak, az isteni szeretet katalizátorának, és így jöhet el csak a valódi gyógyulás, de emellett azt is tudnunk kell, hogy ezt (hogy mi vagyunk az oka mindennek, ami velünk történik) nem lehet sem mások, sem saját magunk ellen fegyvertényként használni.

Mert mindez nem lehet sem magunkat a másik fölé helyező, önző, irigységtől szagló kifinomult elme játszmák eszköze, sem az önvád mélybe húzó tudatlanságának a megnyilvánulása. A gyógyulás útja, hogy másoknak és magunknak is csak szeretetteli tudást, és segítő, óvó szeretet adunk, mert az isteni szeretet, gyógyulás rajtunk keresztül (is) működik. Az a baj, hogy ezt sokszor keverjük. Másokat ki akarunk oktatni, de mi a szeretet várunk el. Magunkat oktassuk ki, és másoknak (és persze magunknak is) adjunk szeretet. És mindig legyünk tisztában vele, hogy bár mi magunk vagyunk az okai a bennünket ért traumáknak, azokat csak a valódi, isteni szeretet (és annak tudománya) tudja meggyógyítani. Ha a fenti mérgező, szelsőséges látásmódokat meg tudjuk haladni, akkor működni fog az élet. Akkor harmóniában kerülünk az élettel, és újra beléphetünk az Ő gyógyító szeretetébe, mely mindig is áramlott felénk, Tőle…