Azt mondják, nagy változásokban vagyunk. Biztosan te is érzékeled. Illúziók hullanak porba, és van valami, ami kiteljesedik. De az a baj, hogy ami kiteljesedik, azt valójában nem értjük, hogy mi. Pedig ez lenne a kulcsa az egésznek. Egy történettel kezdem… és a végére tiszta lesz, ígérem.

2020 februárjában történt Kambodzsában, hogy megláttuk ezeket a gyerekeket Angkor ősi templomai között, a dzsungel mélyén. Minden tekintetet oda vonzott a jelenlétük, vidámságuk, és még valami más is. Nagyon úgy tűnt, hogy nem csak két kisgyermek volt, akik el voltak az elméjük mindent friss és ropogós élményként feldolgozó, és így az újdonság varázsában fürdőző világában. Volt ott még valami más is: egy különös összhang érződött belőlük. Főleg amikor a képen látható pózba vágták magukat. Nyilván lehetett ellesett póz is, de inkább valami életeken át tartó kapcsolat, összhang érzetét keltette bennem mindez.

Ekkor a kislány elkezdett valamit dúdolni. Nem értettem, és nem ismertem mit dúdol, mégis olyan ismerős volt, mintha ezer éve ismerném a dalt. Mintha mindig is hallottam volna a zenét. Felkavaró és megvilágító tapasztalás volt, mert rögtön bevillant, hogy mi is ez, hogy mit is tükröz ez az egész: Hiszen ami az életeken át futó kapcsolatokat fűti, és ami miatt ezerféle értelmezéssel próbáljuk megfejteni azok mibenlétét, az az újra és újra felvillanó szerelem. A szerelem, melynek fókuszpontja a tudatunk fejelettségétől függően alacsonyabban (durva anyagi) vagy magasabban (finomfizikai szinteken) van. De mégis minden szerelem az Istenhez fűződő kapcsolatunkat villantja föl.

Azt a végtelen édességet, mely hatására megváltozik az érzéklésünk. A szerelem egy villanásnyi, még torz, de mégis élő bepillantás abba, hogy hogyan látnánk a valóságot, ha Istent szeretnénk. Hiszen a szerelemben minden a másikról szól, mindenhonnan a szeretett személy édessége árad, a szeretett személy természetét látjuk a napfény ízében, a madarak dalában, a patakok becéző csobogásában. Amikor elmúlik a szerelem, azt hisszük, hogy ez csak illúzió volt. Az is volt, meg nem is. Ez a tapasztalat valóságos, csak nem a másik, hanem Isten édes szeretetét éreztük ilyenkor, az ő mindent átható édes természetébe volt egy kis, felvillanás szerű bepillantásunk ekkor. És azért ilyen ismerős, és letaglózó minden szerelem, mert Isten szerelmét tükrözi. Az Istenhez fűződő eredeti kapcsolatunk ízét. Ahogyan a kislány dala azért volt ismerős ismeretlenül is, mert az isteni dalt, az isteni zenét tükrözte. Az isteni szerelemet, az isteni életet, az isteni kapcsolatot, amit mindig is kerestünk.

Az evilági szerelem egy kérészéletű, és homályos bepillantást a valódi szerelembe, az Isteni iránti szerelembe. Amíg meg nem tanuljuk, hogyan tudjuk szeretni Istent, és mi is a valódi szerelem, addig újra és újra meg kell születnünk. Addig újra és újra, és beteljesülés nélkül keresni fogjuk az ikerlángot, lélektársat. De ha rádöbbentünk, hogy Isten a valódi ikerlángunk, lélektársunk, akkor az olyan tapasztalás lesz, mint mikor kihúzzák Neo fejéből a gépet, mint mikor az álmunkból ébredünk.

Kereshetjük, kutathatjuk a lélektársunkat, ikerlángunkat, az élet elhozza. Vagy nem. Hiszen az élet azt hozza el, amire szükségünk van ahhoz, hogy a tudatunk virágba borulása elindulhasson, folytatódhasson. Vannak kapcsolatok, amelyek életeken át kísérnek (néha meg kísértenek) bennünket, és vannak melyek úgy működnek, mint a szalmaszálak az óceán hullámain: találkoznak, majd örökre elválnak. De miért folytatódik némelyik életeken át, mit is keresünk valójában, és miért van elválás az élet végén, még ha azt gondoljuk hogy megtaláltuk a lélektársunkat, ikerlángunkat, akkor is?

Mert ez lesz, ez a körforgás fog ismétlődni, amíg meg nem értjük, hogy egyetlen szerelem van: Isten szerelme. Abból merül fel és abban merül el minden.
Sokan a keresésben rejlő mély fájdalom, szenvedés, és az éledő önvizsgálat, belülre figyelés hatására ráébrednek, hogy önmagukat látták a másikban felvillanni. És így igazából önmagukat szerették a másikban. Ezért van, aki eljut addig, hogy a szeretet az valójában önmaguk csodás, rejtett lényének szeretetét jelenti, ami néha másokban is felvillan, de nem ez az elsődleges. De akkor mi szükségünk másokra, kapcsolatokra?

Megint mások úgy értelmezik a belül, a lelkük mélyén meditatívabb, elmélyültebb állapotukban felvillanó csodát, hogy minden „egy”, mindenhol ugyanaz a csoda, az egység csodája tükröződik, és valójában nincsenek kapcsolatok, csak az egység torz tükröződése, és a végső valóságban eltűnik minden különbség. Azonban ez az értelmezés nem tudja megmagyarázni, hogy miért mindig a változatosság, a változatos szépség, és miért a kapcsolatok eredményezik mégis a valódi örömet, a valódi egység ihletett megtapasztalását. Az anyatermészet és a védikus bölcsesség viszont azt súgja nekünk, hogy Isten mindent felölelő tudatára, valóságára úgy kapcsolódunk, mint a mátrixra kapcsolt egyéni tudatok. Ennek a tudatnak a részei vagyunk, de mégis különbözünk is tőle, mint ahogyan a mátrixban megjelenő kivetült énképek a mátrixtól. Tehát eredendően egyszerre vagyunk egyek Istennel és különbözőek is tőle.

És igen, egyetlen dolog van ami nyílik, nyílhat: A szerelem. Isten szeretete. Vagyis arra nyílhat rá a tudatunk. Arra nyílik rá folyamatosan. A szerelem, a tiszta szeretet tehát mindig ott van. Azonban van egy másik erő is: a hamis egó által generált birtoklás vágya: a ragaszkodás, az önzés. Ez felhőként ül rá a szerelemre, és a tudatunk kinyílásásnak megfelelően, a rátelepedett felhő vastagságának és sötétségének függvényében enged át egyre többet és többet a szerelem, a tiszta szeretet fényéből. Az első fénysugarakat sraddhának, hitnek hívják, hiszen ezek az örökléten alapuló, tudatosságból és az önátadás boldogságából felbukkanó szeretet első sugarai, melyek kezdik láttatni a valóságot magunk körül. Aztán egyre többet érzékelünk a szerelemből és az általa feltárt valóságból.

És igen: most is ez a szerelem nyílik, mert nem tud más nyílni. Mert ez maga a valóság. Csak a tudatunk kinyílásától függően érzékeljük ezt: Vagy egy örök ígéret marad, mely fájdalmasan dereng föl a tudatunk távoli horizontján, vagy érezzük az ilúziók porba hullását, vagy egészen a mélyebb megélést is érzékeljük. Mert hiszen az maga a szeretet egyik összetevőjének: a tudatosságnak a kinyílása. De ha valóban érteni akarjuk, mi történik, tudnunk kell, hogy a szerelem nyílik. És ezt látjuk mindenhol… Egy meglepő példával élve: 🙂 Lester Burnham, az Amerikai Szépség című film főszereplője is ezt érezte. Bár az elején még nem tudta, mi történik. Az eltolt, begyepesedett, és önigazoló illúziók komfortzónájában tocsogó tompa életében megjelent valami felvillanyzó: rákattant a lánya osztálytársnőjére. És az élete kezdett megváltozni. DE!!! aztán rábredt, hogy nem a(z amúgy elég gáz formában megnyilvánuló) fizikai vonzalma és persze az, akihez vonzódott volt az, ami az egésznek az eredete. Rábredt, hogy mindennek ami történt, az eredete egészen más volt. Ezért vissza is utasította a lányt, mikor arra került a sor.
Hogy itt is erről a szeretetről van szó, és nem másról, a filmtörténet egyik legfurább és mégis legszebb jelenete is bizonyítja: Mikor egy zacskót táncoltat a szél, akkor hangzanak el a kulcsmondatok a film egy másik szereplőjétől: „Nehéz dühösnek lenni, amikor oly sok szépség van a világban. Néha úgy érzem, hogy egyszerre látom mindet és túl sok: a szívem felduzzad, mint egy léggömb, és majd szétrobban. Aztán eszembe jut, hogy ellazuljak, és ne próbáljak meg belekapaszkodni. Aztán esőként rám hullik az egész és nem érzek mást, csak hálát hülye kis életem minden egyes percéért.”

És igen! Ha megtanuljuk látni a valódi szerelmet a dolgok mögött és megtanuljuk elngedni a birtoklási vágyat, Istent választani, szeretni, hálásnak lenni, akkor végül megjelenik Ő, majd mint egy személy is… Egy személy, aki nem kevesebb a mindenségnél… hanem inkább „több” attól. Minden lelket az isteni tudat, az isteni élet részeként(de nem azonosként) fogunk látni, így az Isten iránti szerelem érzése tiszta szeretetként fog tükröződni a más lelkekhez fűződő kapcsolatunkban is, mely nem kevésbé csodás és mindent letaglózó, édes érzés. Így Isten eredeti szolgálatra, és az Isten szolgálatában megnyilvánuló örök kapcsolatunkra ébredve válik örökké a más lelekekhez fűződő kapcsolatunk is…