Ezen a napon mi nem feltétlen ünnepelni szoktunk, hanem inkább adni.

Amit én tudok adni, az az írás, így fogadjátok szeretettel:
Mindig azt hallotta, és próbált a gondolatba kapaszkodni, hogy majd utólag kiderül, miért szenved, miért a sok fájdalom. Aztán eljött az a pont, amikor ráébredt: nem tudja tovább ezzel hitegetni magát, mert a „tanítás” újra és újra ismétlődött, és az istennek sem értette, mire és miért tanítja újra és újra. Mert úgy érezte, már rég megtanulta, értette és élte. Változott, változtatott. De aztán újra és újra jött ugyanaz a fájdalom, csak más formában.

Főleg mert válasz volt temérdek: szülősebek, parentifikáció, traumák, transzgenerációs traumák, a szégyen és szorongás lehúzó programjai stb., stb. Már minden okot kívülről fújt, és szinte mindenben magára ismert legalább egy kicsit. Úgy érezte, érti, mi miért történik, mégsem változott semmi. Ugyanúgy jobb és rosszabb időszakok váltották egymást. A jobb időkben úgy érezte, valami változik, de amikor rosszabb időszakok jöttek, megint maga alá került, kezdte elveszíteni a reményt, és úgy látta, hogy egy helyben toporog.

Sokszor lamentált azon is, hogy mi lett volna, ha nem úgy dönt, ahogyan döntött az élete során megannyiszor. Annyi döntéshelyzet volt már az életében, és lehet, egészen más élete lenne, ha a legtöbb döntési ponton máshogy dönt, mint ahogyan tette. Másokat figyelve is sokszor azt hitte, érti, miért kapja a másik ember azt, amit kap. De amikor őt és az ő helyzetét nem értették, és „félrediagnosztizálták” a csak ítélkezni akaró egykori barátok, akkor ráébredt, hogy ő sem tudhatja, hogy egy történés a másik személy életében egy súlyos visszahatás egy korábbi tett miatt, vagy egyszerűen a szeretet egy magasabb szintjére akarja emelni az illetőt. Kívülről két homlokegyenest eltérő ok hozhatja látszólag ugyanazt a történést.

És aztán ott volt az a meglehetősen erőteljes mondás is, amivel igazából nem tudott mit kezdeni: „Ahol a sebeink vannak, ott vannak a legnagyobb ajándékok.” Szépen hangzott, de valójában nem értette, nem tapasztalta meg mit is jelent valójában.
De aztán egyszercsak valami megváltozott. Azt érezte, hogy ő ezt már nem tudja megérteni, felfogni elviselni, és szinte öntudatlanul elengedett minden erőlködést. És akkor ráébredt valamire: ahogyan a só ihatatlanná teszi az életet adó vizet, és hiába van óceánnyi víz az ember közelében, ha só itatja át, soha nem fogja tudni a szomját oltani. Az élet el fog venni mindent, ami nem mi vagyunk, ami nem hozzánk tartozik, viszont megad mindent, ha valóban értjük és éljük, hogy kik vagyunk, ezen az átmeneti testen túl.

El kell vesznünk, hogy megtaláljuk magunkat. Amint elengedjük az életünket ihatatlanná tevő hamis önazonosítás mindent szeretetszomjá valtoztató sóját, gondolati rendszereit, történeteit, és nem szórjuk tovább az életünk vizébe, az egyszer csak elkezd ihatóvá válni. Amint abban veszünk el, ami valóban felemel, megváltozik az, ahogyan a dolgokra tekintünk. Kezd a kép összeállni, megváltozik a rálátás, kitágul az érzelmi és tudati tér.
És akkor az élet megad mindent, ami vagyunk. Nem az lesz a kérdés, hogy jól döntöttünk-e, hanem hogy felelősséget tudunk-e vállalni a tetteinkért. Mert ha igen, akkor nem fog már számítani, hogy hogyan döntöttünk. Ekkor fogjuk megérteni, hogy úgy történt minden, ahogy történnie kellett (és sokszor a döntés is csak illúzió volt): minden azért történt, hogy ihatóbbá váljon az életünk vize.
Utólag sok szenvedés és fájdalom oka tisztábbá válik a számunkra. De némely fájdalom vagy szenvedés okát nem is fogjuk pontosan tudni, mert látni fogjuk, hogy az pusztán csak valaminek a hiányára mutat. Azért fut az életünkben, mint egy búvópatak, hogy ráébredjünk a valódi otthonunk, valódi életünk: a lelki világ és az Istenhez Krisnához fűződő személyes és örök kapcsolatunk hiányára. Hogy valójában mi is hiányzik nekünk.

Ekkor érünk el oda, mikor megértettük a belső programjainkat, és vissza tudjuk venni azoktól az irányítást. Azért, hogy az isteni erők, energiák kezébe adjuk. Ekkor jövünk rá, hogy Isten nélkül nem vagyunk senkik. Pontosabban, hogy az anyagi önazonosításunk semmit nem ér. Minden, ami jó, azt Istentől kapjuk, tőle merítettük, az ő energiáiban megmerítkezve működik csak az élet, és nem a mi érdemünk.

Minden azért történik, hogy ráébredjünk, hogy rájöjjünk, hogy „saját erőnkből lettünk senki”. Csak így lélegezhetünk föl, és léphetünk a valóságba: csak ekkor válik valóban ihatóvá az életünk vize. Ez a nishtha szint. Nishtha azt jelenti, hogy én magamban, egyedül senki vagyok, semmit nem tudok. Ha így leromboljuk a hamis légvárat, amit magunk köré építettünk, akkor elindul a lelki flow, amiből addig csak néha csordogált az édes víz. Ekkor és ezzel tanuljuk meg a valódi élethez vezető út három elvét: a hálát, az alázatot és toleranciát. A belső világunk ezen három erejével átitava egyre édesebb lesz a valóságot alkotó valódi élet, vize, a szeretet vize.

„Mikor Őt látod a világban rejlőként (immanensként) és a világon túl lévőként (transzcendensként) is, akkor kötelékeid meglazulnak, az elme kétségei szertefoszlanak, és a karma törvénye sem lesz hatással rád többé.” (Mundaka-upanisad 2.2.)