Haladtunk tovább, és láthatóan egyre többek arcán éledt napfény fakasztó mosoly, és elfeledett remények rétjein rügyező ragyogásra lelt tekintet.

Majd ahogy Murali Krisna és Dina Vatsala prabhuk elmélyült éneke és a bhakták ragyogó jelenléte nyomán már szinte tucatjával kapcsolódtak be az emberek a világokat megnyilvánító, önfeledt táncba is, úgy kristályosodott ki bennem, hogy mi is történik.

Elménk rejtett tárnáinak mélyén él még az ártatlan, felhőtlen öröm állapotának halvány emléke. Az eredeti életünk honvággyal, illatokkal, soha nem tapasztaltnak hitt szépséggel, illetve fájó, elveszett reményekkel teli emléke. Érezzük a hívó szavát, látjuk szívfacsaró hiányát a függőségeink fagyott felületén tükröződve felvillanni, de mégis úgy zúg, serceg az életünk, mint egy elhangolt rádió. És igen, mint egy elhangolt rádió. (Bocs a boomer példáért, de remélem a fiatalabbak is értik.)
Szóval mint egy elhangolt rádió. Aztán néha sikerül úgy tekergetnünk a dolgokat, hogy befogjuk és befogadjuk az adást. Az adást, ahol a valódi élet hangjai összeállnak egy ragyogó, értelmes és örömteli valósággá. Mindent értelmet nyer: halljuk, érezzük annak az életnek a hangjait, látjuk magunk előtt a valóságát annak, ami a mi természetünk. Egész életünk erről szól (amíg el nem veszünk a hamis örömök, önző önigazolások önfelmentő lápjában): Próbáljuk annak a másik, örömteli állapotnak a rádióhullámait befogni, de aztán kezdjük feladni. Mert nem találjuk a csatornát, bármerre tekergetjük az a gombot.

Néha felvillan valami, és akkor kis időre napfény borul az életünkre. De sajnos nem tudjuk a gombot a megfelelő helyen tartani, csak tekerünk és tekerünk minden és bármilyen irányba. Mert mintha sem a külvilág nem akarná, hogy megtaláljuk, sem mi magunk sem hinnénk már el, hogy valaha megtaláljuk. Mert sokszo már jó úgy, ahogy van. Bemenekülünk a belső világunk sűrű erdeibe, vagy a külső, jégbefagyott tükörvilág kegyetlenül számító vastörvényeinek lélekörlő kietlenségébe. Be- és elűznek mások kritikái, bántásai, lesajnáló megjegyzései, hogy nem „vagy elég, nem vagy elég jó. Meg nincs is ott semmi. Ne nézz fel!”

És aztán jön a Szent Név. A Szent Név maga a másik világ: a valódi élet adása. A színtiszta állapot, mikor befogod a csatornát. Ha csak valaki nem ragaszkodik görcsösen ahhoz a fránya tekerő gombhoz, hogy márpedig neki a sercegő, zavart állapotra van szüksége, nem tudja nem észrevenni, hogy itt valami nagyon valóságos és boldogsággal teli dolog zajlik. Mert itt nem mi tekergetjük a gombokat, hanem a csatorna maga jön el és tekeri a megfelelő állásba az életünk gombját. A valódi élet és annak boldogsága, szeretete áramlik ezen a csatornán át. De nem csak képletesen, nem csak „rezgésként”, „energiaként”. Mert az élet nem csak rezgés és energia, hanem valódi, élő struktúra, változatosság, szépség, forma, kapcsolódás: valódi, örökkévaló dimenzió: az örök lakhelyünk megnyilvánulása.

Persze először nem ismerős az adás, nem tudjuk összerakni a képet, hiszen oly sokáig éltünk már sercegő, zavart állapotban, hogy már a szemünk sem látja a valódi formákat, a kezünk nem tudja a valóságot tapintani, az orrunk nem érzi a valódi illatokat. Azonban a lelkünk érzi a valódi élet az önfeledt, tavaszi kikeletként öröm és boldogság hullámokat hozó jelenlétét, hiszen ő most is ott van. De nyugalom, ha próbáljuk az életünket egyre többet a szent név csatornáján tartani, egyre inkább érthetővé válik az adás, majd szépen lassan meg is nyilvánítja a szemeink előtt a valóságát. Amint egyre jobban ráhangolodunk, egyre inkább feléled minden: megszólal az élet zenéje. Akkor Isten dalának harmóniájába, vagyis a szeretetebe meríthetjük a lekünket. Így nyilvánul meg a valóság:a szeretet valósága.

Nagyon köszönjük Adi-Sakti Matajinak és csapatának, hogy idejüket, erejüket nem kímélve hosszú évek óta folyamatosan elhozzák nekünk a csatornát, és nem hagyják, hogy össze-vissza tekergessük (tekeregjünk), eltekerjük a gombot a valódi élet csatornájáról.