Keressük a megfelelő módszert, technikát, ami felemeli a tudatunkat, és valóban működővé, boldoggá teszi az életünket.

A tökéletes pszichoterápiás módszertant, sámán technikát, meditációs módszert, hangfürdőt, kakaózást stb stb. Azonban vannak olyan szakemberek, akik a módszer és a technika keresése helyett valami egészen mást, homlokegyenest ellentétes ajánlanak: az intuitív ráhagyatkozást, mely elvezet az élet igazán mély dimenzióihoz. Mert már a modern pszichológia is kezd ráébredni az intuitív vezetettség mindent átalakító erejére. De ez nem egy újkeletű dolog. Csak egyszerűen nem értettük meg az ősi hagyományokat, és netán csak valami vallásos érzelgősségnek gondoltunk bizonyos utakat, mikor pont ugyanerről az intuitív ráhagyatkozásról, és annak mindent átformáló erejéről beszéltek.

Nem értjük a hagyományokat, és ezért hisszük el, hogy integrálni kell az ősi hagyományokat a modern pszichológiával ahhoz, hogy azok még mélyebben is működjenek. Sőt még nekünk is hozzá kell tenni valamit, és akkor majd eljön a modern ember hihetetlen magasan integrált spirituális látásmódja. De ez inkább csak egy finom, modernkori gőg. Mert valójában a védikus hagyomanyokban is ott van ez a mindent átformáló csoda: a bhakti (A tiszta isteni szeretetet célzó önátadás) útja. Bár sokan ismerik, és akár próbálják is gyakorolni, de mégis nagyon sokan nem értik, hogy mi is a bhakti. Keresik benne a technikákat, mely majd mindent megvált. Vagy ami végre megadja a kulcsot, az automatizmust. És mi hátradőlhetünk, hiszen bedobtuk a pénzt, működik az automata. Bedugtuk a kulcsot: most már tágra nyílhat az ajtó mögötti világ.

De mivel nagyon nehezen megfogható a bhakti működése, ezért ha konkrét technikát keresünk, vagyis ha csak az információ oldaláról akarjuk megérteni a bhaktit, akkor nehezen megfogható is marad. Örökre. Vannak technikák a bhakti folyamataban is, de nem mint végső „üdvözítő” eszközök. Minden módszer csak segítség, ami a mi feltételekhez kötöttségünket igyekszik kiküszöbölni, és egy sokkal nagyobb dolog lenyomata csak. A bhakti által elhozott tudatosság, megvalósított tudás kikristályosodott lenyomata. De amíg nincs megvalósítás, addig csak élettelen vázak maradnak ezek a technikák. Addig örök ellentét lesz az
– információ és tudás,
– a technika és az az élő tudatossag,
– a külső módszer és az intuíció stb. között.

De nem véletlenül nehezen megfogható a bhakti mibenléte. Mert a bhakti (másik nevén Isten-tudat, Krisna-tudat) a valódi intuitív belülről vezetettség állapota. Mert valójában bhakti a valódi elet. Az információ csak kövé fagyott tudás. Az anyagi forma csak eltorzultan tükröződő lelki forma. A technika pedig élettelen vázzá dermedt élet. A technika, előre kifaragott módszer csak annyit érhet el, hogy kicsit jobban érezzük magunkat… egy ideig. A technika akkor tud működni, ha az, aki átadja tud tükrözni valamit a valódi életből. A bhakti alapú, vagyis intuitív tudatosság tehát az önátadásból jön. Es az önatadásra reflektálva ad tudatosságot és tárja fel magát Isten, Krisna. Erről beszél a Bhagavad Gítában Krisna Arjunának.

A technika, módszertan és az intuíció közötti ellentét maga a felfelé és lefelé szálló tudás „ellentéte” a védikus irodalomban. A felfelé ható tudás az ember alkotta technikák, módszerek tömkelege, amivel saját erejéből akar fölemelkedni. A védikus irodalom szerint a valós felemelkedést azonban a lefelé szálló tudás adja meg. Ez tölti meg a technikákat és teszi valamennyire működőképessé. Enélkül csak arra jó a technika, hogy jobban érezzük magunkat, miközben süllyedunk. Tehát amikor egy techikat élőnek látunk, csak akkor az azért van, mert felvillan benne a bhakti (a tiszta szeretethez vezető önátadás) Ahogyan a Bhagavad gita és az Upanisadok is elmondják: nincs olyan automatizmus, ami biztosan garantálja a teljes felemelkedést, mert Isten maga adja a tudást, tudatosságot, a lelki látást, ha átadjuk magunkat Neki. Tehát semmi újat nem fedezett fel a modern pszichológia az intuitív ráhagyatkozás erejének belátásával. De legalább már eljutott ide, es értjük, hogy a felfelé ható és lefelé szálló tudás megkülönböztetése nem csak egy dogma, hanem mély pszichológia. Ugye mennyire mas mindezt végiggondolva? Főleg hogy mi tesszük dogmatikussá a hagyományok igazságait, nem önmaguktól azok.

Ráadásul a belső ráhagyatkozás, vezetettség nem azt jelenti, hogy akkor ezután semmilyen külső dolgot nem fogadunk el. Hanem inkább azt, hogy meglátjuk, hogy mi az, ami „felülről” jön, és arra hagyatkozunk. Tehát ez lehet „külsőnek” tűnő dolog is. A lényeg, hogy a valóságot adja, amire rá lehet hagyatkozni. Ilyenek a védák, szentírasok, a szentek szavai, az Istentől szóló történetek, és Isten Szent nevei. Ha rá tudunk lelni az egyre mélyebb és mélyebb vezetettségre a bensőnkben, akkor végül nem lesz különbség a belső es a külső között.
A mi hagyományunkban, Krisna-tudatban minden ezt a belülről vezetettség állapotát szolgálja. Azt az intuitív állapotot, amin át először a valóság fénye, majd a valóság formái, és végül a valóság kapcsolatai is életre kelnek.

Ezt szolgálja, ahogyan teljes nyitottsággal hallgatjuk Isten szavait, ahogyan ősbizalommal közelítjük meg a szenteket, ahogyan átadjuk magunkat az életnek, ahogyan elfogadjuk azt, ami velünk történik. Ahogyan elengedjük az illuzórikus kapaszkodókat. Minden kapaszkodót az Istenre hagyatkozás valóságán kívül. Ez adja meg a valódi szabadságot, ez nyitja rá a szemünket a valódi életre, a valódi élet formáira a valódi élet kapcsolataira. Ezt éljük meg, ahogyan az isteni szeretetet óvó-védő és felemelő voltát próbáljuk közvetíteni. Mert a bhakti, a feltétel nélkül szeretet a valóság, a valódi élet eredendő természete.