Az élet csodája, ahogyan a lótusz éjszaka bezárja a szirmait, nappal, a nap fényére azonban kinyílik.

Ugyanígy nyílik ki a tudatunk a valóságra, Isten valóságára. És ez nem valami elvont elmélet. Te is tapasztalod percről percre, napról napra ezt a kinyílást, és persze a tudatod szirmainak  bezáródását. Amikor a lótusz kinyílik, az egész világra rálátása van. Amikor bezáródik, akkor csak a hamis egó által teremtett sötétség által elhomályosított, illuzórikus létet, a saját kis, bezárult, beborult világát látja.
De mit is jelent a lótusz kinyílása, a tudatunk tágulása? Emlékszel, mikor megláttál valami csodát a szeretteid szemében, vagy a saját lelkedben? Vagy egyszer csak olyan érzéseket éreztél egy zeneszám hallgatása, vagy egy könyv olvasása közben, amiről nem is sejtetted, hogy benned vannak? Netán az emlékeid mélyéről ontotta bódító illatát valami ismeretlen csoda? Vagy a szíved mélyén mindig is tudtad, hogy egykor zöldebb volt a fű, kékebb volt az ég, kicsattanóak voltak a nevetések, szívből jövőek a kapcsolatok …egykor szeretetben úszott a valóság? De mire nyílik a tudatunk ilyenkor, és aztán hová illan el ez a szépséges világ? A világ, melynek hiánya porcikáról porcikára, idegszálról idegszálra, és emlékről emlékre emészt föl, majd tesz a hiány függőségének betegévé.

Minden tiszta, boldog pillanat egy nagyobb rálátás a valóságra, vagyis a tudat tágulása. Isten tudtatára történő rálátás. Aztán általában a tapasztalat elillan, a lótusz szirmai visszazáródnak. De van ami megmarad, vagyis nem záródnak vissza teljesen a lótusz szirmai. Vannak mesterséges szerek, melyek elősegítik a tudat tágulását. Pl drogok, és a manapság népszerű gyógyító növenyek. Azonban más-más módon, de ezeknek mindig az a vége, hogy a tudat visszapattan. És minél durvább a szer, annál nagyobbat üt a visszapattanás… Ráadásul a kinyílás „minősége” a tudat állapotától is függ. Mert sokszor pusztán a sötétség kulisszái mögé történő rálátás valósul meg, és nem a fény világára nyílik a tudat ilyenkor. A tudat lótusza azonban csak természetes úton tud tartósan, visszafordulás nélkül a valóságra nyílni: valódi tudatossággal és önátadással teli meditációval.

De mi köze a tudat kinyílásának Istenhez? Ahogyan a vízcseppben látható az egész világ, az egész óceán, Isten is úgy látható bennünk, de mégsem mi vagyunk maga az óceán. Isten a saját képére teremtett bennünket, de mégsem mi vagyunk Isten. Isten saját magát tükrözi fraktálszerűen a szerves részeiben, az egyéni lelkekben. Így láthatod meg az egész óceánt egy cseppben. Az egész tükröződik minden részben. A rész tudatában az egész tudata tükröződik. Mindig Istent, Isten tudatát látod tehát (különböző szinten). Ez a valódi titka a végső természetünknek. És mindez a valódi egység titkát is megmutatja nekünk. Hiszen a tudatunk átfogja a valóságot, a teljes, isteni valóságra lesz rálátása, mikor arra ráébred. De egyszerre mégis különbözőek is maradunk attól, hiszen a vízcsepp soha nem lesz maga az óceán. A rész soha nem lesz az egész, hanem egyszerűen csak felébred az anyagi lét sötét álmából, visszatalál az egészbe, és újra azt „tükrözi” majd, tisztán. Ezt a tiszta állapotot keressük mindenhol, mindenben, mert ez a valódi kapcsolódás, és a valódi egység.

És amíg a hamis önazonosítás (vagyis az önös vágy) illúzióban tart, amíg a vágy, hogy ne legyen felettünk senki (ami a hamis egó legfinomabb formája) uralja észrevétlenül a tudatalattinkat, addig ez a belső program felülírja, beszűkíti minden tapasztalásunkat, és elhiteti velünk, hogy ilyenkor azt érezzük, hogy mi magunk vagyunk Isten. Persze, az első transzcendentális tapasztalás élménye, mikor az ember megtapasztalja, hogy a tudata sokkal többet is átfoghat a valóságból, mint gondolta, mikor megtapasztalja, hogy nem azonos a testtel, az a valóságtól való elkülönültség érzetét is kezdi megszüntetni. Amikor tehát olyan idézeteket hallasz szentektől, hogy „-Hogyan bánjunk másokkal? – Nincsenek mások.” Illetve hogy „minden egy,” igazából ez mind csak interpretáció, és azért hat a lelked mélyéig, mert érzed, hogy a valóságban nincs elkülönültség, minden és mindenki Isten része, és minden kapcsolat élő, egész. De ez semmiképp nem egyneműség és nem te leszel Isten egy az egyben a végén. A rész tudata nem fog eltűnni. Csak felébred, ráébred a valóságra ahol EGY élet, EGY tudat van: Isten élete, Isten tudata, és ennek az életnek mi is a részei vagyunk. És ennek a tudatnak a részeként arra rálátással nyilvánul meg a mi éntudatunk. Az anyagi lét álmában viszont csak széttöredezettség van, minden különállónak, duálisnak tűnik. Ez maga az illúzió. Mert itt nem látjuk a valóságot: Istent és Isten ébrenléti tudatát.

Ahogyan a mi álmunk, éjszaka a mi tudatunk kivetülése, és ebben az álomban mi is megjelenünk, mint szereplők, illetve vannak más szereplők is benne, úgy működik ez a valóságban is, Isten felébredett állapotában. Isten ébrenléti tudata a lelki világ. Ebben a tudatban ő is megjelenik, mint a saját énképe. Ez Krisna. (Kevésbé bensőségesebb formájában: Visnu, Sadasiva stb) De a tudatában vannak mások is. Sőt az ő tudatában minden él. Ez pedig azt jelenti, hogy az ő tudatában minden tud reflektálni önmagára és az egészre. Mindennek, mindenkinek van rálátása az isteni tudatra. Amikor (a lelki világban) él a tűz, akkor a szikra is él. Az anyagi világ pedig Isten álma, Isten álmodó tudata. Ez az álom, ez az illuzórikus nézőpont, melybe mi is beleszédülünk, Isten kegye, hogy az önző, Istentől független irányultságunkról kiderítsük, hogy nem valós, nem működőképes.

Sokan azt mondják, hogy csak egy elme, egy tudat van van, ÉS annak te vagy a központja. Vagyis csak a te tudatod létezik. Az maga az egyetlen tudat. Azonban ez a szolipszizmus (nagyon vázlatosan fogalmazva) elbukik azon, hogy soha nem tudhatod, hogy virtuális valóságra vagy rácsatlakoztatva (mátrix), vagy valóban csak a te tudatod létezik. NEM, nem tudhatod pusztán saját magadtól, a „tapasztalatodból”. Ennek a mási pólusa, a teomonizmus (hogy egy éntudat van, és mi csak illuzórikus tükröződései vagyunk annak) elbukik azon, hogy hogyan lehetne minden illúzió, ami a kizárólagos egységen túl van, ha objektív rend (mit rend: rendszer) uralkodik az illúzióban, és az isteni tudás és isteni szeretet sem férhetne hozzá egy teljesen illuzórikus léthez. Pedig mégis hozzáfér, és van rendszer is. (Egy valóság, ahol adott egy objektíven, mindenki számára érvényesen működő rend, az nem nevezhető tiszta illúziónak). Vagyis nem minden illúzió, hanem csak a nézőpontunk illuzórikus (nem emelkedett fel még a látásmódunk a teljes valósághoz). De a minden egységet tagadó dualizmus sem követelheti jogosan a kizárólagosságot, hiszen Isten nem lehetne Isten, ha nem lenne minden Isten, ha valami tőle függetlenül létezne.

Ezért mind a monizmus, mind a dualizmus egyszerre igaz. Ez az acintya bhedabheda tattva, Isten és Isten energiának egyidejű egysége és különbözősége: az isteni rend és isteni játék harmóniája, az életet teremtő és jellemző harmónia. Amikor csak egy dal van, amikor él a dal, és amikor a dalnak saját személyisége van, akkor élnek a hangok is, amiből a dal áll, és a hangoknak is saját személyisége van (és rálátásuk a dalra, Isten tudatára) a lelki világban, a valóságban…