Na meg arról, hogy miért roppan össze az élete még a legnagyobbaknak is ez alatt a cunami alatt, és hogyan állnak fel belőle.

És persze arról, miért, és hogyan tekintsük szentnek azt a „bűnöst”, akit a helyes szándék vezérel (Api cet suduracaro)

Élt egyszer egy bráhmana (pap), akinek volt egy gyönyörű kertje. Különleges növényei voltak, és nagy szeretettel gondozta őket. Mit ad Isten, egyszer egy tehén keveredett a kertbe, és nagy nyugalommal kezdte legelészni a bráhmana kedvenc növényeit. Mikor a brahmana ezt észrevette, éktelen haragra gerjedt. Felkapta a legközelebbi követ, és a tehénhez vágta. De olyan szerencsétlen helyen találta el, hogy a tehén azon nyomban meghalt. Mivel tanult, papi családban nőtt fel, tudta, hogy ez most nem volt egy jó tett. Próbálta titokban tartani, hogy mit tett, de belül nem tudott már boldog lenni.

Aztán egyszer – annak rendje és módja szerint – eljött a halál ideje. Jamarádzsa, a halál urának szolgái jöttek, hogy elvigyék egy időre a pokolba. A bráhmana tiltakozni kezdett, hogy miért? „Mert megöltél egy tehenet.” „De én nem öltem meg.” „De megölted.” „Nem én voltam, a kezem volt az, amit nem én irányítok. Indra felelős a kezem mozgásáért. Menjetek Indrához, semmi dolgotok velem. Nem mi vagyunk a cselekvők, az anyagi világ kötőerői és törvényei cselekszenek, és hozzák el az eredményt. Ez volt a tehén karmája.” Jamarádzsa emberei ezt hallva kissé megzavarodtak, és a főnökük elé járultak: „Nem akar jönni. Túl jól ismeri a védák tanításait. Mit csináljunk?” „Hagyjátok, majd én lerendezem a dolgot.” Így történt, hogy Jamarádzsa, a halál ura egy idős ember alakjában jött el és dicsérni kezdte a brahmana kertjét. „Milyen gyönyörű kert! És milyen gyönyörű rózsa! Ki nevelte ezt a gyönyörű rózsát?” „Éééén, ééén voltam.”- felelte a bráhmana. „Ó, tényleg? Te voltál? És akkor mi van azzal a tehénnel…? Ha miattad ilyen a kert, akkor a tehenet is te ölted meg…”

Minél mélyebben rezonál ez a tanmese bennünk, annál nagyobb az esélyünk megérteni, hogy mi folyik itt. Hogy hogyan lesz az utunkból az élet meg nem értett aspektusainak ignorálása, amihez újra és újra vissza kell térnünk a szenvedések útján, amíg meg nem értjük. Hogy miért fordul át az öröm és élvezet traumatikus tapasztalattá. Hogy miért lesz a kapcsolatainkból fájdalmas hatalmi játszma és folytonos viszály. Hogy hogyan lesz a megértés nélküli önátadásunkból mérgező kultusz. És ezután hogyan kezdjük mégis hibáztátni a kultuszt, amit persze mi építettünk ki a hamis, a megértés fontos aspektusait nélkülöző hitrendszereinkkel. Hogy miért válik idegen, dogmatikus és fagyos útvesztővé az utunk, mely régen fényt adott az életünkbe…. Most lehet még nem látjuk teljesen át, de ennek okát meséli nekünk a fenti tanmese. És még többet…

Hogy még tisztábban lássunk, meg kell értenünk a legnagyobbak: a félistenek folytonos bukásának a jelentőségét, és mondanivalóját. Merthogy minden szentírás teli van a legnagyobak hibáival, bukásaival. Például a Srimad Bhagavatamban mindig szembe jön velünk egy félisten, aki leesett, elbukott. Egyik megátkozza a másikat. A másik éktelen haragra gerjed, és harcolni kezd ellene stb stb. De hát ők annyival jobbak és emelkedettebbek nálunk, miért történik ez mégis velük? Pariksit király a megtestesült erkölcs és jellem megsértődik egy pap látszólagos tiszteletlensége láttán, és egy halott kígyót tesz a nyakába. Indra, a mennyek királya, vagyis az érzékek ura, és megtestesülése folyton hadakozik valakivel, megsértődik, bosszút áll, és persze sokszor csúnyán elbukik, Brahmá, a teremtő erő, vagyis az univerzumot létrehozó intelligencia megtestesülése a saját lánya után fut. Milyen már ez? De most komolyan. Ezek lennének a „nagyok”? – gondolhatjuk jogosan.

Miért e sok elbukás, és mit jelképez? A mi harcainkat jelképezi. Ha nem figyeltük az előző mondatokban, olvassuk újra például, hogy ki Indra és ki Brahmá. Az elménk, a jellemünk, érzékeink és intelligenciánk harcát és esendőségét jelképezik ők. Indra harca az érzékeink harcát mutatja, Brahmá „félremenése” a rosszul használt intelligenciánk lehúzó erejét jelképezi. Ahogyan ők harcolnak, úgy dúl bennünk is a harc a létezésünk különböző szintjein. Nem a harc, a belső küzdelem helyez bennünket rossz helyzetbe, hiszen ez az élet rendje, hanem az, ha nem tudunk úgy felállni az ideiglenes bukásból, mint ők. Mert pl Pariksit király jelleme átragyogott a történteken, és az átkot, ami a rossz döntését kísérte, áldássá fordította át. Az átok, ami kísérte a tettét, az volt, hogy pár napja maradt az életéből. Ő viszont a maradék idejének minden pillanatát mélységes figyelemmel a lelki, spirituális témák hallgatására fordította. Mutatva nekünk az utat a valódi figyelem, a valódi hallás útján. Mindezek a történések tehát a mi életünk harcait mutatják nekünk, és azt, hogy hogyan vihetjük sikerre azt.

De a valóság mélyebb, mint gondolnánk, mert ezek nem csak allegóriák. Indra egy valódi személy, és az érzékeink működéséért felel. Csak képzelj el egy programot, játékot, netán a mátrixot, amire rá vagy kapcsolva, és ahol különböző alkgoritmusok irányítják a játék működését, és mivel ez a program maga egy tudat (Isten álmodó tudata az anyagi világunk), vagyis a tudat élő tudat, ezért az algoritmusok is az élethez kapcsolódnak, azt tükrözik, és adminisztárorok felügyelik azokat. Ilyen programok pl az érzékeink (Indra) és az intelligenciánk (Brahmá) is. Programok és egyben személyek is. Általában ők egyéni lelkek, akiknek mint egy számítógépes játék adminisztrátorainak, nagyobb rálátása és cselekvési jogosultsága van a játékra (az anyagi lét álmára), mint egy egy egyszerű léleknek.

De még mindig van tovább. Krisna, Isten így biztat bennünket és adja meg a belső harc sikerének a kulcsát a Bhagavad gitában: (9.30): „Még ha valaki a legszörnyűbb tettet követi is el, ha odaadó szolgálatot végez, szentnek kell tekinteni, mert eltökéltsége a helyes irányba vezeti.” És a vers folytatása (9.31): „Hamarosan tisztességessé (dharmatma) válik és maradandó békét ér el. Óh, Kunti fia, hirdesd bátran: az Én hívem nem vész el soha!” Tehát aki Isten általi belső vezetettséget keresi, és nem ő akar irányítani, és ha meglátja az isteni tervet mindenben, és meghódol annak, akkor a siker garantált. Ugyanúgy, ahogy a fenti félisteni történetekben is. Ehhez hozzátartozik, hogy ezek a történetek azt is mutatják, hogy a bukásunkat: mások bántását nem Isten, hanem az áldozataink kiengesztelésével, megbocsátásával tudjuk jóvátenni!!!

Tehát a fenti verset ne a bűneink megmagyarázására használjuk, hogy „még ha a legbűnösebb tettet követtem is el, ha Isten híve vagyok, akkor szent vagyok”. Csak gondoljunk a bevezető tanmesére. Mert sajnos ezt a verset sokszor rosszul használják. Ez a vers arról szól, hogy hogyan fog Isten az úton tartani, segíteni, ha a szándékunk tiszta, ha valóban az ő hívei vagyunk, ha valóban megbánjuk rossz tetteinket és meghódolunk neki. Mert csak így válhatunk dharmátmává, valóban tiszta jellemű szentté. Srila Jiva Goswami elmagyarázza e vers kapcsán, hogy többféle szent van. Az a típusú törekvő szent, aki még bűnösen, az anyagi önazonosításból még csak „kifelé megy”, és ezért nem tiszta a jelleme (de ha tiszta a szándéka, akkor garantált az útja), az szent ugyan, de az már a szentek egy sokkal magasabb fokozata, mikor már a jelleme és a tudata is kitisztult. Ez utóbbit tekinthetjük csak gurunak. Csak az ő társaságát keressük, ha tanulni, fejlődni akarunk. És tehát ne használjuk ezt a verset arra, hogy bűnös tetteket elkövetőket a legmagasabb, tanítói pozícióban hagyjunk. A fenti példában szereplő Brahmá „bűne” alapján pl. Srila Prabhupada elmagyarázza, hogy az még egy másik Brahmával történhetett, hiszen a mi Brahmánk azt az áldást kapta Krisnától a Srimad Bhagavatam hallgatása közben, hogy az elméjét semmi nem tudja majd eltéríteni…

A tanmese lényegi tanulsága és a félistenek, illetve a mi elbukásunk és felemelkedésünk elve is mind egyfelé mutat: nem mi vagyunk az irányítók, Sőt! Nem mi vagyunk a cselekvők. De van ott egy plusz tényező is, ami mint egy szennyezés, átszínezi az így is, úgy is áramló vizet. (Vagyis az isteni áramlatokat (flow-t), melyek a világot működtetik.) Ha azt gondoljuk, hogy mi cselekszünk, vagyis hamisan a testtel azonosítjuk magunkat, akkor bevonjuk a hamis egót az egyenletbe. Megmérgezzük a vizet, a tiszta áramlatokat. Amíg bevonjuk a hamis egót, addig a büszkeség is ott lesz. De mivel ez nem valóság, hanem egy szennyeződés, ezért mérgező hatása is ott lesz. Így a szennyezett víz áramlata elhozza a karmát is. Elhozza a mérgező hatást. Amíg ott a hamis egó, a karma is ott lesz az eredményeként. Tehát aki mérgezi a vizet, az kapja a visszahatást, az issza meg a mérget az éltető vízzel együtt.

Erről (is) szól a Bhagavad gíta, India ősi szent irata. Hogy hogyan éljünk ebben a világban anélkül, hogy karmát, mérget termelnénk. Hogy hogyan cselekedjünk úgy, hogy ne vigyük bele a hamis egót. Szépen lassan vissza kell vonnunk az egónk „szellemi kútmérgezését”, hogy újra megérezhessük a tiszta forrás szomjoltó csodáját. Vissza kell vonnunk azt az elképzelést, hogy „én irányítok, és hát milyen jól csinálom a dolgokat”. Vagy ha nem úgy alakul ahogyan szeretnénk, akkor félelem – és annak ellenpólusaként – gyűlölet vesz erőt rajtunk és mérgez meg. Csináljuk a dolgunkat a világban, és csináljuk megfelelően, de ne legyünk büszkék rá, és tudjuk, hogy minden Isten energiája és terve szerint működik. Így, Isten menedékében elérjük a valódi békét. És a félelem és gyűlölet is kikopik majd az életünkből. A megértés fénye fogja bevilágítani ekkor a valóságunkat. Cselekedjünk úgy, hogy nem várunk semmit cserébe, és nem is félünk a következményektől. Így megkaphatjuk a karma fölött álló eredményt: Isten kegyét, mely a forrásból (Isten férfi oldala) áramló tiszta energiák (Isten női oldala) esszenciája. Ez az önzetlen önátadás alapja, melyre az isteni kegy tiszta áramlatainak feltárulása a válasz, és egy új világra nyitja majd rá a szemünket…