Miért csúszik ki a kezeink közül, és fordulunk más irányba emiatt?

Mindenki, aki őszintén keresi az élet értelmét, vagy legalább csak jobb ember szeretne lenni, érzi, és tudja, hogy a szeretet megkerülhetetlen dolog. De mégis folyamatosan el vagyunk veszve a szeretet útjának keresésben. Jobb pillanatainkban újra és újra ráeszmélünk, hogy megint itt ülünk a semmi ágán, és nehezünkre esik szeretni, és egyben mérhetetlenül fáj a szeretet hiánya. Sőt néha azon gondolkodunk, hogy nem is tudjuk, hogy mi az a szeretet. Mintha mindig újra kellene kezdeni egy légvár építését, mert úgy tűnik, a szeretet rendre kicsúszik a kezeink közül. Mindannyiunk kezei közül. Úgy, mint azok kezei közül, akik a gyógyulásukért imádkoztak Lourdesben…

Mert Lourdesban, a híres csodatévő helyen így imádkozott egy hölgy (igaz történet): „Jóisten, tedd, amit jónak látsz, szemtelenség lenne kérnem, hogy meggyógyuljak, a te tenyereden élek”. Feljegyezték, hogy aki hasonlóan imádkozott, az meggyógyult. Akik viszont azt kérték, hogy „add vissza a látásomat, hallásomat” stb, azokkal semmi nem történt…

Vajon miért történt ez? Mi ez a bhakti, isteni szeretet? Miért ilyen megfoghatatlan? A bhakti maga az élet. Maga a nagybetűs ÉLET. És pont azért megfoghatatlan, mert pont olyan mint az élet. De igazad van, ez még így túl ezoterikus. Hiszen ez az isteni nézőpont, ez a teljes valóság. De mi kell ahhoz, hogy eljussunk eddig, és megtapasztaljuk a teljes valóságot? Hát persze: megtanulni szeretni. Mert a bhakti útján az a legcsodálatosabb, hogy – csak itt – az eszköz, az út maga a cél is.

A SZERETET PILLÉREI – melyek mégsem azonosak a szeretettel

A cselekedeteink útja – Karma jóga

A tetteink és visszahatásaik körforgása szinte örök idők óta őröl bennünket. Örömök és nyereségek, traumák, veszteségek végtelennek ható sorozata. Aztán egyszer rádöbbenünk valamire. Az idő távlatából sokszor szinte megvilágosodásként hat, hogy az életünk egykori negatív fordulatai hogyan vezettek valami sokkal jobb dologhoz. Ilyenkor a gondviselés angyali lehelete érint meg bennünket. Megérezzük a szeretet parfümjét. Ekkor valami különös dolog születik bennünk: a hála. A hála, hogy megérezhettük a gondviselés isteni parfümjét. Hála, hála, és még több hála érzése fog elvezetni ahhoz, hogy ne csak a szeretet leheletét tapasztaljuk, hanem ráészméljünk annak végtelenül mély áramlására. A lelkünket szüntelenül ölelő és emelő áramlásra, ami maga a valódi élet. Az áramlásra, mely kiolt minden szégyenérzetet, bűntudatot, félelmet, fájdalmat, traumát és szenvedést. Björköt idézve: All is full of love.

Az isteni flow, isteni áramlat ízét megérezve nem vágyunk majd semmi önös érzéki és mentális élvezetre, mely az anyagi testünnkel való azonosításunk eredménye, és mely folyton a félelem és fájdalom hullámainak traumatikus élményébe űz. A hála elvezet a cselekedeteinket ilyen állapotban tartó mentalitás ketrecének a kulcsához: az önös érdek, a tetteink gyümölcséhez való ragaszkodás elengedéséhez. Ezt mondja erről Krisna: „Ó, Arjuna! Harcolj hát minden tettedet Nekem áldozva, a Rólam szóló teljes tudás birtokában, haszonra nem vágyva, semmit sem tekintve a tulajdonodnak, csüggedés nélkül!” Bhagavad gita. 3.30

A tudás, tudatosság útja – Jnana jóga

„A Rólam szóló teljes tudás birtokában” – mondta a cselekedetek valódi szerepének leírásánál Krisna. Hiszen a tettek tökéletességét nem lehet elválasztani a tudástól, tudatosságtól. Honnan jön a világ, a természet szépsége, és mi tükröződik benne? A tavak-tengerek, erdők-mezők mélyének titkos dala, végig ott zeng a fülünkben, mikor a természetben baktatunk fura, félálomszerűen mámoros állapotunkban, aminek következtében csak annyit tapasztalunk e csodás „dalból”, hogy feltöltődve, kellemes érzésekkel érünk haza. De valójában magunk sem tudtuk soha, hogy miért ilyen kellemes, miért ilyen jó a természetben lenni. A tiszta lelket tükröző végtelen kék égen, illetve a türkizkék tengereken megcsillanó valódi élet ez. A szeretet hangulatai végtelen változatosságának benyomásait látjuk a természetben, és a világmindenség szépségében, és hangulataiban. Ha erre ráébredünk, és így próbáljuk látni a világot, jó úton járunk a bhakti valódi megízlelésének az útján.

Az úton, ahol megtudjuk, hogy mi az az öröm, mi az az élet, ami ily szívszorító gyönyörűséggel hívogat a napfény ízében, és az égbolt kékségében. Ez a lelki világ és Isten szépsége, szeretete, az ott vibráló élet tükröződése. Krisnáé, aki minden és egyben egy különálló személy is. Hiszen ha csak „minden” lehetne, aki nem tud egyúttal egy szintén mindenek fölött álló és különálló személy is lenni, akkor az milyen Isten lenne? „Nem tud”. Ezt a két szót ízlelgessük, mikor Isten személyes formáját valami alacsonyabbrendű dolognak akarjuk elkönyvelni (valami rejtett motivációnk mentén). A tudás tökéletessége, mikor mindezekre ráébredünk. Ezt mondja erről a tudásról Krisna: „Ebben a világban semmi sem olyan magasztos és tiszta, mint a transzcendentális tudás. Ez a tudás minden misztika érett gyümölcse, s ha valaki tökéletessé válik az odaadó szolgálat végzésében, az idővel bensőjében örvend e tudásnak.” Bhagavad gita 4.38.

Az érzelmek, vágyaink koncentrációjának, vagyis az elme útja – Dhyana yoga

Van úgy, hogy mint egy villámcsapás, úgy érinti meg a lelkünket egy ismeretlen ember, vagy akár egy állat szenvedése, története. Úgy fáj, mintha mi magunk szenvednénk. Nem is értjük, miért érintett meg annyira. Ekkor lobban föl bennünk az együttérzés szikrája. Erre figyeljünk, mert ez a lobbanás mutatja az irányt. Mutatja az irányt az irigységtől mentes állapot, a suddha sattva állapota felé, mely a valódi bhakti (samvit + hladini sakti) feléledésének az alapja. Mindannyian ugyanannak a csodás lelki természetnek a részei vagyunk, mindannyian testvérek vagyunk. Mert minden élet, sőt a létezés minden rezzenése szent, isteni. Ha bármilyen élőlényt különbözőnek tekintünk magunktól, magunk mögé helyezünk a fejünkben kialakult képzeletbeli sorban, akkor az irigység ilyetén megnyilvánuló homálya még nem engedi, hogy megtapasztaljuk a tiszta létezés állapotát, melyben kibontakozhat a valódi élet, a valódi bhakti…

A fenti állapot az elme tisztasága. Az elménket mérgező és sötét fellegekként borító irigység és abból fakadó önző vágy és annak folyományai fedik be. Láthattuk, hogy a ragaszkodástól mentes és végül Istennek áldozott tettekkel és az annak valódi alapját képező Istenről szóló tudással oszlathatjuk el. De ez mindeközben(!) egy belső koncentrációt igényel, mely az élet meditáció aspektusa: a dhyana jóga. A vágyaink és érzéseink koncentrációja és tisztítása, hogy a csendből fölmerülhessen a valóság, hogy a tükörképben meglássuk, ami ott tükröződik. Krisna így foglalja össze a Bhagavad gítában a Dhyana jógáról szóló fejezetet – mintegy jelezve, hogy hogyan fordul át a meditáció a tükörképben látható valóság felismerésébe, megélésébe: „Aki nagy hittel mindig Bennem lakozik, magában Énrám gondol, s transzcendentális szerető szolgálatot végez Nekem, az a legmeghittebben egyesül Velem a yogában, s minden yogī közül ő a legkiválóbb. Ez az Én véleményem” Bhagavad gita 6.47.

E három a bhakti jóga, de mégsem az.

Ez hát a bhakti és még sokkal több. Mert ez csak része és előszele a Krisnával való örök, ragyogó tudással, és mérhetetlen boldogsággal teli lelki kapcsolatunknak… Sokan próbálják az egyik vagy másik jógát, utat előtérbe helyezni és a másiknál jobbnak tartani. Pl a Dhyana jógát, a meditációt minden fölé helyezni. Mondván hogy Krisna is azt mondja hogy a jógi lemond a cselekedetekről és elmerül a bensőjében. Láthattuk, hogy Krisna egy ennél sokkal mélyebb dologról beszél. Már Dhyana jógáról szóló fejezet elején is figyelmeztet erre Krisna, nehogy így félreértsük a fejezetet: „Aki nem ragaszkodik munkája gyümölcséhez, s kötelessége szerint cselekszik, az az élet lemondott rendjében él. Ő az igazi misztikus, nem a tüzet nem gyújtó és munkáját nem végző.”

Hierarchia csak olyan mértékben van a fenti három folyamat között, hogy ha megtanul járni kisgyermek, akkor nem kell gondolkodni, illetve erőlödni, hogy hogyan kell járni (karma jóga), az automatikusan fog menni. És ha már van tudása, tudatossága (jnana jóga), akkor nem kell erőlködnie, hogy mire koncentráljon (dhyana jóga), mind meditáljon az életben. Mert a „csukott szemű” meditáció csak a „nyitott szemű” meditáció (sahaja szamádhi) sadhanája, vagyis bevezető gyakorlata. Viszont láthattuk, hogy mindezt a bhakti, az önátadás teszi élővé, az élet részévé, anélkül csak halott csonk, csak egy lakatlan ház… (Arról hogy hogyan működik együtt a három jóga folyamat és hogyan teszi élővé, arról az előző posztban írtam.) Így éled föl a sat cit anand a természetünk. A jnana shakti a cit aspektust (jnanan jógával), a tudatosságot, az iccha shakti a jelenlétet (sat) éleszti föl (dhyana jógával) és a kriya shakti az ösztönös csekvést (karma jógával) állítja hadrendbe az önátadásért, mely feléleszti a kapcsolatot és annak boldogságát, az ananda aspektust.

A bhakti az Isten iránti vegyítetlen (mindenféle önös érdektől mentes) odaadás eredménye tehát. 5 pozitív érzelem van, mely ehhez hozzásegít. 5 pozitív érzelem, mely mindhárom jóga aspektust áthatva teszi élővé azokat. Ez az öt pozitív érzelem: Eltökölétség, hogy megvalósítjuk a valódi szeretetet, isten védelmében vetett töretlen bizalom: hogy bárhová zuhanunk, Isten tenyerébe esünk mindig. A hála érzése, és annak mélyítése. Az alázat, hogy nem én vagyok az irányító, hanem Isten. És végül az önfeláldozás. Ez az öt érzés még anyagi, de pozitív anyagi érzés. Viszont el tud vinni a lelki érzelmek, a valósi, egységes és tiszta szeretet kapujához. Oda ahonnan jön a szeretet.

Elvisz a valódi szeretethez, melynek saját akarata van, de eljön, ha valóban és mélyen vágyunk rá. A lelki világban tapasztalható kapcsolatok és azok boldogsággal teli viszonzása, cselekedetei maga az említett nagybetűs ÉLET. Ez maga a bhakti, mely a fényét szórja az univerzum minden mozgó, és mozdulatlan élőlényére, és amely a mi világunkban tükröződik, emlékeztetve az itt „fűben alvókat” a valódi otthonunk ízeire.
MOST AKKOR CSAK A TÖKÉLETES BHAKTI (SZERETET) A VALÓDI BHAKTI? UGYE NEM?

Igen is, meg nem is. Ahogyan egy vízcseppben is benne van tenger, úgy a bhakti is benne van egy ártatlan mosolyban, jelentéktelennek tűnő gesztusban. De közben mégis csak a tiszta, önzetlen szeretet a valódi bhakti, hiszen az maga a tenger. Baladeva Vidyabhusana az első nézőpontot, Visvanatha Cakravarti Thakura a második nézőpontot hangsúlyozta. De a vízcsepp hasonlatból érthetjük, hogyan igaz mégis mindkettő.

Pont ez az ami, miatt nem értjük a bhaktit, a szeretetet és ami miatt olyan könnyen el tud illanni a kezeink közül. Mert a bhakti az élet és ha az élet elillan a kezeink közül, akkor a cselekedetink, a tudásunk és meditációnk is csak egy hallott építmény lesz, melynek van működő szerkezete, funkciói, de érezzük, hogy a lényeg hiányzik. Pont mint az életünkben, mikor elillan a szeretet. Úgy ahogyan a Lourdesben imádkozók kezei közül is elillant a lényeg, mikor nem önzetlenül imádkoztak. És a bhakti abban a pillanatban elillan, amint önzően és csodaváróan tekintünk az élet építményeire. De ugyanolyan gyorsan vissza is tud térni a bhakti a hittel, mely a szeretet sötétséget eloszlató fénye…