Egy helyre, ami a férfi-női kapcsolatok mélyítésének egyik legfőbb titkát tanítja az ősi történetével…

Oly váratlanul varázsolt el Nashik városa, ahogyan egy nyári zápor jön, és áztat el mindent. Amikor elvegyültünk a Rám-kundot (tavat) és az azt körülölelő reggeli édes élet vibrálását, mindenki elérzékenyült kicsit. Mert mindenki érezte a csodát, ami áthatotta a helyiek reggeli őszinte életét, és a város történetét. És bármerre jártunk a városban, mindenhol újabb és újabb Rámaján jelenetekre csodálkozhattunk rá a város falaira festve. Nem véletlenül, hiszen itt, Nashik – akkor még erdős – területén élt 14 évig száműzetésben Úr Ráma (Isten) és Szíta dévi (az Istennő), és Ráma bátyja: Laksman. És ami itt történt… (az mindjárt kiderül)

És persze most is belefutottunk egy kedves fiatal indiai párba, akik ráadásul meg akartak hívni bennünket az aznapi eskövőjükre. Nem tudtunk menni, mert már utaztunk is tovább új kalandok felé, de a kép, hogy miről is kell írnom, megint nagyon összeállt itt…

Az előző cikkben írtam arról, hogy ha egy férfi boldog és minden jóban gazdag házas életet akar élni (és persze ha valódi életet akar élni, nem csak valami szenvedéssel teli egó-kínlódást), akkor úgy kell szolgálnia, szeretnie a feleségét, mint az Istennőt: mint Laksmi dévit, Isten párját. (Mert a felesége az Istennő részleges megnyilvánulása az életében.) És meg kell értenie, hogy csak azután „várhatja el” a feleségétől, hogy elfogadja, kövesse, szolgálja és igazán szeresse őt, ha ő maga alkalmassá válik arra, hogy szolgálja a feleségét, hogy mindent megadjon neki, amit tud. Vagy legalábbis ez legyen a szándéka. Mert a férfi természet alapvetően kihasználó (élvező) természet, a női viszont viszonzó természet, ezért kell megtanulnia a férfinak, hogy neki kell megteremtenie a feltételeket, a bizonságot a nő számára, neki kell szolgálnia feleséget, hogy ő tudjon méltó módon viszonozni, szeretni. A férfinak kell azt biztosítani, hogy a nőben rejlő csoda még jobban ki tudjon bontakozni. Hogy még jobban megtalálja a belső hangját, a saját hangját, az erejét, a művészi, alkotó képességeit, a belső látomását, a szíve szeretetének erejét. Mert a férfiban rejlő csoda maga a nőben rejlő csoda kibontakoztatásának a képessége. A képesség, hogy ehhez teret tud biztosítani, és ezáltal ő is isteni energiák kegyeltje lesz: megnyílik a csatorna benne, ami által az isteni menedéket tudja közvetíteni. A nő felé, a világ felé…

Azonban felmerült az előző írásom kapcsán is többekben, hogy na jó, mindez szép és jó, de ez inkább csak egészséges szinten működik. Hogy a védikus elvek csak egészséges pszichénél működnek. Mert a nőknek most olyan élethelyzetekkel kell megküzdeniük, melyek még a férfiakat is próbára tennék. Ráadásul annyi traumát hordozunk, és ennek következtében annyi mentális zavarral küzdünk, hogy még a lelki gyakorlatokat sem tudjuk rendesen végezni emiatt. Vagyis előbb a traumáinkat kellene feldolgozni, hogy a védikus elvek, meg a bhaktit (a szeretetet) valóban elsődleges helyen kezeljük a kapcsolatoknál. Pontosabban, hogy tényleg attól működjön egy kapcsolat, hogy a szolgálat, szeretet előtérbe van helyezve. Bocsánat, hogy ezt mondom, de ez általában csak félreértésekre és féligazságra épülő kifogás, illetve a hamis egó trükkje, hogy kifinomultabbnál kifinomultabb módokon hitesse el velünk, hogy nem a szeretet (a bhakti) a legnagyobb traumákat gyógyító, ébresztő erő. De az! Mindjárt leírom, hogy miért is!

Sajnos már odáig jutottunk a félreértésben, hogy nem értjük, hogy miért toporgunk egy helyben, miért újra és újra ugyanaz a harc jellemzi a kapcsolatainkat – annak ellenére, hogy kezdeti időkben ott volt valami szerelem, vagy szeretet. Persze valahol még sejtjük az okot. Azonban az már csak csak „hit, és leegyszerűsített igazság” a számunkra és „előbb a traumákon kellene túllenni”, „egészségessé kellene válni”. Ezért inkább pszichológusok, irodalmárok nyomán keressük az élet labirintusában Ariadné fonalát. (Aki nem ismerné a történetet: Thészeusz a félig ember, félig bika Minotaurosz legyőzése után a szerelme, Ariadné által adott aranyfonál segítségével jutott ki a labirintusból) Pedig mi magunk zártuk saját magunkat a labirintusba azzal a hamis vággyal, amit mi magunk teremtettünk, etettünk, és amitől menekülni próbálunk kifelé a labirintusból a szeretet nyomait (Ariadné fonalát) követve. És általában még azt sem tudjuk, hogy a szeretet fonalát követjük ilyenkor. Igen: szép és jó, hogy látjuk az élet labirintusában felvillanni Ariadné fonalát, és ünnepeljük azokat a felismeréseket, amivel pszichológusok, művészek és (önjelölt) tanítók kifinomult leírást tudnak adni a „semmi megszelidítéséről”, a traumánk felismeréséről, gyógyításáról, a női-férfi természetről stb.

De tudnunk kell, hogy ha nem adtunk volna erőt neki és emiatt nem kerültünk volna be az általunk teremtett és bennünk élő szörnnyel (a hamis egóval) a labirintusba (és így nem kellene a szörnytől kivezető utat sem keresni), akkor a szeretet sokkal tisztább, nyilvánvalóbb és magától értetődőbb módon is jelen lehetne az életünkben.
És ha ezt legalább megértjük (még ha nem is valósítjuk meg teljesen), akkor nagyot lépünk előre a valódi megoldás felé. Mert amikor azt hisszük, hogy a szeretet, a bhakti előtt(!) valami mást kellene kibontakoztatni, megérteni, gyógyítani, akkor bekerültünk a labirintusba. Minden a szeretet által működik. A szeretet a samvit (mindent átható tudatosság) és a hladini (mindent átható boldogság) kombinációja (ami a sandinin, az örökkévaló létezésen alapul) Tehát minden módszer, amivel tudatosabbak leszünk a valódi identitásunkról és arról, hogyan működik a világunk, abban mind a szeretet egyik aspektusa, a tudatosság működik valamilyen szinten.

Nincs olyan, hogy valami más lenne a szeretet előtt. Például a problémák szőnyeg alá söpörése nem a szeretet, a bhakti folyamatához tartozik, hanem pontosan azt mutatja, hogy valaki nem érti a szeretet, a bhakti folyamatát. Azt mutatja, hogy az önismerete nem jutott még el oda, hogy felismerje: a problémákkal dolgozni kell. (Ez a bhajana kriya szint) Vagy ha úgy gondoljuk, hogy a szeretet folyamata, a bhakti nem foglalkozik a tudatalatti hatásával, akkor nem ismerjük mélységeiben azt (Pl a Madhurya Kadambinit). Vagyis a tudatalattival történő foglalkozás a szeretet folyamatának, a bhaktinak a része: Az anartha nivritti után kezdjük átvenni az irányítást a tudatalattitól, hogy teljesen átadhassuk az isteni energiák kezébe…

Az hogy a gyakorlók nem tudnak kapcsolatot működtetni, alapvetően szintén amiatt van, hogy nem értik a szeretet/bhakti folyamatát (és még csak nem is hogy nem valósították meg teljesen.) Az hogy azt gondoljuk, hogy bármilyen módszer, ami segít, az független a szeretettől, akkor nagyot tévedünk. Csak pár péda: A Sedona módszer az elengedés techikáival foglalkozik (a gúzsba kötő hamis egó ragaszkodása ellen ható módon). A pszichoanalízis a tudatosság növelésén alapul (ami ugye a szeretet aspektusa). Vagy Viktor Frankl értelem keresése az isteni rend, isteni értelem keresése, mely szintén a szeretet tudatosság aspektusán alapul. De ugyanígy az EMDR módszer is. A szomatikus pszichiterápiás módszerek pedig azt tanítják, hogyan legyünk együttérzőek saját magunkkal szemben – ami szintén a szeretet része. (Hiszen az önmagunkkal szemben elkövetett erőszak ha azt hisszük, hogy nem vagyunk elég jók… stb)

Ráadásul – ahogyan Máté Gábor is mondja -, nem az a trauma, hogy mi történt velem, hanem ha emiatt elhatároztam, hogy nem vagyok szeretetre méltó és emiatt sok düh és frusztráció lett bennünk. Amikor azt hisszük, hogy azért bántanak bennünket, mert értéktelenek vagyunk, mert rosszak vagyunk. Merthogy a SAJÁT REAKCIÓNKÉRT mi vagyunk a felelősek. Ezt tökéletesen szemléltetik Popper Péter klassszikus példája, ha tényleg csak a traumaát kiváltó ok számítana, akkor nem lenne az egyik alkoholista szülő gyermekéből szintén alkoholista, míg egy másik ugyanilyen alkoholista szülő gyermekéből absztinens. A SAJÁT REAKCIÓNK termeli ki a traumát, nem maga a történés! Ezzel természetesen nem a traumák jelentőségét szeretné senki kisebbíteni, hanem pont hogy a tudatosságot szeretnénk növelni, hogy megértsük: mi magunk korlátozzuk le saját magunkat ezekkel a féligazságokon alapuló elméletekkel, hogy a traumatizált embernél még nem működnek igazán a szeretet elvei. Dehogynem! CSAK AZOK MŰKÖDNEK. Minden más illúzió.

És most jön a lényeg (meg a kapcsolódás Nashikhoz): merthogy ezek a gyógyulások csak a tudatunk egy bizonyos hatókörén belül tudnak működni. Annak a hatókörére tud csak kiterjedni a saját reakciónk! Ezért van az hogy sokszor újra és ujra ugyanabba hibába esünk, ugyanazokat a köröket futjuk, ugyanazokat a traumákat termeljük ki a saját életünkben. Mert nem elég nagy ez a hatókör. (És csak(!) azt hibáztatjuk, aki a helyzetet előidézte. De emiatt kell megértenünk, hogy a mi reakciónk a felelős alapvetően.) De mi ez a hatókör, és hogyan tudjuk azt tágítani? És most jön a Rámajana bölcsessége: Itt, Nashik területén történt az, hogy amíg Úr Rámacsandra egy arany őz után kutatott, addig a bátyjára bízta a feleséségét,. Szíta dévit, hogy ő vigyázzon rá. Laksman pedig felrajzott egy mágikus kört a hely köré, ahol voltak, hogy megvédje Szíta dévit (ez a kör a Lakshman rekha). Azért, hogy amíg ezen a körön belül tud maradni Szíta dévi, addig védelem alatt áll.

Ez kör, a tudatunk védelmi köre az, amit az isteni energiák „körénk rajzolnak”, és ha ennek védelmében, belül tudunk működni, akkor tudunk mi és a kapcsolataink is fejlődni (és így tud nőni a kör területe is). Máshogyan nem is működik az élet, és a fejlődés. Mert ez Isten, Ráma, Krisna viszonzása. Amilyen mértékben átadjuk magunkat neki, olyan mértékben ad intelligenciát és megértést – vagyis mindent, ami a szeretet egy aspektusa. És nagyon konkrétan ez úgy működik, hogy az isteni szeretet fénye, a sraddhá (hit) a szívünkbe hatol, bevilágítja maga körül a „teret”, és ennek függvényében – szó szerint a fényében – látjuk a valóságot. A sraddhá erőssége egyúttal kijelöli azt a kört, amin belül biztonságosan tudunk működni. A fogadalmaink, elhatározásaink pedig megadják a kör megtartó, védelmező erejét.

Amint kilépünk ebből a körből, maya, a hamis egó illúziókeltő hatása alá kerülünk. Az önzés romboló hatása alá kerülünk. Nem a bűn, a szabályok megszegése a valódi probléma tehát (mégha az is a kiinduló pont), hanem az, ha nem tudunk visszalépni egy ilyen botlás (önző tett, vita) után a védelmező körbe. Az isteni szeretet védelmébe -bármilyen szűk is még ez a védelmező kör most…

Ha megbánjuk, hogy leoltottuk, becsaptuk, megbántottuk a párunkat, ha rájövünk, hogy nem vettük figyelembe az igényeit, nem voltunk elég hálásak, türelmesek, együttérzőek vele, akkor az azt jelenti hogy újra a védelmező körben vagyunk. Mert ez a kör a kapcsolatot is védi(!) Amint újra megjelenik ezen tulajdonságoknak akár egy kis szikrája is, akkor az azt jelentik hogy visszatértünk a szeretet hatókörébe, és a kapcsolatunk gyógyulhat, fejlődhet… Ezért nem igaz, hogy amíg traumák által irányítottak vagyunk, addig a szeretet (Bhakti) nem működik. CSAK AZ MŰKÖDIK, csakhogy a tudatosságunkat, önismeretünket is kell mélyíteni, hogy ezt meglássuk, megértsük… És persze ez a tudatosság is a szeretet része… Tehát valójában a szeretet működését kell megértenünk, a szeretet részeként működő tudatosságot kell mélyíteni, a szeretetteli viszonzást önzetlen adást kell megtanulni művelni. Mert csak a valódi szeretet az, ami gyógyít(!). És akar annak már a szikrája: a hit is tud gyógyítani, a legmélyebb traumán is túl tud lendíteni, minden traumával terhelt kapcsolatot működtetni tud, sőt fejlődésre tud bírni…