Kétutas tanmese arról, hogy hogyan és miért lehet egyetlen döntés a lelki életünk megrontója vagy felvirágoztatója.

Az árnyak kezdtek már megnyúlni, ahogyan a nap a horizont felé közeledett. Ekkor lépett be a tanító szobájába. Kelletlenül jött, hisz annyi csalóval találkozott már, hogy nem volt túl sok indíttatása, még egy ilyet meghallgatni. De egy jó barátja azt mondta, hogy ez a tanító más, nagyon más, majd meglátja. Beléptek a szobába, ahol egy áthatóan tiszta tekintetű, minden mozdulatában megfontolt tanító ült. Elkezdtek beszélgetni és a tanító nem mondott mézes mázos szavakat, de ő sem finomkodott. Rögtön a tanítónak szegezte azt, ami már régóta forrongott benne: Hogyan lehetne ezekkel a spirituális értékekkel foglalkozni, amíg nem vagyunk szabadok, amíg idegen (háttér)hatalmak és gonosz erők elnyomnak bennünket? A tanító keményen szétszedte az érveit és így válaszolt: Vezetők jönnek mennek, az ország politikai helyzete állandóan változik, de az Isten iránti odaadást soha nem lehet ezen megfontolások mögé helyezni.

Itt válik ketté a történet, hogy hogyan reagálhatott volna és hogyan reagált a tanító szavaira az alapján, ami a szívében volt (vagy lehetett volna).

Pillangó hatás 1. változat

Úgy érezte, hogy az igazság, ami őt fűtötte, amiről úgy érezte, hogy az ő igazi vezérfonala, és ami szerinte tisztává tette a törekvéseit, most sérült. Kicsit meg is sértődött, hogy a tanító miért nem ismerte el az igazságot, amit ő mondott. Hogy őt csak az igazság vezeti. De mivel tisztelettudó volt, és tisztának és őszintének látta a tanítót, „elnézte” neki ezt. És persze látta, hogy nagy tudással rendelkezik. Így sokat gondolkodott később, hogy kövesse-e a tanítót. A barátai már mind nagyon lelkesen a követőivé váltak, így engedett ő is a nyomásnak. Úgy volt vele, hogy megpróbálja, és kiderül, mi sül ki az egészből.

Elkezdte követni a tanításait, és azt az életmódot, ami ezzel járt. Tetszett neki, hogy dinamikus, fiatalos közösségbe került, amiből sugárzott a tettrekészség. A technikák és az életmód, amit tanult, mind hozzájárultak, hogy a fókusza növekedjen, tisztuljon az életvitele, és úgy egyáltalán, hogy jobb legyen az élete. Így végül avatást fogadott el a tanítótól. Hosszú évek teltek el, miközben rituálékat, elgondolásokat, technikákat tesztelt, hogy hogy javítják az életét, és hogyan felelnek meg az igazságérzetének, amit továbbra is a legfontosabb iránymutatójának tartott. Eltelt 15 év, és bár az élete sokat változott, az igazságérzete egyre többet bejelzett. Főleg mikor nem adtak neki igazat. Mindig úgy érezte ilyenkor, hogy sérült, és talán nincs itt minden itt rendben. Meg hát a fejlődése is megállt. Rájött, hogy évek óta egy helyben toporog.

Ekkor mint egy frissítő elixír, mely az „igazságérzetét” gyógyítja, úgy érték azok a nézetek, tanok, melyek ellentmondtak a tanítójának. Hiszen ahogyan visszafejtette magában, ő már az elejétől érezte, hogy itt valami nincs rendben az igazsággal. Rájött, hogy a tanítójának a kérlelhetetlen hozzáállása igazából arrogancia. Hogy hogyan is nem látta ezt eddig – szörnyülködött magában. Mint egy tetszhalálból újjáéledt halott, úgy gyúlt fel benne újra az „igazságérzetének” a tüze, és kezdett mindent annak a „fényében” látni. Szó szerint más fényben, más színben kezdte látni a valóságát. A magyarázatokat magyarázkodásnak kezdte látni. Amit nem értett, azt a tanítás hibájának látta. Ráébredt, hogy azért toporog egy helyben, azért nem fejlódik, mert itt valami nagyon nem stimmel. Sem a tanítója, sem a követői jellemével. És persze a tanítással sem. A – minden irányzatban jelen lévő – nagy számú kezdő gyakorlók hibáit elkezdte magával az irányzattal azonosítani, hogy könnyebben túllépjen az ellenmondáson, ami az elméjében született. A fejlett követőket, meg egyszerűen képmutatónak, hazugnak kezdte látni, hogy azok nincsennek is olyan szinten, mint amilyennek „mutatják magukat”.

A kezdők ezerféle, a valódi hit réseit kitöltő hamis hitre épülő elfogultságát és megerősítési torzításait (mint a közösségi, bizalmi elfogultság, közösségi és komplexitási torzítás stb stb) magának az irányzatnak a hibáival kezdte azonosítani. A kezdők, és a magasra jutott kezdők, illetve elbukott gyakorlók bukását – ami szintén minden irányzatban jelen van – elkezdte az irányzatban rejlő potencia alacsony voltának felróni. Vagyis minden félreértést, tisztázatlan dolgot, tudatlanságot, ami benne élt az úttal kapcsolatban, az út hibájának és gyengeségének látott. A tanításokat kezdte az ellentmondó , „rivális” tanítások fényében látni, és rögtön felfigyelt arra, ha látszólagos ellentmondást látott. Ami az ő igazságérzetének megfelelt, azt rögtön, vizsgálat nélkül elfogadta, de ami nem felelt meg annak, azt addig boncolgatta, amíg hibát nem talált benne. Hisz ilyen az „igazságérzet” (ha nem őszinte). Nem is csoda, hogy hamarosan más utat választott, lerázva magáról a múlt terheit (amit saját maga akasztott magára a hamis, önigazoló értelmezéseivel.) Aztán megint másik utat választott. Aztán megint másikat. És végül már semmit nem választott, mert elfogyott az idő.

Pillangó hatás 2. változat

Mint egy hűsítő elixír, úgy hatottak rá a tanító szavai. Szó szerint extázist érzett, hogy a féigazságoktól terhelt nézeteit megsemmisítette az igazság. Ahogyan kilépett az éjszakába, hatalmas, végtelen öröm ébredt benne. Mindent más fényben kezdett látni. Úgy érezte, hogy egy olyan fény éledt a tudatában, melynek hatására az egész élete, és minden amit látott fénybe borult, és még a szíve is elmerült a fény által megvilágított valóság tiszta tapasztalásának extázisában. Úgy érezte, soha nem történt még ilyen vele. Megtalálta tanítóját.

Elindult az úton és a tanítót fogadta el örök mesteréül. Innentől fogva nagyon figyelt, hogy az őszinteség legyen a legfontosabb vezérlő elve. Mert hiszen az önzetlen önátadás és tudatosság útján a legkisebb elhajlás is félrevisz. A nagy számú kezdővel segítően, barátian bánt, hiszen tudta, hogy mindenki volt kezdő, és a kezdő lépéseket nem lehet megspórolni. Az ellentmondások felmerülésénél nagyon figyelt, hogy valójában nem a hamis tudása és hite miatt lát e ellentmondást. A szervezet életében felmerülő problémákban sem az önigazolást kereste, hanem tudta, hogy minden Isten terve szerint halad. Mindenki – még a szervezet is – azt a tanítást kapja az élettől, ami ahhoz szükséges, hogy tovább tudjon fejlődni. Nem gondolta tehát, hogy szervezt problémái bármit is elmondana az út hatékonyságáról vagy igaz voltáról. Hiszen a szervezet problémái a szervezetet alkotó sokszínű – általában kezdő – gyakorlók „állapotát” tükrözik – de a fejlett gyakorlókat ez nem ingatja meg. Ráébredt, hogyan nézhet mindent az önzetlen odaadás valóság kapuit nyitogató szemléletén át. És így valóban kinyíltak számára a valóság kapui…

Olyannyira, hogy végül Isten és a tanítója belső és külső vágyát követve Indiából az USA-ba utazott és egy világméretű mozgalmat alapított. Hiszen olyan mély szeretet és együttérzés munkálkodott benne, hogy mindenkinek meg akarta mutani a csodát, ami mind az egyéni életünk, mind a társadalom valódi felvirágozásához vezethet. Mert Ő volt Srila Prabhupada, a Krisna-tudat Nemzetközi Szervezetének alapítója. Az őszintesége okán soha nem is volt szó nála az első verzióról. Mi mennyire vagyunk őszinték?