Miért nem tudtam hazamenni még hajnalban sem?

Éjfél elmúlt, a csillagok mint az éj fekete szövetébe szúrt kis lyukak, úgy engedik be egy másik világ fényét, és közben némán, térképként jelzik egy új élet hajnalának közeledtét Machiavelli egykori birtoka fölött. Kijöttem pár percre a templom elé, ahol kirtan (zenés-táncos éneklés) zajlik éppen. A templom hatalmas üvegmozaik ablakai napközben befelé rajzolják ki a lelki világ mozzanatait. Most viszont a templom belső fényei által vetül a külvilágra valami még bensőségesebb világ képe, a toszkán lankákat elárasztó zene és ének hangjaitól ölelve.

Gyorsan vissza is megyek, mert ez a világ a szív világa, és ezt a szent név egyre kézzelfoghatóbban tárja fel előttem.

Hajnal kettő is elmúlt. Egy fura érzés kezd elhatalmasodni rajtam. Anish, a dobos, már több mint négy órája játszik a mṛdaṅgán (dobon) olyan könnyedén, mintha csak most vette volna a kezébe. Szemben vele egy félisteni aurájú indiai pár játszik karatalokon. Szintén több mint négy órája, mosolyogva, éteri örömmel. Ojasvi Prabhuról és drága családjáról nem is beszélve. Ojasvi Prabhu, az énekes – aki közel hét órán át énekel és zenél egyfolytában – belső mosolya kívül is mindig ott ragyog. Bármikor, amikor ránézel, valami nem evilági bizonyosságot látsz az arcán, hallod az énekében és játékában a harmóniumon.

Ahogy mélyül a tapasztalás, azt veszem észre magamon, hogy arcomra ég a mosoly, és a tudatomba pedig a bizonyosság, hogy én innen nem megyek sehova, amíg vége nem lesz. És nem csak azért, mert előző reggel Ojasvi kérdezte, hogy ugye ott leszek éjszaka. Körbenézek, és azt érzem, hogy elpusztíthatatlan kapcsolat van közöttünk.

Közöttünk, akik mindezt átélik. Pedig a többségükkel soha nem beszéltem még. Egyre közelibbé válnak a körülöttem csillogó szemek, és egyre lágyulnak az arcok, ahogyan éneklünk bele az éjszakába, ami így VALÓBAN soha nem érhet véget.

Aztán egyszer csak 4:30 lesz. Jön a hajnali templomi énekes szertartás. Anish, az indiai házaspár, Ojasviék és mindenki ugyanolyan, forráshoz kapcsolódó frissességgel léteznek, mint ahogyan elkezdték közel hét órával ezelőtt. Még mindig nem akarom, hogy vége legyen, így nem tudom otthagyni a hajnali szertartást sem.

Öt óra után még utoljára körbenézek a lelki családom tagjain, és elindulok a szállásunkra. Ott még meredek egy keveset a hajnali háztetők fölötti első fényekre, majd megyek Raszikához, aki már nagyon várt. Ő korábban lefeküdt az egész napos kirtanozás után, és már ébredezett éppen. Reggel, alig több mint 2 óra alvás után újra nekiindulok, mert valami húz vissza. A szöcskék ciripelése kíséri a napfényfény örömétől mozdulatalánná dermedt nyári délelőttöt. Minden az elmúlt három nap, és főként az elmúlt éj csodájára emlékeztet. Ott van Anish, aki természetesen most is dobon kísér egy bensőséges kirtant. De ott van pár nektár kereső méhecske is a kirtan nyári rétjeinek virágait keresve. Ugyanazért jöttek vissza mint én. És ott van Radha Vrajasundara, akik fényüket ontják a kicsattanó nyári délelelőttre.

Aztán csak hazaindulok. Útközben – ahogy autóval gurulok a szállásunk felé – Govinda Maharajot látom, az út szélén mantra meditációba merülve sétálni, messzi a templomtól. A nap hátralevő része édes emlékezéssel telik. Másnap kora reggel ugyanarra autózunk Raszikával, és közvetlenül, mielőtt arra a helyre érnénk, ahol Govinda Maharaj végezte a mantra meditációs sétáját előző nap, bevillan, hogy bárcsak még láthanám, és bárcsak megint erre jönne. És nem hisszük el, megtörténik: Pontosan ugyanott találkozunk Govinda Maharajal. Ugyanolyan elmélyülten, ugyonolyan határozottan lépdel.

A kirtan néha olyan ajándékot is ad, amire nem számítunk. De ha rábízzuk magunkat, a legnagyobb csoda mégsem az ami kívül történik, hanem ami közben bennünk születik.