…és úton a gyógyír felé: „Minden faluban és városban”
A kapcsolatok általában átmennek ezeken a fázisokon. Adott egy kezdeti bizalom, de aztán ahogyan (azt hiszik), hogy kezdenek megismerni, hatalmas magabiztossággal tudják eldönteni milyen is vagy – ami azt jelenti, hogy kezdik látni, és számba venni a hibáidat. De aki őszintén meg akar ismerni, abban hamar összeomlik ez a magabiztosság, és elkezd felépülni a valódi megismerés, és így a valódi (kétirányú) bizalom is, amiben a valódi magabiztosság is gyökerezik. És pontosan mi is így vagyunk másokkal. Ugye milyen ismerős ez az egész? Igen, a kapcsolatok rákfenéje pontosan úgy írható le, mint a híres „szakértő hatás”, vagyis a Dunning-Kruger effektus.

A Dunning-Kruger-hatás egy olyan pszichológiai paradoxon, amely átszövi az életünket: a kevésbé hozzáértő emberek tekintik magukat szakértőnek (méghozzá jó nagy önbizalommal), a hozzáértőbbek pedig kételkednek önmagukban. A hozzáértők önbizalma pedig csak a valódi, mély tudás felé haladva kezd megerősödni. De az már nem is annyira „ön”bizalom, hanem valami több…

Ezt látjuk a kapcsolatoknál is. Ha(!) van bennünk egy kis nyitottság, a kapcsolataink tiszta lappal kezdődnek, jóhiszeműen állunk a másik emberhez. Aztán ahogyan kezdjük a másik embert „megismerni”, valami elkezd kifakulni. Azt hisszük, hogy valóban kezdtük megismerni. Azonban ez a megismerés elég gyenge lábakon áll. Van, mikor holdkórosként, reaktív módon, a saját múltjára és az abból fakadó álomszerű világára reagál az ember ilyenkor. Kivetíti azt másokra. Vagy egyszerűen csak a hamis konvenciók, hamis hitrendszerek mentén gondol a másikról valamit – persze sokszor valós hiba mentén, de sokkal súlyosabb, elítélő kontextusba helyezve. Vagy mások – nem túl tiszta motiváció által fogant – durozsolását fogadja el minden valódi alátámasztás nélkül a harmadik személlyel kapcsolatban. Mert „egy hang belül” ezt mondja. Mert az önigazolás jó eszközévé válik…

Ezer és ezer formában üti fel ez a fejét. Ha valaki ad valamit, lehetőséget biztosít és mi kimaradunk belőle, akkor már nem kedveljük az illetőt. De pontosan az ellenkezője is megtörténik: Ha nekünk ad valamit az illető (ezzel közvetlenebb kapcsolatba kerülve vele), és ezáltal elkezdjük „megismerni”: ha korábban kedveltük is, szépen lassan látni kezdjük a hibáit, és bár kívül PC módon viselkedünk vele, belül lesz egy távolságtartás, hogy „ez sem olyan, amilyennek mutatja magát”. Vagy lehet valakinek a párjával van baja, és belső konfliktusait nem tudja megoldani, mert a kötelességtudat nem engedi, hogy az ellentétes erőknek engedjen, de elkezdi mondjuk az ellenkező nemet (vagy bármilyen hasonló halamazt) hibáztatni, lehúzni magában – úgy hogy nem is tud róla, hogy miért történik mindez. A végtelenségig lehetne még sorolni, mert valóban ezer formában gyűrűzik be ez az életünkbe.

De mi is ez? Irigységnek hívják. Az irigységnek négy szintje van, és ebből az első, legfinomabb szint az „avagya”. Ez némi finom büszkeség, mikor kicsit többnek érezzük magunkat valakinél. Bárkinél. Ennek az eredménye a tettetés (vidhambanam) – mintha valóban többek lennénk másoknál.

Ez még egy ártatlannak tűnő fokozat, hiszen erről még (szinte) senki nem gondolja, hogy káros, vagy hogy egyáltalán irigység lenne. Sőt nem is vagyunk tudatosak erről, hogy ezt tesszük. Olyan alattomos az irigységet életre hívó erő, hogy még ha tudatában is vagyunk annak, hogy hogyan működik, minden egyes alkalommal elhiteti elünk, hogy ez nem irigység, hanem ez „jogos”… Az irigység másik három szintje már sokkal nyilvánvalóbb (upeksha: a vágy hogy elkerüljük a másik személyt, dvesa: a vágy hogy másikkal rossz történjen, ninda: szóbeli és fizikai erőszak) Pedig csak akkor tud mélyülni a kapcsolat, ha ezt felismerjük. Amikor összeomlik bennünk az elképzelés, hogy a másikat „jól ismerjük”, és a hibái mentén definiáljuk. De mi az, ami tovább visz a teljesebb valóság felé? Csak nézzük meg, milyen egy anya szeretete. Látja a gyermeke hibáit, de azt mind maximum szeretethiánynak látja, és attól hogy látja a hibáit, nem szereti a gyermekét kevésbé. És pont ezáltal meglátja benne azt is, ami jó…

Mert van egy erő, ami túl tud ezen mozdítani – a valóság felé. Úr Kapila azt mondja, hogy aki látja Istent mindenben és mindenkiben, és ezért úgy tekint mindenkire, mint saját magára, tehát senkit nem helyez maga mögé: látja, vagy legalábbis megértette az egységes lelki természetet és a felsőlelket mindenkiben, az képes csak szeretetre. Az képes csak a bhaktira, a valódi szeretetre. Amíg ez a hozzáállás vagy legalább megértés nincs meg, addig légvárakat, jégbe fagyott világot építünk, mely szépen lassan élettelen fagyba és homályba taszítja a létünket. Az irigység első szintjéről még viszonylag könnyű visszafordítani a folyamatot. Ha türelmesek vagyunk, minden tiszteletet megadunk másoknak, és nem várunk cserébe semmit, akkor a szeretet éltető forrásként fog feltörni. Természetesen ez elsősorban azokkal szemben működik aktív módon, akik jók akarnak lenni, akik nem akarnak jók lenni, azokat távolról tiszteljük. (A bántalmazóknak természetesen nem kell behódolnunk.) Mert ma már nincs olyan, hogy jó, vagy rossz ember. Csak olyanok, akik jók akarnak lenni, és olyanok, akik nem…

És hogy jön ide a képeken látható zarándoklat, a „minden faluban és városban zarándoklat”? Ez a szeretet ott van bennünk, viszont nem éled fel csak úgy „magától”. Mindig mások ébresztik fel bennünk, bármennyire is behódoltunk a korszellemnek, és az ellenkezőjét akarjuk hinni. Ahol vagyunk, az általában annak köszönhető, hogy valakik egyszer hittek bennünk (vagy annak hogy nem hittek bennünk)… Úr Caitanya pedig ennek a hitnek, bizalomnak és szeretetnek a legmagasabb megnyilvánulását adja a képviselően keresztül, ha valaki „minden faluban és városban” Isten szent neveit énekli. Ennek működését jól látjuk a zarándoklat felhatalmazott képviselője: Caitanya prabhu és a zarándoklat felhatalmazott motorja: Triyuga prabhu vezetésével már évtizedek óta vitt zarándoklaton.

Mikor odalépsz egy világvégi kis faluban egy lányhoz, aki fogászaton járt éppen, és nem tud beszélni, de a táskájában a kijegyzetelt Önmegvalósítás tudománya című könyv kandikál, és mindenképp – kérés nélkül – adni akar valamit a háláját kifejezve. Mikor a nagy meleg miatt két hölgyet autóva kellene tovább szállítani, és az út mellett elsőként leintett autóból a srác azt mondja, hogy természetesen, és egyébként is azért jöttem, hogy vizet hozzak nektek. Sokan egyenesen várják a csapatot, mert olvasták a helyi újságban, hogy majd jönnek. Őszinte mosolyok, hála és viszonzás kíséri a csapat útját.

Mert mindenki érzi a szívében (még ha nem is tudja megfogalmazni), hogy itt valami csodálatos dolgot hoznak nekik a Krisna hívők – napi 5-6 órán át táncolva és énekelve a rekkenő hőségben. Hiszen amikor, és amíg táncolsz és énekelsz, elmúlik minden szorongás, félelem, elpárolog minden aggodalom és irigység. Eltűnik minden neheztelés és elkezdjük a másikban a jót látni. Mert ez a lélek valódi tere. Az örökkévalóság csodájába, a szeretet óvó ölébe helyez azokra a pillanatokra…

„Ha lefekszel és az Úr Szent Nevet énekled, Krisna melléd fog ülni. Ha leülsz és énekelsz, az Úr melléd fog állni. Ha fölállsz és énekelsz, az Úr melletted fog táncolni. Ha táncolsz és énekelsz, az Úr magához fog ölelni!” (Tukarama – indiai szent, 1577 – 1650)