Az elmúlt két napon Vietnám hegyeiben kalandoztunk.

Rizsföldek és vízesések által körülölelt, mesebeli kis faluban jártunk, amely sokunkat a hobbitok nyüzsgő otthonaira emlékeztetett. Reggelente pedig olyan neszekre és hangokra ébredtünk, amelyek a gyermekkor reményteli, falusi hegyvidéki hajnalait idézték fel.

De még a hegyi kirándulásunk is emlékeztetett valamire.

3100 méter fölé túráztunk, az egykori Indokína legmagasabb pontjára. A kiépített úton közben mélyen meditatív vietnámi zene szólt. Olyan emlékezés ez, amikor nem is tudjuk pontosan, mire emlékezünk. Csak azt érezzük, hogy valami átitatja a tudatunkat egy másik világ fényével.

Mert minden emlékeztet valamire.

Valamire, ami mindig is ott fénylett valahol mélyen, a szívünk titkos boltozatai alatt. Valamire, ami mindig is tükröződött bennünk.
Minden fény jelzőfény.
Minden hang hívó hang.
Minden vágy honvágy.

„Csak hang legyen és fény”, hogy emlékeztessen arra, ami mindig is hívott.
Amikor a gyermekkorunkra – vagy akár a kamaszkorunkra – gondolunk, és elöntenek azok a mély, lágy érzések, amelyek ma is a kasmiri selyem finomságával simítják meg a lelkünket, valójában nem azokra az időkre emlékezünk.
Hanem arra, ami már akkor is ott volt.
Arra, ami a fátylak mögül kikandikált.
Arra, ami lággyá, felhőtlenné, és soha nem látott módon édessé tette a tapasztalást.

„Te vagy a mélykék pillangó és a zöld papagáj vörös szemekkel.
Te vagy a mennydörgő esőfelhő, az évszakok és az óceánok.
Kezdet nélküli vagy, és túl vagy az időn és téren.
Te vagy Az, akiből minden világ megszületik.”
(Svetasvatara upanisad 4.4)

„Ahogyan egy portól megtisztított tükör fényesen ragyog, úgy ragyog és tükröződik azoknak az elméjében és testében, akik már látták az Önvalót – a valódi életet.”
(Svétásvatara-upanisad 2.14)