Hol vannak a régi barátok, régi arcok, miért maradoztak el mellőlünk?

-Kérdezett rá egy írás nemrég, és a nyomában sokak – általában egymásnak is ellentmondó – megfejtési kísérlete. A kérdés mélyrehatóbb vizsgálata nem csak egy lelki útról, hanem a belső világunkat alakító mély pszichikai folyamatokról is sokat elmond, amit ha felismerünk, nagy lépést tehetünk egy valóban szabad és önazonos élet felé.

Az említett írás Devaki Matajitól arról szólt, hogy csak az újakkal foglalkozunk, és nem tudunk, akarunk valódi menedéket, segítséget adni azoknak akik már régóta mellettünk vannak. A Rámayán óta tudjuk, hogy mikor velünk történik valami, azt úgy kell látnunk, mint Ráma, aki a kitagadását, számüzetését is méltósággal viselte – hiszen tudta, hogy ennek így kell történnie. Mikor viszont mással történik, akkor mindent meg kell tennünk hogy segítsünk – de legalább az együttérzésünknek kell felébrednie, ha segíteni nem is tudunk. Pont, mint ahogyan Laksman is mindent meg akart tenni, hogy visszacsinálja a helyzetet, vagy hogy legalább támogassa Rámát. Ez az örök törvény megold jó pár dilemmát. Mikor viszont binárisan akarjuk megoldani, megérteni, és megtalálni a „hibást” – vagyis csak a kettő közül az egyik megértés mentén értelmezni – akkor félrecsúszik az egész. Vagy áldozathibáztatás – hogy „te tetted magadnak, a te karmád, ebből tanulnod kell” lesz belőle, és az NEM SEGÍT. Vagy felelősséghárítás lesz belőle – hogy „nem adott menedéket, nem foglalkozott velem, nem is elég fejlett, és azért hagytam ott az egészet, én nem vagyok semmiért hibás.”- EZ SEM SEGÍT.

Legalábbis mindkettő csak puszta féligazság a másik nélkül, ha nem tudjuk megfelelően alkalmazni: mikor velünk történik, akkor önvizsgálatot tartani, mikor mással történik, akkor pedig együttérezni és segíteni. Na de ez azt jelenteni, hogy mindig én magam vagyok az oka annak ami történik, mások nem felelősek, másnak nem kell változnia? Nem azt jelenti, viszont azt nagyon is jelenti, hogy a SAJÁT REAKCIÓNKÉRT mi vagyunk a felelősek. Ezt tökéletesen szemléltetik Popper Péter klassszikus példái: ha tényleg csak a trauma számítana, akkor nem lenne az egyik alkoholista szülő gyermekéből szintén alkoholista, míg egy másik ugyanilyen alkoholista szülő gyermekéből absztinens. Vagy a másik példa: „Kiss úr nagyon harmonikus házasságban él. Azt mondja erre a bölcs pszichológus: csodálkoztok? Tudjátok, milyen pokol volt a szülei házassága, mi a meglepő abban, hogy ő ennyi energiát fektet a kapcsolatába, nehogy hasonló sorsra jussanak? Horváth úr magányosan él. Azt mondja erre a bölcs pszichológus: csodálkoztok? Tudjátok, milyen pokol volt a szülei házassága, mi a meglepő abban, ha ő arra jutott, hogy ebből inkább nem kér, és egyedül marad? Vagyis mindenre ugyanaz a magyarázat – és tessék megkapaszkodni: jogosan! Ugyanis mindenre sokféleképpen lehet reagálni.” Nagyon nagy jelentősége van tehát annak, hogy mi hogyan emésztjük meg és kezeljük a világ történéseit, és így okoznak e valóban traumát az életünkben, hogy hogyan reagálunk!

A konkrét esetünkre vonatkoztatva: ha jobbá akarjuk tenni a dolgokat, akkor tökéletes Devaki Mataji fenti hozzáállása. Ha viszont csak hibást, kifogást keresünk, hogy miért hagytuk el a leki utat, vagy miért vagyunk annak a határán, akkor féligazsággá, vagyis illuzórikussá válik, és csak magunkat csapjuk be önigazoló módon. Vannak, akiket újra és újra visszafogadott, támogatott a lelki út (számtalanszor megtörtént esetről van szó) és mégsem volt semmi jó nekik, amit kaptak. Semmi nem volt nekik elég. Sőt még ellene is fordultak. De a kevésbe extrém esetekben is ugyanaz a minta. Mindenki a feltételekhez kötött természetében rejlő mágnesek felé tendál, és ha nem elég erős a bhakti ellentétes mágnesét erősítő őszinteség, akkor jön a visszarendeződés, az önigazolás, majd a szintlépés elodázása – mikor válságba kerül a lelki életünk. Sőt egészen a régi élet, régi felfogás visszarendeződéséig is elmegy a dolog. Számos ilyet láttunk már – saját magunkat is vizsgálva.

Pedig a krízis természetes: a növekedés velejárója. Nem kellene annyiszor önigazoló illuzióba és visszalépésbe torkollania. Kísérteties a hasonlóság a gyermek csecsemőkortól a kamaszkorig tartó fejlődése, és a sraddhától az anartha nivritti-ig tartó lelki fejlődés fázisai között. (Erről írok mostanság egy könyvet 🙂 ) A növekedés és szintlépés pedig mindig krízissel jár, és ha nem vagyunk elég őszinték, akkor visszrendeződéssel, visszaeséssel jár. Ebben a korban a dharma négy lábából csak egyetlen maradt: az igazmondás, vagyis az őszinteség. Ebben a korban ez az egyetlen valódi fegyverünk van az önvizsgálat és a fejlődés terén. Nem a technikák, nem az elméletek, nem az izmusok, nem az okosságok… Az őszinteség pedig mindig a motivációról szól: hogy mennyire önzetlen vagy önző a motivációnk, és mennyire vagyunk hajlandóak ezt felismerni saját magunkban. Ha valaki NEM ELÉG ŐSZINTE, akkor nincs az a menedék, nincs az a törődés, ami segítene, és az úton tartaná!!! Ez nagyban árnyalja azért Devaki Mataji mondanivalóját. Természetesen ez nem ok arra, hogy ne tegyünk meg mindent, hogy mi jót, menedéket, törődést adjunk másoknak, amíg hajlandó azt elfogadni.

De mi van, ha valódi problémák vannak az adott lelki úton – kérdezhetnénk. Devaki Mataji cikke után jöttek is a különböző – annak is ellentmondó – megfejtések, melyek közül a leggyakoribb az volt, hogy valójában az a gond, hogy az intézmények nem engednek teret a valódi, autentikus spiritualitásnak, és csak az intézmény-tudatot és az ebből fakadó hamisságokat erősítik. Vagyis eszerint az elmélet szerint sokan azért mennek el, mert valódi spiritualitásra vágynak. Ez viszont még csak a féligazság szintjét sem éri el. Abból a – Ken Wilber által is csak a korszellem egy dogmájának titulát, máig népszerű boomer – elképzelésből fakad, hogy van a vallás, és az csak külsődleges, dogmatikus, és van a spiritualitás, ami meg egy mély belső dolog. És a vallás elvetendő, a spiritualitás meg maga az „út”. De ez is csak a valóság duális látásból és a féligazságok puffogtatásából fakad.

Kadamba Kanana Swami tökéletesen mutatta be a a lelki mozgalom, a hívők, és egyúttal a valóság három szintjét, és azok összefüggését. Amíg kezdők vagyunk, addig csak felszínt: a szervezetet, a külső tevékenységeket látjuk. Pont, mint ahogy csak az anyagi testet látjuk kezdetben. Amikor fejlődünk, érezzük a háttérben húzódó tökéletes folyamatot, ami az erőt adja és elkezdjük azt mélyebben művelni. A Bhagavatamot, és az odaadó szolgálat, az önátadás folyamatát. Pont, mint ahogyan a test mögött meglátjuk a finomabbnál finomabb szintű energiákat, melyek azt „mozgatják”. Aztán amikor még mélyebbre jutunk, akkor megtaláljuk Istent, aki mindezek mögött, minden mögött az akaratával, az érzéseivel mozgatja a világot. Ahogyan a test és energiái mögött is ott a lélek, ami élővé teszi azokat. És e három szint egymással egységben, egymásra épülve működik. Nincs vallás spiritualitás nélkül. Nincs spiritualitás vallás nélkül. És egyáltalán nem hanyagolhatjuk el a misszót sem, mert akkor a testet, majd az energiákat hanyagoljuk el, és akkor elszáll a lélek is…

A három dolog csak egységben tud működni. Aki elutasít egy külső „testet”, aki elutasít egy szervezetet, akkor is egy másik test: egy társadalmi szerveződés része – hacsak nem a Himalájában él egyes egyedül, és kizárólag pránán. Egy esetlegesen kihasználó család, munkahely, egy esetlegesen korrupt és bántalmazó állam „részeként”: szolgájaként. És persze a spiritualitást is mindig egy „test” egy szervezet jutatta el hozzá – szervezett formában. Lehetetlen kizárni a hármasságból bármelyiket is, mert olyan, mintha ebben az anyagi világban akarnánk élni durva test, finomfizikai test vagy lélek nélkül. Ez itt lehetetlen. Ráadásul ahogyan a mi testünknek, pszichénknek, úgy az intézménynek is fejlődnie kell. És ha ekközben mondjuk beteg, rákos sejtek kezdenek megjelenni a testen, akkor vajon az azt jelenti, hogy nincs ott mögötte a lélek és soha nem is volt, és ezért el kell utasítanunk az egészet? A példából jól láthatjuk hogy nem így van. A testet, illetve a pszichét kell gyógyítani. Az intezmeny betegségének gyógyulása illetve az intézmény felnövéssel járó gyermekbetegségei és pszichés változásai mind természetesek tehát és nem teszik az „ördögtől valóvá”, sem „alacsony vallásossággá”. Akik azt mondják, hogy az intézményben nem lehetséges az autentikus spiritualitás, azok általában önigazolást keresnek, hogy miért hagyták ott az intézményt, vagy miért tartják saját magukat magasabbrendűnek az intézmény követőinél. A több őszinteség és önvizsgálat jól jönne…

Egy újabb aspektusa az egész kérdésnek: Ha egy gyermeknek fel kell nőnie, és el kell tűnnie a rossz tulajdonságainak, túlhaladott pszichés folyamatainak, akkor valóban azt kell okolnunk, ami ebben segít? Illetve eleve rossznak kell titulálni az egészet emiatt? Ha egy gyermek esetében nem tesszük, akkor egy intézmény, lelki mozgalom esetén miért tesszük? Ha egy lelki szervezet gyermekkori problémákkal küzd, vagyis ki kell nőnie valamit, akkor valóban az a jó, ha nem történik meg a „rossz” aminek történnie kell? Vajon nem Isten terve-e ami történik: a tisztulás? És ha minden úgy történik, ahogyan történnie kellett, akkor vajon a guru keze nem volt vezetve Isten által? Gyakran van az a félreértés, hogy a gurunak mindenttudónak kell lenie. És amikor látják, hogy nem az, mert nem látta valakiről pl hogy „gázos”, akkor „csalódnak”. De ki mondta, hogy a guru mindentudó? Ezt csak szerette volna látni az illető. Ezt a hamis hitrendszert nevelgette magában. (Aztán meg ezt hozta fel kifogásként, önigazolásként, hogy a „hamis a tanítás és a tanító” és miért kell elhagynia.) A valóság azonban az, hogy a guru nem mindentudó, sehol senki nem mondta azt, hogy annak kell lennie. Látta az igazságot. Az igazság vezeti. De ez azt is jelenti, hogy az igazság, Isten a tervei szerint vezeti. A guru annyit lát, amennyit Isten enged neki látni (a jövőből, tanítvány tulajdonságaiból stb), amit Isten, Krisna akar láttatni!

Ha el akarjuk kerülni az önigazolás és pártoskodás, szektásodás, fanatizmus csapdáit, akkor az extrém módon őszinte önvizsgálat és a tiszta szándékúakkal való társulás az egyetlen célravezető út. Más nem működik ebben a korban…