Amikor már semmi nem az, aminek látszik, egy ősi, misztikus írás megdöbbentő módon ébreszt rá, milyen valójában a MÁTRIX, amiben élünk, és kik vagyunk mi valójában…

Ha ezt az ősi Upanishad történetet elolvasod, valószínűleg meg fogsz lepődni, hogy sem a minden mögött húzódó „egység”, sem a „forrás” nem olyan, mint ahogyan azt manapság el akarják hitetni velünk. Mert a valóság sokkal gyönyörűbb, mint képzelnénk. Az egyik legrégebben lejegyzett Upanishad, a Chandogya Upanishad utolsó fejezetében egy érdekfeszítő párbeszéd zajlik. Prajapati következő bölcs szavai eljutnak a félistenekhez és démonokhoz, akik ezután felkeresik és még többet akanak erről hallani: „Az ‘élő’ (atman) mentes az öregségtől, mentes a haláltól, mentes a bánattól, és mentes az éhségtől és a szomjúságtól. Ez az ‘élő’ az Igazság iránti vágy és az Igazság iránti elkötelezettség oka. Ezt az ‘élőt’ (atmant) kell keresni és alaposan megismerni. Az a személy, aki keresi és megismerte azt, eléri az összes világot és minden vágya teljesül”.

Mind a félisteneket, mind a démonokat felvillanyozta mindaz, amit hallottak, hiszen ki ne akarná a halhatatlanságot, és a valódi boldogságot? Mi ez az „Élő” (atman), hol keressék? Prajapati így válaszolt erre: „Ami a szemekben látható, az az „Élő”.’Ez az „Élő” halhatatlan és félelem nélküli. Ez a valódi élet (brahman).’ Ekkor megkérdezték: „Uram, látunk valamit, amikor a vízbe nézünk, és megint valamit, amikor a tükörbe nézünk. Melyik az?’ Prajāpati így válaszolt: ‘Az „Élő” mindezekben látható”. „Nézzetek magatokra egy vízzel teli edényben. Ha bármilyen kétségetek van az Énnel kapcsolatban, akkor tudassátok velem.” Ezután a félistenek és démonok díszes ruhákba öltöznek, és megnézik mit látnak a vízben tükröződve. Prajapati ekkor azt mondja, hogy amit látnak „az az „Élő” (atman). Az halhatatlan és félelem nélküli. Az a valódi élet (brahman).”

A félistenek és démonok ekkor elégedetten hazatérnek. Prajapati pedig ezt mondja, miután elmentek: ‘Úgy mennek el, hogy semmit sem tudnak az „Élőről”, semmit sem tudnak róla. Bárki közülük, akár isten, akár démon, aki így fogja fel a tanítást [a testet a valódi „Élő”-nek gondolva], elveszik.” Prajapati azt mondja, az ilyen emberekből kiveszik a szeretet és a mások iránti tisztelet, hiszen csak a testet tudják énként elfogadni. Ezzel Prajapati „kiszűrte” azokat, akik nem akarnak valódi tudást, akik elhiszik, hogy a halandó test a valódi énjük, és hogy ez a valódi élet. Hiszen a példájában minden benne van: Akik a tükröződést, az anyag álmát, az anyag virtuális valóságát, a mátrixot fogadják el végső valóságként, azok öngerjesztő illúzióba és tudatlanságba hajtják a fejüket, és elvesznek. Vagyis így nem valóságot, halhatatlan életet fogják megtalálni. A példában már benne volt nyilvánvalónál is nyilvánvalóbban, hogy a tükröződés illuzórikus, így a valódi keresőnek tovább kell lépnie.

Van is egy személy: Indra, a félistenek királya, aki érzi, hogy valami nem stimmel. A példa önellentmondó és (nem annyira) titkos megvilágító ereje fénysugárként pislákolni kezd benne, és visszamegy Prajapatihoz, mert tudja hogy nem ez a valódi igazság. Prajapati szívesen tanítja tovább, ha 32 évig (ez a félistenek életében semmi 🙂 ) ott marad, és a brahmacaryát (szabályozott életet) tanulja. Amint letelik az idő elmondja neki a magasabb igazságot: Az a személy, aki az álmában megjelenik, az a valódi „élő” és ott a valódi élet. Indra elégedetten távozik, de mivel őszinte, ezért rájön, hogy ez is csak egy olyan félrevezető tanítás, ami azt teszteli, hogy a tanuló csak az önigazolást keresi (lásd az előző írásom), vagy tényleg a valóság érdekli. Hiszen ebből a példából is lejön, hogy az álomban is van halál, és az álom példája is csak továbbviszi az előző példázatot, és még szemléletesebben mutatja, hogy a mi valóságunk olyan csak, mint egy álom. Pontosan olyan, mint a mátrix a valósághoz képest, és a valódi élet, az „ébrenlét”, a valódi élet (brahman) ezen túl van.
Indra visszamegy Prajapatihoz, aki újabb 32 év brahmacarya (szabályozott élet) után egy újabb példával világít rá az igazságra: „Amikor az én alszik, amikor minden szerve inaktív, mentes az aggodalomtól, és nincsenek álmai. Ilyen az „Élő” [azaz makulátlan]. Halhatatlan és félelem nélküli. Ez a valódi élet (brahman).” Az álom után az álomnélküli, öntudatlan állapotot dicsőiti Prajapati, mint végső valóság. De Indrának megint kétségei támadnak, visszajön Prajapatihoz, és a következőket mondja: „Amikor az „Élő” mély álomban van, nem képes felismerni magát ‘Én vagyok így és így’, nem úgy, mint az ébrenlétben. Nem csak ezt, de még a körülötte lévő lényeket sem ismeri fel. Olyan, mintha az ént eltörölték volna. Nem látom, hogy ebből bármi jó származna”. Indra egy nagyon fontos dologra ébred rá: hogy éntudat, öntudat nélkül nincs tudat, tudatosság, nincs élet. Az én nem tud „feloldódni”, elveszni, csak a hamis éntudat, ami illúzióba merülve a testnek látja magát, csak az tud szertefoszlani. (Csak zárójelben és óvatosan említem meg, hogy látjuk-e a párhuzamot az elvetett tanban a ma népszerű tanításokkal?)

Prajapati látja, hogy Indra átment a tudatosság újabb vizsgáján, és még öt év brahmacarya után elmondja neki a végső igazságot, lefesti a végső valóság, a felébredett lét természetét: A test illuzórikus boldogsága és boldogtalansága a test és a testi felfogás feladásával megszűnik, és ahogyan a levegőnek nincs formája, de felhők és villámok formálódnak belőle, az élőlény is fölveszi az eredeti, „fényből szőtt” formáját (param jyoti rupasam). Az élőlény ekkor eléri a Legfelsőbb Személyt, Istent (Uttama Purusa – igen ezek mind az upanishadból származnak :-)). A Legfelsőbb Személy az akit el kell érni (sah), és aki eléri (sah) megtapasztalja Istent (tatra) mindenhol, mindenben, hiszen minden Isten tudata, és mi Isten tudatának részei vagyunk. (Az anyagi világ Isten álmodó tudata, a lelki világ pedig az ébrenléti tudata – mindkettőben van énképe – ez pedig más írásokból derül ki.)

Prajapati így folytatja: Az „Élő” az, aki tudja, hogy „ezt gondolom”. Az elme az ő isteni szeme. Az Én, most már szabadon, isteni mentális szemén keresztül élvezettel lát mindent, amit a valódi élet világában (Brahmalokában) látni akar.” Aztán egy mindent megvilágító kijelentéssel fejeződik be a beszélgetés, mintegy konklúzióként: „A mélykék sötétből elérhetem a sokféleséget, a sokféleségből elérem a mélykék sötétet. Ahogyan a ló megrázza a sörényét, hogy a port kirázza belőle, úgy fogom magamról lerázni minden jellembeli hibámat. Ahogyan a hold szabadul meg Rahu torkából és nyeri vissza a teljes fényét, úgy válok én is sikeressé. Eldobom az anyagi testemet (az álombeli testemet), és ráébredek a valódira, transzendentálisra a való életben (brahmalokán).”

A Chandogya Upanishad korábbi vesei számos alkalommal beszélnek a brahmalokáról, a valódi élet lakhelyéről. Arról, hogy ott is vannak folyók, tavak, városok, és ott van az Úr lakhelye (8.5.3.) Arról, hogy a valódi élet világa a szívben tükröződik, és ez a szívben lévő világ (ahol ugyanúgy van ég, föld, nap, csillagok) örök, mert ez a valódi élet világa. (8.3.1-3) Vagyis a mi világunk ennek az eredeti, lelki világnak az álomszerű, hamis, torz és szenvedéssel teli másolata. Egy hamis másolat, de ahogyan az álomban a valóság tükröződik (hiszen mi mást mintázna), úgy a mi anyagi létünkben is a valóság formái, változatossága, szépsége, csodái és kapcsolatai tükröződnek.

Azért van mindennek nagy jelentősége, mert azok a tanok, melyek elhitetik veled, hogy nincs egyéni lét, hanem te magad vagy Isten a végső valóságban és ez az „egység”, jórészt erre a Chandogya Upanishadra építenek(!!!) azzal a csúnya ferdítéssel, hogy Brahmalókát amit valódi élet (brahman) honának fordítunk, Brahmávl az anyagi világ átmeneti termetője átmeneti és anyagi otthonával azonosítják, hogy kikerüljék azt, hogy a végső valósággal kelljen azonosítaniuk. (Nyilván a névegyezőség segít a homály fenntartásában, hiszen Brahmá mint élőlény megnyilvánult brahman a neve alapján 🙂 De eltagadhatatlan és megmásíthatatlan tény, hogy a Chandogya Upanishad tisztán leírja, hogy ez a brahmaloka a végső valóság, az élet (brahman) lakhelye, téren és időn túli, örök jóság, halhatatlanság hona, és nem egy átmeneti hely, amin még túl lenne valami (valami differenciálatlan egység). Az egység tehát azt jelenti, hogy felébredünk a mátrix álmából, visszanyerjük az eredeti életünket, eggyé válunk az eredeti életünkkel.

(Többször többféleképpen is bemutatja az Upanishad, hogy mikor Brahmalokáról beszél, nem Brahmá átmeneti honáról beszél, hanem a végső valóságról. Csak egy a sok közül: azt mondja hogy a Brahmaloka a harmadik a mi, földi világunkból nézve. Tehát az pontosan a három anyagi világon túli hely, mert mi a másodikban vagyunk. Innen nézve, a miénk az első, a mennyek világa (ehhez tartozik Brahmá lakhelye) a második, és az örök világ a harmadik… De a Srimad Bhagavatam is elmondja, hogy a brahmaloka maga a lelki világ és örök. (brahmaloka sanatana – SB.2.5.39.) Nem is beszélve arról, hogy egy másik ősi upanishad, a Katha Upanishad is többször utal arra, hogy a legfelsőbb személy az élet (brahman) eredete (purusa brahmayoni), illetve hogy Visnu (Isten) világa végső menedék (tad vishno param padam). Nem is beszélve a Bhagavad Gitáról, ami szintén elmondja, hogy Krisna a brahman (az élet) forrása, és az egyéni lélek is örök (jiva bhuta sanatana). A Brihad Aranyaka Upanishadot szokták még felhozni ellenérvként, de az a Virajról, az anyagi termtésben megjelenő első misztikus lényről (Istennőről) beszél, mikor ott arról van szó, hogy csak egy van, és nincs más. Tehát a végső valóság természetét illetően irreleváns, stb stb).

Rajtad áll hogy valóban fel akarsz-e ébredni… Tudni akarod-e, hogy ki az a mélykék Úr, akiben elmerülve a fehér sokféleségét tapasztalhatod meg, A Fehér Úrnő sokfélesége szolgálatában elmerülve pedig elérheted a mélykék színűt: Syamat, ahogyan erre az Upanishad is utal a fent idézett versben…